A drámaíróként ismert és elismert Kovács ikrek együtt alkotnak. Eddig három drámájukat mutatták be (Jégtorta, Mintapinty, MILF), a Lesz majd minden az első prózakötetük. A nagyszabású, mágikus és kacagtatóan megrázó családregényben élők és holtak kísérgetik és segítik át egymást a magyar történelem 20. századi buktatóin. Most elolvashatsz belőle egy részletet.
A generációk óta a Nádor vármegyei Égetthalmon tősgyökeres Balogh család tagjainak annyira a vérükbe ivódik a gyarapodási kényszer, hogy számukra az élet örömeire már csak gondolni is pazarlás, és ettől sem világháború, sem forradalom, sem tanácsköztársaság vagy gazdasági válság nem tántoríthatja el őket.
Az évenkénti kikísérés ünnepén az elhalt rokonságukat vendégül látva csak úgy dagad a keblük az előbbre jutásuk felett érzett büszkeségtől. A holtak pedig nemcsak mulathatnak kedvükre, de a túlvilágról szabadulva a nyelvük is megered: szerelmi kalandozásaikról mesélnek, egykori sérelmeket hánytorgatnak fel, de még az is előfordul, hogy békejobbot nyújtanak régi haragosaiknak, vagy nászra kelnek az élőkkel.
Csakhogy minden nemzedékben akadnak renitensek, akik másra vágynak: hagynák a kapálást, mernek egyéb életről álmodni, és a pletykás vénasszony-koalíció uralta falu határait is maguk mögött hagynák. De képesek-e kezükbe venni a sorsukat és sikeresen kiszakadni az évszázados paraszti földhözragadtságból? Kovács Dominik és Kovács Viktor hallatlanul eleven, szárnyaló képzeletű, sziporkázó, mesésen mágikus és a lélek mélységeibe hatoló realista regénye erre a kérdésre is választ kínál.
Kovács Dominik − Kovács Viktor: Lesz majd minden (részlet)
10. A kínzó, néma láz
A Simonékat nemcsak ez az egy megrökönyödés érte a kikísérés alkalmával. Hazaérve a nagybátyjait, a Pusztujkákat találták az asztaluknál, ahol egyébként a földi életükben soha nem ültek.
– Hol a szép unokád, öcsénk? – kérdezték. Az arcuk simább volt, mint régen, a hangjuk elvékonyodott, akár a leányoké. A Simon elnyűtt képpel válaszolt.
– Lefektette az anyja.
– Megvárjuk, hogy fölébredjen.
A Baloghék egymásra néztek: itten most nem lesz megpihenés. A Simon lement a pincébe, bort hozott föl, a Zsófi nekiállt palacsintát sütni, a Pusztujkák szabódtak. Értük ugyan kár fáradozniuk, a földi életben sem kívánták sose a kosztot, az isten iránti alázatból ettek, mivelhogy írva van, orcád verítékével egyed a te kenyeredet.
Már csak emiatt is pompásabb hely a halál országa, az ember kín nélkül spórol a hasán.
Ilyenforma magyarázkodásokkal telt csaknem az egész délelőtt. A gazdának eleinte semmi kedve nem volt a szólamokhoz, aztán a bátyjai láttán, amint az asztal mellett gubbasztanak, valami furcsa melegség fogta el. Itt vannak a rég elhagyott idők, ilyen közelségben. Odaült hozzájuk, hallgatta őket, mint figyelmes kölök – azazhogy inkább mint a harmadik Pusztujka. Ebédtájban a Nusi végre áthozta a gyereket, az öreg testvérek megnézegették, becézték, óvatosan megcsipkedték a kis arcát, majd búcsúzáskor egy rőf kolbászt adtak a Simon kezébe.
– Vegyétek ajándékul – így az István testvér. – Utólagosan a keresztelőre.
– Idáig jutottak a nagylelkűségben – mondta a Simon, miután kikísérte a nagybátyjait. Az arca mosolyra húzódott. – Ekkora fene nagy ünnepet csinálnak egy rőf kolbász körül!
Kidobni mégsem akarta, megfogta, hogy fölakasztja a kamrában a többi közé. Akkor a hús hirtelen megmozdult a kezében, a Simon rájött, hogy nem kolbász ez, csupa libabőr lett a teste.
