Szécsi Noémi tavalyi novelláskötete után (mely az év legjobb könyveinek listáján is szerepelt) idén ismét művelődéstörténeti könyvvel jelentkezett. A Régen minden lánynak jutott férj (olvass bele) egyrészt folytatja korábbi könyvei sorát, melyeket a budapesti úrinőknek, majd a századforduló szépség-, egészség- és szexualitásfelfogásának szentelt. Másrészt az író bevallott szándéka volt, hogy oly módon írja újra az első nőtörténeti könyvét, hogy most az úrinők mellett más társadalmi rétegek képviselői és az ő tapasztalataik is megjelenjenek.
Az új kötet központi témája, hogy milyen neveltetés jutott a Magyarország területén élő nőknek a dualizmus korában, illetve, hogy milyen szereplehetőségek közül választhattak a boldoguláshoz. A fejezetekben végigveszi a különböző életszakaszokat a csecsemőkortól az időskorig, megvizsgálja, hogy ezek mivel jártak a különböző társadalmi osztályokban. A rengeteg idézett forrás által érzékletes képet kapunk arról, hogy mennyit számított adott esetben a pénz, az iskola, a viselkedés, legyen szó mozgásszabadságról vagy épp a testük feletti önrendelkezésről.
A szerzővel készített interjúnkban szóba került a zárdák világa, a normaszegés, rendelési naplók és munkakönyvek, de legendás színésznők és art groupie-k is.
Már több nőtörténeti könyvet írtál. Mikor merült fel benned, hogy jó lenne kibontani a szereplehetőségeket?
Valójában ez már az első könyvnél, amit még Géra Eleonórával együtt írtam, felmerült, mint kritika. Ezzel kapcsolatban az az igazság, hogy azért volt ott a fókuszban a középosztálybeli nő, az úrinő, mert egyszerűen adja magát: dominánsan sok anyag van róluk. Ehhez képest hiányos terület az alsóbb osztálybeli nőké.
Kivéve a cselédtémát, mert az irodalmilag és történelmileg is jól feldolgozott, az Édes Anna-mítoszt ismerjük. A cselédek azért voltak jobban fókuszban, azért dokumentálhatóak sokkal jobban, mert közelebb éltek a középosztálybeli írástudókhoz, részei voltak a mindennapjaiknak.
Egyébként nagyon nehéz ezzel a témával foglalkozni, azóta kísérleteztem, hogy hogyan lehetne ezt kutatni. Most azt szerettem volna, hogy egy újrafeldolgozás szülessen, mert a 2015-ös kötet megjelenése óta sok mindent közzétettek, digitalizáltak. Ezért azt gondoltam, hogy a leghelyesebb úgy megújítani a könyvet, hogy egy átfogó rátekintést adok erre a korszakra: sokkal szélesebb a merítés vallásilag és osztálybelileg is.
Időben miért ott húztad meg a határokat, ahol?
Ez egy szimbolikus keret, a kiegyezéstől az első világháborúig tart a nagy merítés. Azért a századfordulóra koncentráltam, mert fontos időszak: egyrészt ez a dualizmus kora, másrészt pedig az első világháború a nőtörténetben egy szimbolikus határ. Utána rengeteg olyan dolog történik, ami nagyon átalakítja a képet, noha ezek a változások már benne vannak a világháborút megelőző korszakban is. Az úgynevezett hosszú 19. század végeként szokták emlegetni 1914-et a művelődéstörténetben.
Mi volt a legszokatlanabb vagy legmeglepőbb forrás, amivel találkoztál a kutatás során?
Ilyen legekbe nem gondoltam bele, de a rendelési naplók például érdekes források, eleve az egészségügy, az orvostudomány felől vizsgálni az alsóbb osztályokat. Ebben nagy távlati lehetőségek vannak, mert ha az ember például megnézi az orvosi közlönyöket, az esetleírások között sokszor munkásnőket, cselédlányokat látunk betegként – nyilvánvalóan inkább velük kísérleteztek az orvosok. Ezekben sokszor felvillannak az életkörülményeik, a sorsuk.
