Susan Rubin Suleiman a Harvard Egyetem professzor emeritája, a kortárs irodalomtudomány meghatározó szerzője, akinek A történelem lánya című memoárja (itt mutattunk részletet) az első magyar nyelven olvasható könyve. A fotókkal is illusztrált kötet lapjain egy Rubin Zsuzsaként világra jött zsidó kislány szövevényes életébe nyerünk bepillantást, aki a nácik bevonulása után hamis papírokkal bujkál a szüleivel, majd a kommunista hatalomátvételt követően Amerikába emigrál.
Egészen 1984-ig igyekszik maga mögött hagyni a múltját, mígnem egy napon visszatér Magyarországra, és az elfeledettnek hitt emlékek újra megrohanják. Hogyan birkózott meg a múlttal, és milyen identitást tudhat magáénak a jelenben? Többek között ezekről mesélt nekünk, amikor a könyvbemutató alkalmából Budapestre látogatott májusban.
Az utóbbi időben már rendszeresen ellátogat Budapestre. Ezúttal mi a program?
Ez alkalommal egy csapattal érkeztem a Harvardról, de ők tegnap elmentek, úgyhogy most van egy teljes hét szabadidőm itt. Tegnap volt egy csodálatos dedikálásom a Láng Téka Könyvesboltban, nagyon sokan eljöttek – olyanok is, akikkel 30 évvel ezelőtt találkoztam utoljára, amikor még létezett a Collegium Budapest. Milyen jó hely volt! Tehát régi barátok és teljesen idegenek is hallottak a kötetről, aminek nagyon örültem.
Beszéljünk erről a nem mindennapi életről, aminek tanúivá válhatunk A történelem lányát olvasva! Rubin Zsuzsaként jött a világra, de volt már Mária is, amikor hamis papírokkal bujkáltak, most pedig Susan áll a könyvén. Hogyan viszonyul a nevéhez? Tudja azonosítani magát azzal a magyar kislánnyal, aki a borítóról mosolyog ránk?
Hadd egészítsem ki! Suzanne is voltam – egy franciául beszélő kislány Haitiban.
De ahogy a könyvemben felteszem a kérdést: muszáj, hogy csak egy identitásunk legyen?
Az utolsó oldalakhoz érve végül úgy döntök, nem. Igenis lehetünk egyszerre több minden. Az itteni barátaim közül sokan Zsuzsának hívnak, de van olyan is, akinek Susan vagyok. És ez így jó.
Ha jól sejtem, hosszú út vezetett idáig…
Így van. Az írás ugyanakkor rengeteget segített abban, hogy rendezzem magamban a dolgokat.
Nemcsak a neve, hanem a lakóhelye is sokszor változott: a könyvből kiderül, hogy élt többek között Haitin, Párizsban és most Amerikában. Mit jelent Önnek az otthon szó?
Sokan azt gondolják, hogy csak egy otthona lehet az embernek, de én nem így látom. Lakcímem persze nekem is egy van: Chevy Chase, Maryland, Egyesült Államok. De van-e egy otthonom? Nincs, viszont otthon érzem magam például Párizsban, mert sok időt töltök ott, és amikor 1993-ban visszajöttem Budapestre, és itt éltem 6 hónapig, itt is elkezdtem otthon érezni magam.
Nagy pillanat volt számomra, amikor már nem voltam idegen.
Kiismertem a várost. Amerikában egyébként is állandóan mozgásban vannak az emberek: élnek kicsit New Yorkban, aztán Chicagóba költöznek vagy éppen Los Angelesbe. Az egyetlen otthon nekem kissé fantáziának hangzik. De pontosan tudom, hogy másoknak mennyire fontos ez. Aki mindig is egy helyen élt, annak egész mást jelent ez a szó. De ez én sorsom nem így alakult.
Egy ponton azt írja, „a menekülteknek mindig hálásnak kell lenniük mindenért”. Meddig kísérte önt ez az érzés?
