Az egyik legkedvesebb Byron-anekdotám azt a jelenetet meséli el, amikor a költő felkereste a dán szobrászt, Bertel Thorvaldsent, hogy mintázza meg. Komor, patetikus pózban ült modellt neki. Thorvaldsen arra kérte, legyen természetesebb, mire sértődötten így válaszolt: „De hát én ilyen vagyok!” Amikor pedig, meséli Szerb Antal, meglátta a műteremben az elkészült plasztikát, Byron kifakadt: „Nem jó; én sokkal szerencsétlenebb vagyok!” Azt hiszem, ebben a sztoriban jobban benne van ő,
mint bármelyik alakmásban, ami róla készült az elmúlt két és félszáz év alatt.
Mélység a felborzolt hajtincsek mögött
„Még szenvedélyes rajongói közül is csak néhányan látták a mélységet a színpadias Byron mögött, akitől a hajuk felborzolásának, a zsebkendőjük megcsomózásának vagy az inggallérjuk kigombolásának divatját tanulták el. Kevesen érezték át azt az életadó erőt, amit az őszintesége, nagyszerűsége és elpusztíthatatlan kiválósága a költészetnek adott!” ‒ fogalmazza meg a költő összegyűjtött műveihez készült előszavában Matthew Arnold.
Az 1881-es szöveg Coleridge-et az ópium ködébe vesző filozófusként, Shelley-t „gyönyörű, hatástalan angyalként” írja le. Keatsről azt állítja, az összes kortársánál tökéletesebb költő volt ugyan, csakhogy túl korán, túl karcsú életművel távozott, így tulajdonképpen
Wordsworth-ot és Byront tartja a 19. század legfontosabb brit lírikusainak.
Babits Mihály viszont Az európai irodalom történetében azt írja, „Byron egyedül áll, vetélytársak nélkül”, aztán pedig a vers és az élet királyának nevezi „a miltoni szép ördögöt”.
George Byron portréja. Forrás: BBC
A romantikus triász
Byront az irodalomtudomány a második romantikus nemzedék tagjai közé sorolja hagyományosan. Hogy kik ők? Szerb Antalnál szebben senki sem fogalmazta meg. „Tulajdonképpen csak három név, de Shakespeare után az angol irodalom legnagyobb nevei: Byron, Shelley, Keats. Hármuk feltűnte különös, csodaszerű epizód az angol irodalomban, irracionális, mint maga a romantika. Mint valami villámló légköri zivatar vonulnak el Anglia fölött. Byron a maga képére alakít egy fél évszázadot, de Shelley és Keats a kortársak és a későbbi átlag-angolok szemében teljesen érthetetlen marad. A romantikus »idegenérzés« számukra külső valóság is, mindhárman hontalanok Angliában; a romantikus országokban, Svájcban, Olaszországban és Görögországban élik le utolsó esztendeiket.
Ők is természettől fogva emigránsok, mint a lengyel költők, mint Dosztojevszkij.”
Egon Friedell szerint Byron a kor címszereplője volt. Szerb Antal az irodalom Prince of Waleseként írja le, aki meghalt, mielőtt király lehetett volna. De vajon honnan indult és hova jutott rövid, ám viszontagságos élete során ez a kitűnő szónok, hivatásos emberkerülő és kölyökmedve-tulajdonos, aki évtizedeken át Európa legfontosabb embere volt?
Az ifjú lord
George Gordon Noel Byron 1788. január 22-én, Londonban látta meg a napvilágot, a tekintélyes főúri családból származó, a testőrgárda tisztjeként szolgáló és szenvedélyes kártyás hírében álló „veszett Jack Byron” és második felesége, a skót kálvinista nemes, Catherine Gordon gyermekeként. Mindössze hároméves volt, amikor az addigra nekik hátat fordító, és egy halálos kimenetelű párbaj miatt gyilkossággal vádolt apja Franciaországban agyonlőtte magát. Amikor hét évvel később elhunyt a nagybátyja is, az akkor még mindig csak tízéves fiú Rochdale hatodik bárója lett. Ezzel örökölte a Nottinghamshire-i Newstead apátságot is, a család ősi birtokát.