Az iszonyat mellett a Balogh üköregapa története is végigfutott rajta, akit hiába hívtak nemes Balogh Istvánnak, földje tíz-tizenkét láncalja lehetett csak, s hozzá gyereke is hét-nyolc. A kölkök gyorsan jöttek egymás után, így az öregnek törnie kellett magát, hogy mindenikről gondoskodni tudjon. Azazhogy nemcsak magát, a nádat is Sárszőlősön. Tél volt, rettentő hideg, fújt a szél, a nádvágók fújták a kezüket, fájlalták a lábukat. A Balogh nem fázott köztük, sőt, minekutána belenézett egy menyecskeforma nő szemébe, egyenest olyan érzete támadt, hogy valahol a nagy forróságban van, egy vízi ér partján, a hátán habosodik az ing, le kell vetnie magáról. A vízi ér dagadni kezd, folyam lesz belőle, őt is elragadja. Mire aztán magához tért, egy hét is elmúlt.
Ott feküdt lázban, tüdőgyulladásban ennek a menyecskeforma nőnek a házában, az meg disznózsírral kenegette a mellkasát.
– Miféle jogon kenegetsz te? – kérdezte a dunyhák közt.
– Hagynálak odaveszni?
– Nem sajnálod a zsírodat?
– Bőven van belőle – mosolyodott el az idegen asszony. – Kanászleány vagyok.
Hogy a nemes Balogh István üköregapa nem hallotta a kanász Kovalcsik hírét, csakis az ő akkori tudatlanságát példázza. A kanász Kovalcsikot elsősorban arról ismerték, hogy a disznótartásban a legtöbbre vitte Sárszőlősön, másodsorban pedig hogy éppen amiatt vitte a legtöbbre, mert ismerte az ördögöt. Irigyelték az eszetlenek, holott az ördögöt akkoriban bárki megismerhette volna, aki nem volt rest hozzá, ott lakott a nádban. A Kovalcsiknak szépen kamatozott ez az ismeretség: háza, szőleje lett a malacok mellé. A holta után a Kató leánya vitte tovább a gazdaságot, Zalába járt makkoltatni, Bécsbe alkudni, s mikor valaki szembekerült vele, az apja módjára állt bosszút rajtuk. Egyszer az intéző rákiabált, mondván, a leány rendszerint az urasági mezőn legeltet, s amennyiben ez tovább folytatódna, az öregbírónál tesz panaszt. Erre a Kató úgy megbolondította az intéző lovait, hogy szekerestül belehajtottak a kanálisba, azóta is áll az uraság kegyelméből emelt fehér kereszt a partján.
Bécsben a német fináncok árdrágításon érték, meg akarták bírságolni – ő pediglen meztelenre bolondította őket.
Minden darabot ledobtak magukról, inget, zubbonyt, sisakot, a piactér népe hüledezett, a városparancsnok tombolt.
A Balogh István üköregapa viszont kiválóan érezte magát a kanászbirodalomban, mindent egykettőre elfelejtett a korábbi életéből. Hogy őneki odahaza egy remélő felesége van, nemes Aradi Eszter, s hozzá hét-nyolc remélő gyereke, akik felé illetménnyel tartozik. Mihelyst fölépült, nekiállt dolgozni az új asszonya mellett. Megtanulta, hogy kell kísérni a falkát, hogy a görgés idején a kannak kétszeres eleség jár, de túlságosan fölhizlalni sem szabad, a malacozást, a jelölést, a gyógyítást, a balta- meg ostorfaragást. Ki tudja, meddig dolgoznak, gyarapodnak együtt, talán a Balogh vissza se talál soha a saját családjához, ha nincs az az egy éjszaka. Valami jegenyésben aludtak, messze Nádor megyétől, mikor zörögni kezdtek fölötte az ágak. Az üköregapa fölriadt, először azt hitte, a szél rázza a levelet. De csöndes, kora nyári idő volt, semmi szél nem mozgott az erdőben.
– Ez az apám lesz – riadt föl a kanászleány. – Alighanem érted jött.
Hiába hogy a Balogh üköregapa nem látott semmit, kirázta a hideg. Amilyen szívós, szorgalmas ember volt, olyan ijedős.
– Kapd el gyorsan! – így a Kató. A Balogh üköregapa sehová sem kapkodott, azazhogy faképnél hagyta a kanász Kovalcsik leányát, s a két lábát kapkodta hazafelé. Fokról fokra tért vissza az emlékezete. Először csupán a felesége ábrázata jutott az eszébe, aztán a neve is, aztán a gyerekek sorban, aztán – Sárszőlős meg Égetthalom közt – azoknak a nevei sorban. Az Aradi Eszter nem kérdezte, merre járt ennyi ideig az ura, s miért ilyen keveset kapott a nádvágás után, örült, hogy egyáltalán megkerült. Beosztották a keveset, nekifogtak újra a házasságnak.