Főleg a kezdetekre volt jellemző. Eleinte csak az anyám, az apám és én voltunk. Később Haitin megszületett a húgom, de amikor mi hárman elhagytuk Magyarországot, legalább másfél évig káosz volt körülöttünk. Aztán megérkeztünk New Yorkba, és mi voltunk a „zöldfülűek” (angolul greenhorns).
Így hívják a menekülteket, akik még semmit nem tudnak a városról.
Persze az emberek segíteni akarnak, de ilyenkor mindig hálásnak kell lenni, ami egy idő után kényelmetlen érzés. Még csak 11 éves voltam ugyan, de nem szerettem azt tapasztalni, hogy másokra szorulok.
A könyvben úgy fogalmaz, serdülőkorában „kétségbeesetten” amerikai akart lenni, hátrahagyva a különbözőségnek mindenféle jelét…
Abszolút. 1951 elején érkeztem meg az Egyesült Államokba, ami akkoriban még jóval homogénebb volt, mint most. A bevándorlók országa, ez igaz, de még nem voltak annyira nyitottak. Hogyan is magyarázzam el? Ha megnézzük például az ételeket: nem lehetett még francia sajtokat kapni. Ma bemész a szupermarketbe, és tele van a pult bolgár fetával meg francia camembert-rel, de az ötvenes évek elején még nem ez volt a helyzet. Talán mondhatjuk, hogy egy kicsit provinciálisabb volt Amerika. Kedvesek voltak az emberek, és ha elmondtam, honnan jöttem, érdeklődőn álltak hozzám.
De abban az időben én csak amerikai akartam lenni, menekült már nem.
Be akartam olvadni, olyan akartam lenni, mint mindenki más. Bizonyos szempontból ez nagyon konformista hozzáállás. Budapestet elfelejtettem, és soha nem akartam beszélni róla, egészen addig, amíg egyszer csak vissza nem jött minden…
Emlékszik arra a pillanatra, amikor először azt érezte, hogy „igen, most már igazán amerikai vagyok”?
Amikor 13 vagy 14 éves voltam, a családom Chicagóba költözött, ott fejeztem be a gimnáziumot. Először nagyon kényelmetlenül éreztem magam: én voltam az „új lány”, senki nem ismert. De a tanulás valahogy mindig megmentett. Fél évvel később már egész tűrhető volt a helyzet, jó jegyeket kaptam, és az iskolaújság szerkesztője lettem, amit nagyon élveztem, barátokat is szereztem ott. Végre megtapasztaltam, milyen amerikai tinédzsernek lenni. De mire igazán amerikai lettem Chicagóban, véget ért a gimnázium, és én eldöntöttem, hogy visszamegyek New Yorkba. A többség maradt, az osztályból csak ketten mentünk el: egy fiú a Harvardra, én a Barnard College-re, ami a Columbia Egyetemhez tartozik.
Tehát éppen amikor nagyon amerikai akartam lenni, és az is lettem, újra New Yorkba mentem, ahol megismertem egy csomó magyart.
1956 volt ugyanis, és sokan érkeztek, én pedig rájöttem, hogy „te jó ég, New Yorkban is találkozhatok magyarokkal”. És bár úgy fogalmaztam az előbb, elfelejtettem Budapestet, őszintén örültem nekik. Szóval mondhatjuk, hogy ugyan azt hittem, teljesen amerikai akarok lenni, tulajdonképpen valami mindig is ellenállt bennem.
És ezzel elkezdődött az a folyamat, amit visszafelejtésnek hív…
Igen, de ez még csak aprócska „visszafelejtés” volt ahhoz képest, amikor sok évvel később, 1984-ben Budapestre jöttem a gyerekeimmel, 35 évvel azután, hogy elhagytam az országot. Hatalmas élmény volt.
Egyszerűen hihetetlen, hogy minden egyes dolog, amiről azt gondoltam, hogy teljesen kizártam az elmémből, hirtelen visszatért.