Ne gondoljuk viszont, hogy mérhetetlen gazdagság szakadt volna rá. Közelebb járunk az igazsághoz, ha afféle adósságban úszó mikszáthi protodzsentriként képzeljük el, akinek nemhogy vagyona és bajusza nincs,
de még az álla sem pelyhedzik.
A sántaság és az életre szóló sebek
Byron az édesanyja mellett, a skóciai Aberdeenben töltötte a gyermekéveit. Catherine Gordon egyszerre szánta és gúnyolta a jobb lábára sántán születő fiát, élethosszig tartó sebeket ejtve ezzel a későbbi költő önérzetén.
Részben a fogyatékossága miatt érzett szégyennek köszönhető, hogy ifjúkorában George elszigetelődött a társaitól. Bár fiatalon többféle kezelésben részesült, később pedig gyakran viselt speciális (ma úgy mondanánk: ortopéd) lábbelit,
a fájdalom és a lelki megrázkódtatás egész életében elkísérte őt.
Az igazi Childe Harold
Byron 1805-től a cambridge-i Trinity College-ban tanult. Első kötetei (a Múlandó versek, 1806 és A tétlenség órái, 1807) még diákévei idején jelentek meg. 1808-ban magiszteri fokozatot szerzett, és kevéssel azután, hogy a Lordok Házának tagja lett, jóbarátjával, Lord Broughtonnal elindult, hogy felfedezze az európai kontinenst. Bejárta Spanyolországot, Portugáliát, Görög- és Törökországot, hogy aztán utazási élményeiből merítve 1812-ben megírja a Childe Harold zarándokútja első két énekét.
A Sardanapalus megihlette Delacroix-t, Berliozt és Ravelt, Liszt pedig olyan finálét írt volna hozzá szíve szerint, ami lángra lobbantja a közönséget is. A 2018-as weimari világpremier után pedig október 22-én, a Staatskapelle Weimar előadásában a Müpa közönsége is végighallgathatja ezt a különleges előadást.
Nyitókép: National Portrait Gallery
Tovább olvasokA spenseri stanzákban elbeszélt történet hőse Dél-Európában bolyong, ez pedig alkalmat kínált Byronnak az ottani tájak, népek, városok egzotikumának bemutatására. A Fazekas Kulturális Enciklopédia megfogalmazása szerint a „költemény igazi újdonsága az volt, hogy a költő mert alkotója és egyszersmind tárgya lenni egy voltaképp epikus műnek. Az idő, a helyszín, az események, az elbeszélő műfaj meghatározói másodlagossá váltak, csak Byron-Harold tűnődésein és érzelmein keresztül átszűrve vagy bennük tükröződve nyernek jelentőséget.”
Gyorsan, hanyagul és ötletszerűen dolgozott, olvassuk Byronról A világirodalom történetében és Szerb Antal azt is hozzáteszi, hogy egyetlen nagy témája volt, mégpedig önmaga.
Ez talán éppen a Childe Harold megjelenésével lett nyilvánvaló mindenkinek.
A szubjektív útirajz alapjául szolgáló, évekig tartó utazgatásról később azt írta az apja első házasságából született féltestvérének, Augusta Leigh-nek: „Ha költő vagyok... Görögország levegője tett azzá”.
A Byromania, ami lángra lobbantotta a Brit-szigetet
A Childe Harold zarándokútja megjelenését követően Byron a nagyvilági társaságok elkényeztetett kedvence lett. Elképesztően magas honoráriumokat kapott, és az addigi költőkirály, Walter Scott helyébe léphetett. Amikor műve népszerűségével szembesült, Byron állítólag azt mondta:
„egy reggel arra ébredtem, hogy híres vagyok”.