De egy csomó mindent, amit találok, sok esetben betudok a szerencsének, azért, mert gyűjtő is vagyok. Például egy munkásnő munkakönyve, amire teljesen véletlenül bukkantam. Vagy bármi más, amit „kikukázok”. A levéltári kutatásoknál is sokszor számít a szerencse, mert fogalma sincs az embernek, hogy mi lesz a tartalom, amikor nézegeti a tételeket a levéltárban, és akkor néha kiszúr olyat, amiben nagyon sok minden van. Érdekes például Dapsy Gizella levelezése, az egy nem nagyon, szinte csak Ady felől használt forrás.
Az előszóban írod, hogy a lányt, illetve a nőt sokáig a hasznossága határozta meg. Ez is a világháború után kezdett megváltozni?
Ezzel arra utalok, hogy egy nő azzal tudta emelni a saját értékét, ha hasznosnak bizonyult, mert
alapesetben a lánygyermeket pénzpusztítónak tekintették egy családban.
A felsőbb osztályoknál azért, mert hozományt kellett adni vele, és minél több lánya volt egy apának, ez annál nagyobb anyagi terhet jelentett. Az alsóbb osztályokban meg egyszerűen a fizikai munka mennyisége jelentette a hasznosságot.
Az, hogy a gyermekre ne úgy tekintsenek, mint egy kis haszonjószágra, a 20. század vívmánya. Összefügg a gyerekkultusz kialakulásával, hogy a fiú- és a lánygyermeket már nem funkciójában értékelték, hanem magát a gyermeket, mint olyat, aki hozzáad a családi élethez a személyiségével, a lényével. Ez a gondolat, hogy a gyerek személyisége hogyan ragyogja be a családi életet, a 20. századi pedagógiához tartozik. Egyszerűen ez az a faktor, ami megváltozott.
Az irodalomban mostanában népszerű téma a nők láthatatlansága, különösen az 50 fölötti nők esetén. A könyved alapján úgy tűnik, mintha a tárgyalt korszakban szinte a teljes női nem ebbe a láthatatlan kategóriába esett volna.
Egyrészt ez egyszerűen kitolódott. Akkoriban a társadalomban onnantól kezdve vált láthatatlanná valaki, hogy kikerült a házassági piacról. Persze voltak nők, akik fenntartották a láthatóságukat, de ehhez azért privilégiumok kellettek. Alapvetően a családalapítás, a szülés után, a feleségszerepet felvéve eltűntek. Egy 40 éves nő kifejezetten öregnek számított.
A közélet felől nézve nyilvánvalóan láthatatlanok voltak, viszont egy bizonyos traktusát az életnek ők pörgették, és ott igenis megvolt a viszonylagos láthatóságuk, egy saját univerzumon belül, tehát nem kapcsolódott össze annyira a kettő. Az alsóbb osztálybeli nőknél a robotolásban meg a háttérben végzett munkában, a középosztálybeli nők pedig a családi szférában. Nagyon kevés kivétellel voltak, akik innen kiléphettek.
Többféle szereplehetőségről is szó van a könyvben. Melyik volt ezek közül az, ami a szűk keretek közt is egy viszonylag nagyobb mozgásteret biztosított, vagy amiben a legszabadabbak lehettek?
A pénz megléte és a férj hiánya növelte a szabadságfaktort. Ha egy nő férjhez ment, onnantól kezdve alávetette magát a férje akaratának, ő volt a családfő, a nő pedig egy kapcsolt rész. De például, ha valaki megözvegyült, és erről szó esik, akkor az egyfajta kényszerű önrendelkezési jogot adott a nők kezébe, és utána sokkal függetlenebbül élhettek. Vagy azok, akiknek volt valamiféle magánvagyonuk, és nem mentek férjhez.
Például az illemtankönyv azt írta, hogy
ha valaki 30 év feletti vénkisasszony, az már tekinthető önálló asszonynak is, hogyha van saját forrása.
Onnantól kezdve nem kellett a lány kategóriában élnie, aki az apjának vagy a fiútestvéreinek van alárendelve. Lehetett valamiféle önállósága, és szerintem voltak olyanok, akik kifejezetten erre gondolva nem kötöttek házasságot, ha nem találkoztak olyan férfival, aki elég magával ragadó volt a számukra. Sokan belátták, hogy mozgásszabadságot biztosít nekik, ha nincs férjük.
És ha az elérhető állások felől nézzük?