Minden, amire csak egy kislány emlékezhet: a lakás, ahol éltem, a Normafa, ahová az anyámmal kirándulni jártunk. Amikor felmentünk a gyerekeimmel, egyszer csak rájöttem, hogy „Istenem, hiszen ez ugyanaz a domb, ahol szánkóztunk”. Csak két hetet voltunk itt: egy hetet a Balatonon, egy hetet Budapesten. Utána Párizsba mentem, ahol több napot azzal töltöttem, hogy leírtam az első emlékeimet Magyarországról. Így kezdődött a visszafelejtés.
Miért éppen akkor tért vissza? Tudatosan vissza akarta nyerni az emlékeit?
Néha hozunk úgy döntéseket, hogy nem is igazán tudjuk az okát. Egyszerűen csak érezzük, hogy ez a helyes, ezt kell tennünk. Egy nap, amikor az anyám eljött minket meglátogatni, eldöntöttem, hogy vissza kell jönnöm Budapestre. Mi Massachusettsben éltünk akkor, én már professzor voltam a Harvardon, ő pedig Miamiból érkezett. Beteg volt, és néhány évvel azután meg is halt. Mindig is szép, élettel teli nő volt, de akkor láttam rajta, hogy nincs jól.
És ahogy ránéztem, a semmiből elfogott egy érzés, hogy muszáj Budapestre utaznom.
Később megértettem, hogy az anyám hanyatlása ösztönzött arra, hogy az emlékeim nyomába eredjek. Újra meg akartam találni azt a fiatal, eleven nőt, aki régen volt.
Örülök, hogy szóba hozta az édesanyját, mert bár végig éreztem valamiféle csalódottságot vagy haragot, amikor róla beszél, mégis mintha a megértés szándéka is ott bujkálna. Volt ilyen célja az írással?
Ez nem volt a fejemben, amikor leültem dolgozni. De nem mindig tudjuk előre, hogy hova fogunk kilyukadni, én legalábbis így vagyok vele: amikor szépirodalmat vagy önéletrajzi szöveget írok, az egészen más, mint például egy tudományos cikk. Egy idő után nyilvánvalóvá vált azonban, hogy ez a könyv részben tényleg arról szól nekem, hogy közelebb kerüljek az anyámhoz, aki – ahogy a húgommal mindig mondjuk – egyszerűen lehetetlen személyiség volt.
De mindeközben elképesztően bátor és odaadó is, csupán nem mindig tudta, hogyan beszéljen velünk.
Az anyák néha ilyenek. Persze mindketten tisztában voltunk vele, hogy milyen szenvedélyesen védeni akar minket. A történelem lányát írva jobban megértettem, hogy honnan jön ő. Van egy másik memoárom is, a Budapest Diary, aminek az alcíme az anyakönyv szóval játszik: In search of the motherbook (’az anyakönyv keresése’). Fontos figurája volt az életemnek, bár az apámhoz közelebb álltam. Ő viszont sajnos nagyon fiatalon meghalt.
Tehát nem a megértés céljával kezdett neki a munkának, de idővel egyre fontosabbá vált, igaz?
Ahogy haladtam a szöveggel, egyre világosabb lett, hogy ez a téma végigvonul az egészen. Ha emlékszik, van egy jelenet az apám halála után, amikor anyám és én New York felé tartunk, és elmeséli nekem az első szerelme történetét. Nem az apám volt, hanem egy másik férfi, akibe kétségbeesetten szerelmes volt, de nem működött. Anyám nem volt gazdag lány, így a fiú szülei nem egyeztek bele a házasságba. És aztán ő meghalt munkaszolgálaton vagy Auschwitzban.
Szörnyű történet, de általa végre jobban értettem anyámat.
Összetört a szíve, mielőtt találkozott volna apámmal, akihez nagyon ragaszkodott, de nem volt olyan mélyen szerelmes belé.
