A bevezető után gyorsan tegyük is hozzá, hogy bár a könyv valóban a legelemibb hitről és szeretetről, valamint az apavárásról és az anya szenvedéstörténetéről – sőt, elvesztéséről és feltámadásáról is – szól a fiú szűrőjén keresztül, a regény nem akar téríteni: elsősorban mint szépirodalmi alkotás értékes és érdekes.
Olyan szöveg, amely folyamatos és tágas párbeszédben áll a Szentírással, amely az egyetlen könyve volt a családnak a kitelepítés során, mégis a legemberibb rétegeinket éri el és mozgatja meg.
De ezt úgy tudja megtenni, hogy folyamatosan ott lebeg fölötte valami ősi és misztikus kapcsolódás az üdvtörténethez, pusztai vándorláshoz, és az összes bibliai karakterhez, akit fel tudunk idézni.
Családtörténetét korábban is feldolgozta már a szerző versekben, illetve Júlia című drámájában, ám a történet útja most ide vezetett, ehhez a különleges formátumú és nyelvezetű regényhez, melyben egyszerre kell valahogyan viszonyulnunk Visky András gyerekkori történetéhez és annál sokkal ősibb szövegekhez. A szerző több interjúban is hangsúlyozta, hogy a regény formátuma szándékosan a Bibliára hajaz, nincsenek benne mondatkezdések, se mondatvégek, számozott gondolatok kerülnek egy-egy gondolati blokkba, mintha inkább egy-egy levegővétel tagolná a gondolatmeneteket, nem a mondatvégi írásjelek. Azt is elmondta, hogy egy trilógia első része készült el ezzel a kötettel és, hogy „világosan látja maga előtt a feladatot” a folytatásra.
A történetben a bonyodalmak nagyjából onnan indulnak, amikor a református lelkész édesapa szolgálatának következményeképpen 1955 pünkösdjén „a falu népe elhatározta, hogy a názáreti Jézus feltétlen uralma alá veti az életét, így a jegyzőkönyv, és ez azonnal a Román Munkáspárt tudomására jutott, a Názáreti feltétlen uralma futótűzként terjedt a faluban, az emberek örültek a gyors uralomváltásnak” ( 37.o.)
Ez a jelenet is szemlélteti, miért foghatták perbe Visky Ferencet több társával együtt. A pert egyébként az egyház kezdeményezte, és nem esett nehezére a korabeli államapparátusnak elítélni őket. Visky Ferenc és társai azt vallották és hirdették, hogy egy nyíltan egyház- és vallásellenes rendszertől a keresztények ne fogadjanak el semmiféle támogatást. Az apát 22 év börtönre ítélték, feleségét és hét gyereküket – köztük a legkisebb Visky Andrást – kitelepítik. A család egyetlen könyve, amit magukkal visznek, a Biblia.
„[B]eleszülettem a fogságba a hetedik és utolsó gyermek eltökéltségével, foglyok tanítottak meg járni, nézni, beszélni, a jelekből olvasni és a némaságba menekülni, közvetlen szomszédságban éltem a felkelő nappal” (379. oldal)
A legmélyebb kitaszítottságban is megélt szeretet, valamint a láger mint alapélmény (éhezés, didergés, apavárás, anyaféltés) és a Biblia mint nyelv és mint őstörténet tehát az a közeg, ahonnan a gyermek Visky András beszél. A könyvben ez a két réteg áll egymással folyamatos és szeretetteljes párbeszédben, ettől lesz egyszerre letaglózó és felemelő olvasmányélmény. Mert az, akit efféle gondoskodó, bátor szeretet vesz körül, mint a Kitelepítés nőalakjai a rájuk bízott a gyerekeket, az a lágerben is otthon lehet, akit viszont nem így szeretnek, az otthonában is számkivetett.
Ami a nőket illeti, feltétlenül szólni kell az édesanyáról és a kötet másik meghatározó karakteréről, Nényuról, vagyis Márikáról, aki még a kitelepítés előtt kéthetes szolgálatra érkezett egy másik lelkész ajánlására Székelyföldről a Visky családhoz, ám nem tágított mellőlük akkor sem, mikor a Securitate szekérre parancsolta a gyerekeket.