A művészi pálya, a színésznő leginkább. Voltak hivatalnokok is persze, volt a társadalomnak egy olyan rétege, ahol a nők valóban önállóan tevékenykedtek és eltartották a családjukat, de ez mindig csak kényszerűségből jöhetett létre, nem azt tartották normalitásnak.
Akkor például elfogadták, hogyha művészi tehetségről volt szó, de ha férjhez ment, akkor mégis jónak látták, hogyha abbahagyja a külvilágban való megmutatkozást és onnantól kezdve a családjának él.
Kuriózum-számba menő példák, hogy hány színésznőről mondhatjuk el, hogy tényleg olyan szinten éltek emancipált életet, ami ma is jellemző lehet egy nőre. A művészi pálya felszabadítóan hatott, nyilván meg is ítélték őket sok tekintetben, és nehéz volt talpon maradni.
A színészet mint pálya mennyire számított vágyottnak? Azért nem volt olyan sok lány számára elérhető.
Azért, mert ez egy normaszegő álom volt.
Egy rendes lány lehetőleg nem erre vágyott elsősorban, hanem, hogy házasságot köthessen.
Az kétségtelen, hogy ez ott volt a vágyálmokban. Nagyon sok példa van rá, hogy ez volt az, ami először eszébe jutott egy lánynak, hogyha úgy gondolta, hogy nem a tipikus pályát szeretné befutni.
Erdős Renée kifejezetten színésznőnek készült, egy olyan családból szakadt ki, ahol a nővérei egy varrodát működtettek, a szülei pedig a vidéki ortodox zsidók életét élték. Őt a színészi pálya és a főváros vonzása, és az ezzel kapcsolatban adódó lehetőségek vették ki abból a környezetből – aztán mégsem színésznő lett belőle.
Nagyon sok nő kezdte itt a kilépést abból a körforgásból, mert ez volt elérhető, színiakadémiából több is volt. Ha egy nő nem a tanítóképzőbe ment, akkor ez, a művészi pálya volt az alternatívája. A zenetanuláshoz képest olcsóbb volt és könnyebben elérhető, hiszen ahhoz kifejezett zenei tehetség kell, nagyon sok órát kell venni, gyakorolni, a hangszerbe is invesztálni kell, egy énekművésznőnek is órákat kell vennie.
De a színészetnél, hogyha jó külsejű volt egy lány, akkor egyből azt mondták, hogy színpadon kell mutogatni, mint ahogy most azt mondják, menjen valaki modellnek vagy influenszernek.
A hangszeres zenész a komolyzenei pályát is választhatta, a zenekarokat?
Természetesen voltak ilyenek. A Lányok, asszonyok aranykönyvében is szerepel Szuk Róza gordonkaművész, aki nagy pályát futott be koncertzenészként, lánykorában. Ő a tipikus példája annak, hogy miután férjhez ment Matlekovits Sándorhoz, visszavonult, és onnantól kezdve csak szalonokban, jótékonysági programokon muzsikált. Pedig nyilvánvalóan nagyon magas művészi fokon játszott a hangszerén, de úgy gondolta, hogy ezt így illik.
Az pedig a másik, hogy a férfiak is erre kérték a menyasszonyukat. Nem kell messzire menni, ott van például a Móra-levelezés:
látszik, hogy Móra Ferenc finoman szólva sem volt a női emancipáció előfutára.
A levelezésben végigkövethető, hogy folyamatosan leértékeli az óvónői diplomát, amit a menyasszonya megszerezni igyekszik, és azt hangsúlyozza, hogy majd ő lesz a család feje, nem lesz szükség arra a diplomának, semmi értelme, hogy ő tanul.
A férfiak számára egyébként büszkeség dolga is volt, hogy képes eltartani a családját, és az kudarc volt, ha a feleség munkába állt. Egy kasztráló lépés, hogy úgy mondjam.
De csak a középosztályban?
Igen, mert az alsóbb osztályokban nem volt vita tárgya, hogy mindketten güriznek. Az, hogy a nők nem dolgozhattak, csak a középosztályra vonatkozik, mivel a nagy többségnek magától értetődő volt a munka. Az iparosfeleségek, a kereskedőfeleségek is a férjük mellett vezették az üzletet, vagy ők is részt vettek abban a tevékenységben, mentek vásározni velük. A családi üzletben volt munkamegosztás, és a mezőgazdaságban is együtt dolgoztak a földeken.