Az édesanyjának valóban fontos szerepe lett végül A történelem lányában, de rengeteg dolog van még itt ezeken az oldalakon. Emlékszik rá, hogyan merült fel önben az ötlet, hogy ennek a könyvnek meg kell születnie?
Amikor 1996-ban megjelent a Budapest Diary, vagyis a könyv a hazatérésemről, eszembe jutott, hogy a távozásomról is kéne írnom, de aztán jött egy csomó tudományos projekt, így nem nagyon tudtam ezzel foglalkozni. Aztán egyszer csak beütött a Covid, és nem mehettünk sehová.
Vagyis, ahogy mindig mondom, nem mehettünk sehová, csak magunkba.
Úgyhogy elkezdtem befelé figyelni: először koronavírus-naplót írtam az aktuális történésekről, aztán felfigyeltem a körülöttem lévő fényképekre, és rájöttem, hogy most vagy soha. Írtam egy fejezetet, amit megmutattam a fiamnak és a testvéremnek, akik biztattak, hogy folytassam. Ami azt illeti, a 11 évvel fiatalabb húgom lett a leglelkesebb olvasóm: minden részletet látni akart, semmit sem kritizált, csak sürgetett, hogy csináljam tovább. Viszonylag gyorsan, kevesebb mint egy év alatt megírtam a könyvet – amit aztán persze hosszadalmas szerkesztés, újraírás, toldás és rövidítés követett.
Említette a fotókat, és egy ponton azt írja, „nehéz különbséget tenni a saját emlékeim és egyszerűen csak a fényképnézegetések során létrejöttek között”. Hogyan állt össze végül a szöveg? Mekkora szerepe van a képzeletnek, a tényeknek, a tárgyaknak? Többször utal Proustra és Az eltűnt idő nyomában visszatekintő narrátorára…
Általában a fotók vagy egy-egy tárgy jelentették a kiindulópontot, például anyám ezüst brossa, amiről a prológusban írok. És idővel kialakult az is, hogy nem lineáris rendben fogok írni: minden fejezetben van egy téma, ami köré a történetet építem. A piros bicikli mindezek alapján a veszteségről szól: az elején balesetben meghal egy fiú, akibe szerelmes voltam, aztán majdnem meghal szívrohamban az apám. A bicikli úgy jön ide, hogy nagyon szerettem volna egyet, és a 10. születésnapomra kaptam is.
Boldog voltam, de néhány héttel később el kellett hagynunk Magyarországot – a biciklivel együtt.
Tehát ez a rész a búcsúról, a dolgok hátrahagyásáról szól. Nem akarom az olvasók szájába rágni a megfejtéseket, de ha belegondolunk, a tárgyaim rengeteg mindent magukba sűrítenek. Mondhattam volna az utazó sakk-készletet vagy éppen a Szent Kristóf-medált is, amit az apácáktól kaptam Haitin. Csodálatos nők és jó tanárok voltak ezek a nővérek Port-au-Prince-ben, ahova egy kis ideig iskolába jártam. Szerettem őket. A távozásomkor adták nekem az érmét, ami egy pillanatra megingatta az identitásom: lehetek én keresztény? De ahogy a könyvben is írom, nem sokkal később megváltam tőle.
És mi a helyzet a zsidó vallással? Mennyire része ez ma az identitásának? Mint megtudjuk, az édesapja szigorú zsidó neveltetésben részesült, sőt rabbi is lett, az édesanyját azonban kevésbé foglalkoztatták ezek a hagyományok.
Nagyon is zsidóként határozom meg magam. Ha valaki például antiszemita megjegyzéseket tesz, tombolok, bár szerencsére nem igazán futok bele ilyesmibe. Sem az USA-ban, sem Magyarországon, sem Franciaországban nem kellett antiszemitákat letámadnom, pedig megtenném.
Tehát zsidónak tartom magam, és büszke is vagyok rá, de nem gyakorlom a vallást.