Szabad emberként távozhatott volna, mégis végig velük maradt.
Olyannyira, hogy mikor az édesanya annyira legyengült a munkaszolgálattól és a lágerbeli körülményektől, hogy nemcsak a lágerkórházat, de a hullaházat is megjárta (ahonnan aztán majd gyermekei menekítik ki és hozzák vissza szó szerint az életbe), előtte hivatalosan Nényu gondjaira bízta őket, legyen a gyámjuk és örökbefogadó anyjuk.
„Az édesanyám egyszerre volt törékeny testében, ugyanakkor a hitében nagyon kemény. Ő tulajdonképpen akkor omlik össze, fizikailag a napi kényszermunka miatt, lelkileg azért, mert fölismerte, hogy nem tud bennünket életben tartani. Szembenézett akkor azzal, hogy teljesen magára van hagyva. Akkor kétségbe vonta Isten professzionalizmusát, vagy az ígéreteinek a szó szerinti értelmezését. Átmegy a klinikai halálon is, amit ő úgy él meg, hogy folyamatos beszélgetésben marad a saját Istenével, és a saját Istene visszaküldi őt az életbe” – mondta a szerző a már idézett interjúban. Az Anya történeteket mesél, sőt a veretes Károli-bibliát lefordítja a gyerekek nyelvére, énekel és nevet, mikor ereje engedi. Akinek szenvedését, gyermekei iránti állandósult aggodalmát csupán testén keresztül érzi a gyermek, mert szavak szintjén soha meg nem fogalmazódik. Ez az anyai minta olyasfajta szeretettel és gondviseléssel egyenértékű, amit a teológiatörténet során többnyire Istennek szokás tulajdonítani.
Ha pedig egy élet az őstörténethez kapcsolódik, akkor időn kívülivé is válik, önkéntes számkivetettséggé, ami a szabadulás pillanatában sem jár katarzissal, hiszen tulajdonképpen a főszereplők rabságban is szabadok tudtak maradni.
Ez a jelenet talán még érzékletesebbé teszi ezt az alapélményt:
„Kihirdették a lágerben, hogy aki megbánja rendszerellenes bűneit, kérheti felvételét a frissen megalapított Kommunizmust Támogató Politikai Foglyok Országos Szövetségébe, a K.T.P.F.O.SZ.-be, más szelek fúnak Bukarest felől, állapította meg Goma író úr, lépjen be a szövetségbe, Júlia asszony, javasolta Goma író úr Anyánknak, ártani nem árt, ha nem is használ, Anyánk csak legyintett, én már két szövetségnek vagyok a tagja, Goma úr, az Ószövetségnek és az Újszövetségnek, ez a kettő kitölti az életemet, hova sietnék?, ha jól számolom, nekünk még pontosan tizennyolc évünk van hátra, mármint a férjemnek, de hát az ugyanaz, semmi ok elkapkodni ezt a szabadulás dolgot, nekünk aztán van időnk, a halálból visszatérők fölényével beszélt Anyánk, mint aki megszerezte a hatalmat az idő felett” (328. oldal)
Nem sokkal ezután – több mint négy év lágeréletet követően – a családot egy lelkész utasítására kihozzák a romániai gulagról és egy „józsefházi szalmatetős vályogházban” kapnak lakhatást. Ide érkezik aztán végül meg az apa, akit úgy várt a gyermek, hogy ez a várakozás még az éhezésnél is alapvetőbb volt, és akit tulajdonképpen soha nem ismerhetett, de egy ponton a jelenléte mégis valósággá lesz.
Szeretetről, fájdalomról, halálról és más irodalmi szempontból túlterhelt fogalmakról írni nem egyszerű vállalkozás, a Kitelepítés azonban nemhogy elkerüli ezeket, hanem egyenesen a tengelyükbe áll. Ezzel a könyvvel viszont magasra került a léc – ezekről írni ezután sem lesz könnyebb.