Több fejezet szól a zárdák világáról. A zárdaiskolák szerepét hogy látod? Egyrészt sok helyen ez volt az egyetlen lehetőség, ahova iskolába mehettek a lányok, másfelől iszonyú dogmatikus szemlélet uralkodott ezekben az iskolákban.
Ez szerintem így van most is, habár nem látok bele annyira közvetlenül a dologba. De az egyházi iskolák sokkal inkább dotáltak a mai iskolarendszerben, és sok van közöttük, ahol magas szintű az oktatás, vagy valamennyire presztízst jelent a szülőknek, és akkor is beadják a gyereket, hogyha nem kötődnek annyira az egyházhoz. Ez akkor ugyanígy volt a zárdaiskolák esetében.
Egyrészt Magyarország katolikus többségű ország volt, az uralkodóház is katolikus volt, tehát a katolikus egyháznak nagy hátszele volt. Zsidó és református lányok is jártak a zárdaiskolákba, mert sokszor az volt az elérhető. Másrészt azt gondolták, hogy ez a társadalom bizonyos közegeibe való beilleszkedéshez is fontos.
A könyvben is írtam, hogy ez hozzátartozott a tökéletes menyasszony „portfóliójához”.
A zárdában a lány megőrzi az ártatlanságát a világi dolgokat illetően, de közben valamit magára szed, és egy ilyen szigorú környezetben semmilyen módon nem romolhat meg a lelke. Szóval ennek volt presztízse.
Közben létesültek nyilván állami iskolák is, de sokkal kisebb számban. A reformátusok pedig sajátos módon vettek ebben részt, mert nekik kevesebb egyházi iskolájuk volt, ők sokkal inkább az állami iskolaalapítási mozgalomban képviseltették erőteljesen magukat. De a katolikus iskolarendszer hihetetlen domináns volt egészen a második világháborúig, amikor aztán felszámolták. Addig ez volt a leánynevelés fő mozgatója Magyarországon.
A zárdaiskolák egyik célja az volt, hogy engedelmes, nagyon fegyelmezett lányokat neveljenek. Ezek az elvárások minek hatására kezdtek el változni?
A fegyelmezettség az iskolarendszerben egy állócsillag, azért a mostani rendszert is inkább poroszosként jellemezzük, és nem véletlen, hogy a szülők egy része nagyon szeretné ebből kivonni a gyerekét, nagyon vágynak egy kreatívabb, liberálisabb iskolai közegre. Ez úgy jelentkezik, hogy az alternatív iskolákban túljelentkezés van stb.
Minél fegyelmezettebbek a gyerekek, annál könnyebben kezelhetőek csoportosan, ez az alapja bizonyos szellemű iskolarendszernek, és ez még a szocializmusban is követendő elv volt. Azt pedig általában csak nagyon nagy odafigyeléssel, kis csoportokban lehet megoldani, hogy a gyerekeket felszabadítóbb légkörben tanítsák, neveljék, szóval nem gondolom, hogy ez nagyon megváltozott. Nyilván a modernitás hozott be bizonyos fajta elemeket, most már nem lehet testileg fegyelmezni gyerekeket, míg régen, még az én gyerekkoromban is abszolút bevett dolog volt, hogy valaki kapott a fejére a vonalzóval. Az alapelv ez marad, hogy a csoportban mozgó gyerekeket minél jobban kordában kell tartani.
Ha az engedelmességet nézzük, az is olyan, mintha állócsillag lenne, legalábbis a szocializmusban is ott van, hogy persze, dolgozzon a gyárban a nő, de azért legyen otthon engedelmes, jó feleség.
Persze, végül is az állampolgártól mindig ezt kell elvárni, hogy fegyelmezett legyen. Ma egy multicég számára is jobb, hogyha valaki fegyelmezett, és bizonyos kereteken belül játszik, nem normaszegő. Mindig szükséges a társadalom fenntartásához, hogy legyen egy organizált tömeg. Ha mindenki hihetetlenül individualista fekete bárány, akkor sokkal nehezebben terelhető az egész nyáj.