Illetve, csak egy kicsit. Ez egy nagyon kiterjedt hitrendszer: vannak az ortodox zsidók, akik magukon kívül senki mást nem ismernek el zsidónak. Velük hajlamos vagyok veszekedni, mert nem hiszek semmiféle fundamentalizmusban. De az tény, hogy Amerikában rengetegféle módon lehet valaki zsidó, az ateizmust is beleértve. Én nem mondanám magam istenhívőnek, de néhányszor elmegyek a zsinagógába, csodás sabbat-vacsorákat tartunk, és mindkét fiamnak volt bar mitzvah-ja. Talán úgy fogalmazhatnék, hogy „reform-” vagy „világi zsidók” vagyunk. Szerintem nagyon sok pozitív dolog van ebben az identitásban, például a társadalmi igazságtalanságokkal szembeni fellépés. Én legalábbis ilyen zsidó szeretnék lenni.
Volt olyan időszak az életében, amikor el akarta magát szigetelni ettől? Megragadta a szememet, amikor azt írja, sokáig nem tudott magára túlélőként tekinteni. Ennek mi lehetett az oka?
A zsidó identitás és a túlélő identitás nekem két teljesen különböző dolog. A zsidóságomat soha nem adtam fel, bár valóban volt egy korszakom, amikor erősen lázadtam az apám ortodox elvei ellen. Beszüntettem például a kóser étkezést: felültem a buszra szombat délután, és elmentem hamburgert enni a barátaimmal. Persze eleinte bűntudatom volt. Most már nincs gondom ezzel, megtaláltam a nekem való zsidó identitást.
Túlélőnek lenni valahogy más, mert az emberek fejében a túlélők áldozatok.
A társadalom többségének szemében a holokauszttúlélő kifejezés olyasvalakire utal, aki megjárta a tábort. Én soha nem voltam a lágerben, és a szüleim sem. A „gyermek túlélő” fogalmával is csak a 90-es évek elején találkoztam, amikor előkerültek olyan emberek történetei, akiket kis korukban bújtattak. Ezek a sorsok nem voltak ismertek, mialatt felnőttem, a szüleim pedig úgy álltak hozzá, hogy jobb mindent magunk mögött hagyni és előretekinteni. Az én felfogásom is ez volt. Több mint 35 éve kutatom a holokauszt és a második világháború emlékezetét, könyvet is írtam erről (Crises of Memory and the Second World War). Foglalkoztam „gyerek túlélőkkel”, de valahogy sosem helyeztem előtérbe a saját perspektívámat: hogy én is az vagyok. Sokáig csak tudósként közelítettem meg a témát, nem érintettként.
Nagyon megmaradt bennem az a rész, amelyben arról mesél, milyen mély nyomot hagyott önben, amikor gyerekként ott hagyták a szülei egy farmon. Természetesen a biztonsága miatt volt erre szükség, mégis azt írja, sokáig dolgozott önben a reflex, hogy inkább ön hagyjon el embereket, mintsem hogy megint elhagyják. Le lehet valaha győzni ezeket a belénk égett mintákat?
Szerintem mindannyiunkra hatással vannak azok a dolgok, amik kisgyerekként történnek velünk. Persze eldönthetjük, hogy soha többé nem gondolunk rájuk, és örökre magunk mögött hagyjuk őket – ez szép és jó.
Csak aztán a következő pillanatban jön valami váratlan esemény, amire megint ösztönösen kell reagálnunk.
Sokan eldöntik, hogy „márpedig én soha nem leszek olyan, mint az anyám”, és később pontosan ugyanolyanná válnak. Még hosszadalmas pszichoterápia után is azt mondom, hogy néha egyszerűen lehetetlen kontrollálni, hogy hogyan reagálunk bizonyos helyzetekre, mert az egész lényünk válaszol. És a lényünket nagy részben azok a dolgok határozzák meg, amiken keresztülmentünk.
Van egy visszatérő mondat a könyvben: „Ha nem szokom hozzá, belehalok”. Jó megküzdési mechanizmusnak bizonyult ez?
