Az 1982-ben megjelent A magány feltalálása a szerző első írásainak egyike, de már ebben is fellelhetők a későbbi austeri arzenál alapeszközei: a pontos megfigyelések, az érzelmi projekciók, a töredékes leírások, a diszfunkcionális családi kötődések, melyek a szereplők egyéb kapcsolataira, végül az önmagukhoz való kapcsolódásra is kihatnak. A szöveg helyenként kafkai sötétsége és szürrealizmusa elegyedik a francia újregény fragmentáltságával, szikár hiátusaival, illetve egyfajta erős érzelmi fénnyel, mely az egész szöveget beragyogja.
A költőként induló Austerre, aki annak idején Párizsban tanult, és sok francia verset is fordított, nagy hatással volt a modern francia irodalom, többek között George Perec, így a memoárban az esszéisztikus, egy-egy filozóf iai témakör lazúros felfestésén túl keverednek az írói munkanaplónak is tekinthető kisebb történetek és szellemi memoárjegyzetek. De a legfontosabb érzelmi malter a két részből összeálló kötetben mégiscsak az apaság, az apává válás kérdése, melyben egyrészt megjelenik Auster apjával és nagyapjával való kapcsolata, illetve saját fiával való viszonya, és önnön apaságához viszonyulása.
Mit higgyen az ember, amikor nem lehet benne biztos, hogy egy állítólagos tény igaz vagy sem? - teszi fel a kérdést Paul Auster új novellájában, amely egyszerre történelmi utazás és parabolája a mostani járványhelyzetnek. A 4321 és a New York trilógia szerzőjének pandémia alatt írt történetét most Pék Zoltán fordításában ismerhetitek meg, exkluzív módon csak a Könyves Magazinon. Olvassátok el a Sztanyiszlav farkasait, és látogassatok el a második világháború utáni Ukrajnába, ahol összeérnek a tragédiák és a legendák, a családtörténet és a költészet.
Tovább olvasokMíg a kötet első része, az Egy láthatatlan ember portréja egy hagyományosabb visszaemlékezés az elvesztett apára, akinek halála után a fia a házban rendezgeti a halott tárgyait, és így hívódnak be tudatába az emlékek, a második rész, Az emlékezés könyve kicsit összetettebb, töredezettebb, de nem kevésbé finoman és emocionálisan kidolgozott mű.
Paul Auster a kortárs amerikai irodalom egyik legnagyobb alakja, többszörösen díjazott író, aki a posztmodern és a posztmodernt bíráló irodalom szerzője.
Leghíresebb könyvei: New York trilógia, Holdpalota, Brooklyni balgaságok. Legutóbbi kötete a 21. Század Kiadónál: Láthatatlan. Auster Brooklynban él családjával a Prospect Park közelében. Sokat utazik, író-olvasó találkozókon vesz részt az Egyesült Államokban és Európában. Első sikerkönyve A magány feltalálása című kötet volt 1982-ben, melynek magyar változatát végre kézbe vehetik a hazai olvasók Hegyi Pál fordításában.
A két rész bizonyos elemeiben reflektál a másikra, mintegy tükörképet tartva egymás gondolatainak. Így válik a kötet egy sajátos verbális kaleidoszkóppá, melyben az apa figurája újra és újra felvillan, ám hiába nézhetnénk a szemébe, tekintetét nem csíphetjük el, mert érzelmileg valójában láthatatlan. Pont, mint a borítón szereplő figurák, az apa szimbólumai, melyekről Auster így ír:
„Ömlesztett fotók egy tasakban: köztük egy trükkfelvétel, amit valamikor a negyvenes években készítettek Atlantic City egyik stúdiójában. Apám megsokszorozva ül körül egy asztalt, minden róla készült portrét más szögből vettek fel, így első pillantásra azt hinni, különböző emberek vannak a képen. A mindent beborító félhomály, az alakok testtartásának szoborszerű merevsége azt az érzést kelti, hogy szeánszra gyűltek össze itt. Aztán amikor közelebbről, alaposabban is szemügyre veszed a képet, rájössz, hogy valamennyi figura, ugyanaz az ember. A szeánsz valódi szeánsszá válik, mintha ez a férfi, csak azért jött volna ide, hogy megidézze, visszahozza önmagát holtából, mintha azzal, hogy megsokszorozódott, egyben óhatatlanul el is tüntette volna önmagát. Bár öt példányban ott van, a trükkfotó sajátságából adódóan egyikük sem nézhet a másik szemébe. Mindegyik arra ítéltetett, hogy örökké a tér távolába révedjen, mintha érzékelné a többiek tekintetét, de semmit sem látna, egyáltalán nem láthatna semmit. A halál képe ez, egy láthatatlan ember portréja.”