Emellett persze a feminizmus egyik alapvetése is, hogy a férfitársadalom számára elengedhetetlen a nők feletti kontroll megszerzése. A nők méhe, ezáltal a termékenysége feletti hatalom jegyében korlátozza a társadalom a nőket szabad döntéseikben és mozgásukban.
A nők választójoga (1919-től), és az, hogy hány éves kortól számítottak felnőttnek a lányok, milyen hatással voltak a női társadalomra, a lehetőségeikre?
A választójog kifejezetten a polgári feminizmushoz köthető, tehát az nem mindig az egész női tömeget mozgatta. Ez egy adott társadalmi csoportnak, a női társadalom elitjének a gondolata volt, ők akarták keresztül vinni. Az ilyen politikai változások többnyire fentről indítottak, és aztán, amikor elérnek a társadalom alsóbb rétegeibe, akkor nyilván azokat is valamennyire felemelik, de nem feltétlenül onnan születik meg az igény.
Egy cseléd nem gondolkodott azon, hogy akar-e szavazni.
Az 1918 őszén életbe lépett választójog magasabb életkor felett adta meg a nőknek a szavazójogot (24 év felett, míg férfiaknak 21 év felett), a '19-es Tanácsköztársaság alatt pedig a burzsoá nők nem szavazhattak, sőt egyéb korlátozások mellett nehezen alakult ki az egyenlő és általános választójog. Mindeközben a 20. század során láthatóan csökkent az analfabétizmus, de a politikai tájékozottságot és az informált döntések meghozatalát egyetlen korban sem tekinthetjük egyszerű feladatnak sem a férfiak, sem a nők számára.
Ugyanakkor a jóléti intézkedések nem feltétlenül a polgári feminizmus felől indulnak, hanem a társadalom, tehát az állam problémáit próbálják megoldani. Ilyen a termékenység kérdése, a gyerekszületés, vagy hogy mi legyen a törvénytelen gyerekekkel, vagyis a családon kívül nevelkedő gyerekekkel a társadalmon belül, mert nagy számban voltak. És ők mind a proletariátust, vagyis azt a réteget növelték, ami nehezen kezelhető az állam számára.
Egyrészt szörnyű volt elnézni azoknak, akik ebben benne voltak, mint az idézett Szalárdi Mór nevű orvos és mások, hogy konkrétan hogyan halnak meg ezek a gyerekek. Emellett a rendszeren kívüli gyerekeknek a gondozása a társadalom számára is mindig egy probléma. Korábban az egyházak foglalkoztak a kitett gyerekekkel, de az, hogy ez az állam feladata legyen, a 19. század vívmánya. És később aztán a csökkenő születésszám miatt vált fontossá, hogy állami mederben folyjon a törvénytelen gyerekek gondozása.
Egy ideig, amikor a fogamzásgátlás még sehol sem volt, hihetetlen számban születtek a gyerekek. De aztán elkezdtek terjedni a nők között a fogamzásgátlási praktikák, és a 19. század végén érzékelhetően elkezdett csökkenni a születésszám. Látta az állam, hogy onnan lehet még erőforrása, ha beemeli a társadalomba azokat, akik addig fölösleges, lemorzsolódó egyénekként voltak számontartva, és a társadalom értékes tagjaivá képezi őket, nem pedig átengedi őket a bűnözésnek és minden másnak.
Az udvarlásnak, a lánykérésnek nagyon szigorúan meghatározott szabályai voltak. Mit gondolsz, az, hogy minden lépés ki volt jelölve, könnyítette a férjkeresési projektet vagy nehezítette?
Szerintem ez személyiségtípustól függött. Mindig voltak olyan emberek, akik számára a rituálék kapaszkodót jelentettek, és voltak olyanok, akiket viszont ez végtelenül bosszantott és zavart, mert nem eszerint akarták ezt megvalósítani.
Most azt látja az ember, hogy sokan vágynak rá, hogy legyenek kapaszkodók, de egyre kevésbé vannak, annyira felszabadult ez az egész. Ez persze nem azt jelenti, hogy akkor sokkal többen éltek boldog párkapcsolatban, vagy hogy könnyebb volt ismerkedni.