Az ám, csakhogy közben a magára maradt Katót majd szétvetette a harag, a bánkódás. Ővele ilyet megcsinálni!
Addig bezzeg kellett a Baloghnak, amíg az felgyógyult, s meghízott a disznóhúson, mostan meg hazaszökik a kukoricalepény mellé. A kanász Kovalcsik leánya nekiindult, hogy visszaszerezze az ő ügyes bojtárját. Tudakolózni kezdett az égetthalmiaknál, merre lakik, s valahol kinn, a mostani Kellerschmied-bérlet helyén rá is talált a Balogh-házra. Az ajtón már nem lépett be. Meglátta a ház körül futkosó kölköket, mindenik a Balogh István szabása, ahogy a kisebbek az anyjukhoz szaladnak, és szilvát vesznek a kötényéből. A hadat látva elkapta a szánalom. Megér ez az ügyes bojtár annyit, hogy elszakítsa az itthoni seregétől? Az Aradi Eszter hirtelen fölnézett a szilvaosztásból, egyenesen az őket bámuló nő szemébe. Nem szóltak egymáshoz, a Kató megfordult, hazament.
Amazt sokáig foglalkoztatta még, ki lehetett az idegen, s mikor valami gyanús zaj csapta meg a fülét, rögvest az udvarra szaladt, hátha itt van újra, őt ugatják a kutyák. Az uránál persze nem mert faggatózni, noha ő is egyre gyanúsabb dolgokat csinált. A vacsora végére mindig forraltatott egy csupor tejet a kályha tetején, amit rendszerint kint az istállóban ivott meg. Azontúl a keze meg a lába tele lett gyulladt pörsenéssel. Ha aratási időben történik, az asszony azt hiheti, a szár meg a verejték marta ki ennyire az István bőrét, netán szüretkor a szőlővessző. Ám tél volt már, azonkívül a sebek szabályos harapásnyomnak látszottak. Ilyet nem csinál se a bolha, se a pók. Az Aradi Eszter akárhányszor hozakodott elő a Balogh üköregapánál, hogy nem ártana pálinkás ronggyal áttörölgetni a keléseket, az mindig csupa méreg lett.
Rühesnek gondolná őt az esküdt felesége?
A tejhordás szüntelenül ment tovább. Egyszer aztán az Aradi Eszter kilopakodott az ura után, s meglátta, hogy az nem is az istállóba megy, hanem a fészer mögötti járathoz, ami szalmával van kibélelve. A férfi ottan térdre ereszkedik, s valami olyasmit sutyorog, hogy cicám, kiscicám. A macska helyett egy ronda nagy kígyó bújik elő. Mialatt az elhízott féreg kiszívja a tejet a pohárból, a Balogh üköregapa megbontja az ingjét, magára ereszti a dögöt, hadd harapja. Az Aradi Eszter csupa riadalom lett, a lábából-karjából ment kifele a vér. Valahogyan visszatámolygott a házba, és megállta, hogy egy szóval se vesse az ura szemére, amit látott. Másnap az öreg bement a faluba, ő pediglen megforralta a tejet, a fészer háta mögé osont, majd tehénvakaróval a kezében ciccegni kezdett. A felhizlalt kígyó jött, az asszony viszont ahelyett, hogy inget bontott volna neki, négyszer-ötször is odavágott, hogy szanaszét szakadjon. Az állat utolsó tekintete épp rámeredt az Aradi Eszterre, ne hát ne, valósággal az az idegen nő nézett felé, aki a nyáron a házuk előtt mászkált. Legalábbis az Aradi Eszter ezt a magyarázatot kereste magának, mivelhogy utána sorra érték a famíliáját a szerencsétlenségek. A Balogh üköregapa köhögni kezdett, s hiába élt még ötven évet, egy kapavágást se bírt dolgozni többé, ült, köhögött egyfolytában. A gyerekek meg mind rosszak lettek: a dédöregapa fösvény, az Eszti leány étkes, a Judi leány lopó, a Jancsijuk képzelgő, s így tovább.
A Pusztujkák mindig azt mondták, kár volt a kígyóért, a család jövőjét vágta négybe az öreg mama.
„A rosseb a babonájukba!” – gondolta a Simon az ijedelem közepette, s a kígyó-ajándékot behajította a sparhelt ropogó aljába. Az égő hús füstje betöltötte a házat, győzték nyitogatni az ajtót, az ablakokat. Még el sem parázslott teljesen, a gazda kilapátolta a hamut, egy vízzel teli bádogvödörbe tette, a hátsó ganyékupacok mellé borította.