A költő körüli fanatikus rajongás leírására szolgáló byromania kifejezést a felesége, Anne Isabella Milbanke találta ki. Byron volt ugyanis az egyik első híresség, aki tömegesen kapott rajongói leveleket. Ezek nagy része névtelen női olvasóktól érkezett. És előfordult, hogy sápadt angol dámák ájultak el, amikor Byron a bálteremben megjelent.
Lord George Byron szobra. Forrás: Pixabay
Az alanyi költő zűrzavaros szerelmi élete
Tinédzserként Byron felfedezte, hogy a nők mellett a férfiakhoz is vonzódik, ami, ha lehet, még zárkózottabbá tette őt. Újsütetű érzéseivel birkózott a verseiben is. A már emlegetett, A tétlenség órái című kötet néhány darabja például ahhoz a John Edelstonhoz szól, aki iránt Byron többet érzett a barátságnál.
A hosszú, és a bőséges ismeretanyag megszerzése mellett szexuális felszabadulást hozó dél-európai utazgatásból való hazatérése után Byron feleségül vette az ugyancsak nemesi sarj, Anne Isabella Milbanke-et. Az 1815-ben, rossz csillagzat alatt köttetett frigy viszont nem tartott soká. Lady Byron alig egy hónappal azután, hogy 1815 decemberében életet adott Augusta Ada nevű lányuknak, elhagyta a költőt és az újszülöttel együtt a szüleihez költözött. Milbanke őrültséggel, kegyetlenség, szodómiával, illetve a féltestvérével, Augusta Leigh-vel folytatott vérfertőző viszonnyal vádolta Byront, akinek maga a pápa is foglalkozott a szerelmi botrányaival, és aki az ellene irányuló támadások miatt
1816 áprilisában örökre elhagyni kényszerült Angliát.
Ada Lovelace
Byron egyetlen törvényes örököse az az Ada volt, akit a költő csak csecsemőként láthatott. A lány már fiatal korában megmutatta tehetségét a matematika terén, később pedig az előkelő Kékharisnya Társaság tagja lett. A Charles Babbage által tervezett első mechanikai számítógép működéséhez fűzött kommentárjai miatt pedig az első számítógép-programozónak tekinthető. Róla kapta a nevét az Ada programozási nyelv, de a Microsoft-termékek eredetiségét igazoló hologramon is az ő képe látható, Tom Stoppard pedig róla mintázta az Árkádia ifjú zsenijét, Thomasinát.
Tóparti rémtörténetek
Oscar Wilde szerint „Byron személyisége borzasztóan sokat sérült az angolok ostobaságával és képmutatásával vívott harca során”. Ahelyett azonban, hogy életfogytig vívta volna ezt az ütközetet, a költő elhagyta szülőhazáját. Hamar belátta ugyanis, hogy fejedelem nem lehet. „A fejedelmek nem érdekesek” – írja róla Babits. „Még az istenek sem. Ő inkább sátán akart volna lenni. Mint Milton ragyogó sátánja, akiről alakjait mintázta.”
1816-ban a wannabe-sátán a Genfi-tó partján töltött néhány hónapot. Itt írta meg a Childe Harold harmadik énekét, és itt látogatta meg a Percy Bysshe Shelleyből, a Shelley élettársából Mary Godwinből, a lány mostohahúgából, valamint Byron orvosából, John Polidoriból álló társaság.
A Villa Diodati lidérces épületében összeverődött hölgyek és urak a vendéglátó ötlete nyomán rémtörténetek kitalálásával múlatták az időt. Mary Shelley az itt kieszelt sztoriból írta meg a legendás Frankenstein vagy a modern Prométheuszt. Polidori pedig minden vérszívótörténet ősét vetette papírra a vakáció alatt. A vámpírban megrajzolt művelt, vonzó és izgalmas alak a tekintetével hipnotizálja a környezetét. Hogy a jó doktor a pácienséről mintázta-e a főhőst, azt nem tudni biztosan, az viszont kétségtelen, hogy a nagy sikert arató sztori először Byron neve alatt jelent meg, a New Monthly Magazine 1819 áprilisi számának hasábjain.