Az alsóbb osztálybeli lányoknál teljesen más volt, ott sokkal inkább rájuk bízták a párválasztást
– hogy mennyire, az attól függött, hogy milyen értéket képviselt a saját közössége házassági piacán. Tehát egy gazdag paraszt lánya se pattoghatott, miközben egy értelmiségi, középosztálybeli családban, ahol nem volt vagyon, ott is lehet, hogy jobban ráhagyták a lányra, hogy válasszon magának párt. De egy jelentősebb vagyon, üzlet örökösnője, akivel valamilyen hozományt adtak, erről nem dönthetett csak úgy önállóan.
A szegényebb parasztlányok ismerkedhettek a fonóban, akár előzetes szexuális kapcsolat is lehetett a partnerek között, és mai viszonylatban egészen modern módon élték a lány életüket, ahol a nőnek, mint tőkének nem volt olyan nagy tétje.
Szóval legfőképpen ettől függött a szabadságuk. És ha egy arisztokrata nőnek volt saját vagyona, de nem találta meg az igazit, vagy a szerelme nem kérte meg a kezét, akkor lehet, hogy nem ment férjhez, de mindenki csak vállat vont, hiszen elélt a saját vagyonából. Például Eötvös Loránd mindkét lánya férjezetlen maradt. Ez egy bárói család volt, megvolt az anyagi hátterük, élték az életüket: imádtak túrázni, utazgattak, felléptek amatőr színházi előadásokon, nagyon jól érezték magukat. Nem tudom, hogy mi miatt döntöttek így, de megtehették.
Volt olyan részlet vagy összefüggés, ami a könyv összeállításakor vált világossá számodra?
Nem én jöttem rá, de számomra most sokkal inkább kidomborodott, hogy azokat a társadalmi változásokat, vívmányokat, amik a nőkkel történtek, vagy akár az oktatásukat, mennyire meghatározta a magyarosítás politikája.
Ez egy sor olyan dolog létrejöttét motiválta, ami egyébként nem jött volna létre, az óvodától kezdve. Az óvodák létesítését célzó rendeletben benne volt, hogy ez lehetőséget nyújt arra, hogy a különböző nemzetiségek képviselői magyarul tanuljanak, kényszerítés nélkül, már kiskorukban. Ezzel az állam, ahol nagyon sok nemzetiség élt együtt, erősödött és homogenizálódott.
Az összes ilyen oktatási törekvést a magyarosítás lehetősége határozta meg,
és ezáltal egy politikai célból indítva egy kulturális cél is megvalósult, hiszen az állam ezen törekvése az iskoláztatást és az ellátást erősítette.
A másik pedig az, ami szintén közhely, hogy mennyire multikulturális hely volt Magyarország. Az, hogy magyar, sokszor semmiféle vérségi dologra nem vezethető vissza, hanem azért akartak magyarok lenni az emberek, hogy sikeresek legyenek az életben, mert a magyar államban azoknak jutottak lehetőségek, akik ezt a nyelvet beszélték, ezt a kultúrát képviselték és ennek az előmozdításán akartak tevékenykedni. Nagyon kevés olyan embert találunk, akinek a teljes családfáján mindenki színmagyar. Kelet-európai keverékek vagyunk, a magyarság csak egy eszme. Ez látszott akkor is, amikor végignézem az anyakönyveket, amikkel dolgoztam.
Melyik terület az, amiről még mindig nagyon keveset tudunk és foglalkoztat?
Továbbra is ugyanaz, folytatom a gyűjtögetést ezen a vonalon. A munkásnő alakja valóban olyan, amit mozaikokból kell összerakni. Ők ráadásul nem is érdekelték annyira az írókat, szóval ez azért is érdekes dolog, mert nincs a forrásokban túl sok reflexió ezzel kapcsolatban.
Amivel még továbbra is akarok foglalkozni, az a nők egyetemi képzése. Ebben a könyvben szerettem volna megmutatni, hogy ennek mi a kelet-európai kontextusa, hogy mi volt az egész monarchiában, meg azon kívül, elsősorban az orvosképzésen keresztül. Látnunk kell, hogy amellett, hogy Hugonnai Vilmának nem engedték meg, hogy honosítsa a diplomáját, ez az egész közép-kelet-európai térségben térségben ugyanígy volt, pontosan olyan sorsokat lehet végignézni Csehországban, Szerbiában stb., mint az övé.