Bár a szövegben nem írom le, amikor beszélek a kötetről, sokat használom az ellenálló képesség kifejezést. Ez a gyerekekben nagyon jó tulajdonság, mert az ellenálló emberek el tudják viselni az élet csapásait: nem halnak bele, nem omlanak össze. De az alkalmazkodás azt is jelenti, hogy sok mindent hátrahagysz. Bizonyos értelemben elfelejted, ki vagy.
Mindig azt mondom, hogy az ellenálló képesség pozitív dolog, de – mint minden jónak az életben – ára van.
És ami engem illet, kicsit távolságtartó is lettem tőle. Óvatosabb. Bár csodálatos barátaim vannak, mégis állandóan ott fészkel bennem a kétely, hogy „vajon megbízhatok bennük?”. Mindannyiunknak vannak gondjai a valódi intimitással, amikor megnyílunk mások előtt, és merünk sebezhetőek lenni, de szerintem a traumáktól ellenállóvá váló embereknek ez jóval nehezebb.
Sokat mesélt már a múltjáról, de még mindenképp ki szerettem volna térni a nyelvekre. Különös helyzet, hogy bár magyar az anyanyelve, mégsem ebben mozog a legotthonosabban. Most angolul beszélgetünk, de a francia irodalom professzora…
Franciául előbb tudtam, mint angolul. Elhinnék rólam, hogy francia vagyok, de most már az angolban érzem magam a legkomfortosabban. Úgy szoktam mondani, hogy van az anyanyelvem, bár furcsamód ezt beszélem a legkevésbé, aztán van a „mostoha-anyanyelvem”, a francia és az „ál-anyanyelvem”, az angol. Az angol és a francia felvett nyelveim, de most angolul tudok a legspontánabb lenni.
Ennek ellenére a Harvardon mégis francia irodalmat tanított, és a tudományos pályája sok más irányba is elágazott az évek során. Volt összefüggés a saját életének alakulása, illetve aközött, hogy kutatóként mi foglalkoztatta?
Sokan nekem szegezték már a kérdést, hogy ha annyira amerikai akartam lenni, akkor miért franciát kezdtem tanítani. Franciaország nekem valamiféle köztes pont volt: nem Budapest, de Európa. Egy évet töltöttem Párizsban a főiskola után, ez volt az első fontos visszatérés számomra. Aztán a strukturalizmus kezdett érdekelni, ami akkor nagyon népszerű volt az irodalomtudományban. A szövegek felépítését tanulmányoztam, akkor kaptam pozíciót a Harvardon is.
Később jött a feminista kritika, Magyarországon talán erről ismernek a legtöbben.
Az 1984-es „visszafelejtés” után a második világháborúval foglalkoztam, de különös módon a személyes érdeklődésem valahogy mindig találkozott azzal, ami szélesebb tudományos kontextusban zajlott. A 80-as években jött például az irodalomban az úgynevezett „memory boom” (’emlékezetrobbanás’), amikor a konkrét történések helyett az vált fontosabbá, hogy miként emlékszünk ezekre. Eleinte azt hittem, csak engem izgat ez, aztán körbenéztem, és ráébredtem: mindenki ezt csinálja.
Dolgozik most valamin?
Nem is tudom. Miután befejeztem A történelem lányát, visszatértem egy korábbi könyvhöz, amit Szabó István filmrendezőről írtam. Ez egy évvel később, vagyis tavaly jelent meg. Nagyon csodálom az ő munkásságát, ahogy összefűzi az egyéni életet a nagyobb történelmi eseményekkel. Tudja, hogy az ember sorsát – ha meg nem is határozza, de – jelentősen formálja a történelem: mindannyian próbáljuk megtalálni az utunkat a történelem viharai közepette, igyekszünk, hogy ne fújjon el bennünket a szél. A kérdéshez visszatérve: tényleg nem tudom, mi következik. Talán csak rövidebb dolgokat írok. Most már egy idős asszony vagyok.
Fotók: Kováts Zsófia