A megveszekedett állatbarát
A Genfi-tónál összegyűlt társaság egy páva, egy majom és egy kutya társaságában dolgozott. Byron állatbarátsága már ebből az epizódból is sejthető, a szárnyasok és négylábúak iránti rajongása azonban jóval korábban vette kezdetét.
Még Cambridge-i diák korában érvényben volt egy szabály, mely szerint az egyetemről ki voltak tiltva a kutyák. Hogy kijátssza a rendelkezést, és egyszersmind ráirányítsa a figyelmet annak abszurditására is, egy szép napon Byron egy szelíd medvével az oldalán jelent meg a campus területén. Sőt, az intézmény vezetésének figyelmébe ajánlotta, hogy akár ösztöndíj folyósításával is egyengethetnék ezután a mackó előrehaladását a tanulmányaiban.
De nem csak a kutyákért és a medvékért volt oda. Amikor Shelley az itáliai házában látogatta meg, azt jegyezte fel a naplójában, hogy látott „tíz lovat, nyolc hatalmas kutyát, három majmot, öt macskát, egy sast, egy varjút és egy sólymot is”. Aztán sietve kiegészítette a felsorolást, hiszen, mint írta:
„a nagy lépcsőn most találkoztam öt pávával, két gyöngytyúkkal és egy egyiptomi daruval”.
A romantikus lírikus, aki koponyákból itta a bort
Egy széles körben elterjedt mendemonda szerint a család ősi birtokán, a newsteadi apátságban Byron szerzetesek maradványaira bukkant valamikor, és ivókupákká alakította át a koponyáikat. Így aztán nem csoda, hogy amikor megkérdezte Mary Shelley-től, hogy vajon lát-e rá módot, hogy kölcsönadja neki barátja és kollégája, a lánglelkű Percy Bysshe koponyacsontját, a Frankenstein írója tétovázás nélkül utasította vissza Byront.
Lord George Byron szobra - Forrás: Shutterstock
Szabadság és halál
Sráckorában egy skót jósnő azt mondta Byronnak, hogy jó lesz a harminchetedik évével vigyáznia. Nos, 1823-ban, két évvel a szóban forgó életkor előtt Byron a Görögország a török alóli felszabadításáért küzdő forradalmi bizottság tagja lett. „Azért jöttem Görögországba – írta –, hogy itt érjen véget terhes létezésem. Egészségemet, erőimet neki áldoztam, és íme életemet is. Csak egy kívánságom van. Testemet ne nyiszálják szét, és ne küldjék Angliába. Itt porladjanak el a csontjaim,
ássanak el az első sarokban, minden pompa és kő nélkül.”
Elérkezett tehát a pillanat, amikor – ahogy Szerb Antal fogalmaz – „az attitűd sorssá válik, amikor a szerep egyszer csak életre-halálra kötelez”. És Byron, aki egész életében a szabadság bajnoka volt, Görögországban végre kiállt azért, ami mindennél fontosabb volt neki. Kicsit ironikus talán, valahol mégis mélyen byroni, hogy a harctér helyett ágyban, párnák között halt bele egy félrekezelt megfázás szövődményeibe.
A rá való emlékezést fejezzük be azzal, amivel A világirodalom története róla szóló része zár: „A nagy pozőr, a felületes dandy meg tudott halni az eszméért, amelyet nála sokkal komolyabb és meggyőződésesebb költők ezrei csak az íróasztaluk biztos fedezéke mögül hirdettek. Halála visszamenőleg hitelesít mindent, emberi súlyt és méltóságot ad mindennek, amit írt.”
Források: BBC, Encyclopædia Britannica, English History, Fazekas Kulturális Enciklopédia, poets.org.
Nyitókép: Wikipedia