A zürichi diploma egy közmondásos valami volt abban a korszakban, és csak tényleg bizonyos helyeken, például Angliában, Amerikában, Franciaországban mentek némiképp máshogy a dolgok, ahol ezek, ha nem is akadálytalanul, de jobban és korábban haladtak előre
Azok közül a nőalakok közül, akikről viszonylag gyakran szó esik a könyvben, van személyes kedvenced?
Nagyon nehéz egyet kiválasztanom. Ezeket a hősnőket mind azért válogattam össze, mert megragadtak a vallomásaik, a sorsuk. Azért a fogalmazásmód nekem nagyon számít, hogy milyen forrást és mennyire közlékeny alanyt találok.
Felsorolhatom itt, akit már említettem, Dapsy Gizellát, aki szerintem egy regényhősnő, nagyon szórakoztatóak a levelei. Egyrészt ő egy art groupie, a művészek között próbál fontoskodni, ennek köszönhető, hogy a PIM-ben egyáltalán megőrizték az iratait. Másrészt viszont látszik, mennyire próbál a polgári szinten megfelelni a nőkkel kapcsolatos elvárásoknak. Egy kisvárosban él és próbálja ezeket a normákat betartani, de közben a művészközeghez húz, és ezért normaszegőnek számít. Szóval ő egy érdekes figura.
Nagyon vicces levelei vannak Márkus Emíliának, akit már nem ismerünk annyira, de a maga korában legendás színésznő volt,
legendás szépség és legendás botrányhősnő. Egy olyan színésznő, aki magas rangra jutott azáltal, hogy egy nemesi származású és nagyon ismert figurának a felesége lett, akivel aztán, erről nem esik szó a könyvben, de nagyon csúnya vége lett a házasságuknak – sikkasztással vádolták meg a férjét, aki aztán öngyilkos lett. Ő szintén izgalmas, teátrális figura – hiszen színésznő –, engem íróként mindig magával ragad, hogyha valaki nagyon drámaian fogalmaz.
Aztán Erdős Renée is nagyon érdekes, és úgy gondolom, kicsit alulértékelt. Kaffka Margithoz hasonló, nagy kvalitású írónő volt, aki a századelő női irodalmát nagyon meghatározta, tényleg egy robosztus verbális tehetség, meg egy hatalmas egyéniség, és ő is egy botrányhősnő.
Neki a Bródyval való szakítás után következett be törés az életében, akkor teljesen átrendezte a pályáját és bestseller szerző lett. Őt onnantól kezdve sokkal kevésbé értékeli az irodalmi kánon, mert lektűröket írt, amik hatalmas sikert és anyagi önállóságot biztosítottak számára, de a művészi, szakmai megbecsülés onnantól kezdve elmaradt.
Azok is izgalmasak számomra, akikről csak villanásokat látok, például annak a gyermekorvosnak az édesanyja, aki törvénytelen gyermekeket szült és vadházasságban élt egy zsidó orvossal, aki aztán csak később törvényesíthette ezeket a gyerekeket. Ez is sokat elmesél a kor lehetőségeiről, arról, hogy például milyen nagy dolog volt a vallási különbség akkoriban egy pár számára. Manapság egyáltalán nem számít, ha valaki házasságon kívül szül gyereket, de egy kisvárosban akkor ez nagyon megbélyegző volt.
Márkus Emíliáról jutott eszembe, hogy egy nő megítélését erősen befolyásolta a férj megítélése is? Hacsak nem halt meg a férfi, akkor nem nagyon tudott a nő kiszabadulni az alól, ha például gyanús ügybe keveredett a férje.
Ez abszolút így volt, és Márkus csak azért úszta meg, mert volt egy saját, önálló karrierje, ami akkorára olyan erős alapokon állt, hogy őt csak izgalmasabbá tette ez a helyzet. De egy hétköznapi nő számára nem így volt.
Voltak olyanok, akik hosszasan vergődtek egy rossz házasságban, a válás nagyon nehéz kieszközlése miatt.
Csak azoknak sikerülhetett elválni jó ideig, akiknek pénzük volt és kapcsolataik. Bár Nagy Sándor levéltáros nagyon értékes könyvéből, amit a 19. századi házasságokról írt, kiderül, hogy időnként alsóbb osztálybeli emberek is megpróbálkoztak a válással. De gyakorlatilag egészen a polgári válás beköszöntéig egy nő hozzá volt láncolva a férjéhez.
