„Azt hiszem, ezzel be is fejezem ezt a regényt. (…) Aztán nem írok többé” – ezekkel a szavakkal engedte útjára két évvel ezelőtt Mario Vargas Llosa a Csendes forradalom című utolsó regényét, ami egyben a zene és a művészet szeretetének ódája. A formabontó és átfogó történetekről ismert alkotó most a társadalmi kérdéseket és a művészeti önmegvalósítást ötvözte egy klasszikus regényformában, nagy hangsúllyal Peru és Latin-Amerika történelmén.
Az idén áprilisban elhunyt író, aki 2010-ben az irodalmi Nobel-díjat is elnyerte, a latin-amerikai irodalom nagy „boom” korszakának egyik utolsó alkotója volt, amibe olyan világhírű szerzők tartoznak, mint Jorge Luis Borges, Julio Cortázar vagy Gabriel García Márquez. A szerencsére hosszúra nyúlt életmű tele van számos meghatározó regénnyel, mint például az Iskola a határonra hajazó A város és a kutyák vagy a narratív technikákat megreformáló Zöld palota.
A zene az kell, hogy ne vesszünk el
„Nem épp most lenne szükség egy könyvre, ami újraegyesíti Perut? A busz sötétjében Toño Azpilcueta elmosolyodott és el is szontyolodott magán, mert eszébe jutott ez az annyira jellegzetes perui szokás: hogy az elképzelt dolgokat megvalósult dolgoknak hiszik” – olvashatjuk a Csendes forradalomban.
Llosa utolsó regénye egy társadalmi és kulturális látlelet a perui zene fejlődéséről és működéséről. A középpontban egy zenei beszámolókat készítő újságíró, Toño áll, aki mindent megtesz, hogy Lima összes zenészét felkeresse, megismerje és bemutassa. Lelkesedését még az sem töri le, hogy a zene látszólag csak olcsó, kiüresedett szórakozássá vált, és elvesztette azt a társadalmi, kulturális jelentőségét, amiért Toño egykor beleszeretett. Az egyetemi tanszéket, ahol tanult, bezáratták, a cikkeit szinte senki nem olvassa, a zenészek pedig isten háta mögötti kocsmákban adják elő legféltettebb dalaikat.
Viszont egy nap belép a képbe Lalo Molfino, a fiatal, bravúros gitárzenész, aki akárcsak egy népmeséből lépne elő, isteni természetességgel játssza el a legszebb számot, majd másnap váratlanul meghal:
„Nem maradt más csak a gitár, amelyet az a fiatal srác – mert az volt – életre keltett, könnyekre fakasztott, a magasba emelt és a mélybe taszított a közönség előtt úgy, ahogy Toño Azpilcutea még soha senkit nem hallott játszani, pedig ő Lima összes hivatásos gitárosát hallotta már.”
Toño, felbuzdulva az éteri zene hatásától, eldönti, hogy megírja Lalo és egyben egész Peru zenei történetét. Így kezdődik a regény hosszú cselekménye, amiben felváltva látjuk a társadalmat alakító zenét és Toño írói kibontakozását.
A Csendes forradalom felépítésében és hangulatában nagyban hajaz Llosa korábbi, Julia néni és a tollnok című regényére. Mindkettőben egy nehezen érvényesülő, de lényegében vagabond karaktert látunk, aki egy nagyobb művész árnyékában igyekszik kiteljesedni. Emellett a dinamikus és sokrétű történetvezetés is hasonló: mindkét szöveg kellően bejárja a korabeli latin-amerikai tájat és történelmet. A Julia néni és a tollnokból film is készült 1990-ben, Keanu Reeves főszereplésével.
A kitaszítottak szólama
A Csendes forradalom viszont több, mint egy zenetörténeti tankönyv. Az útkeresés, az önkiteljesedés, a társadalmi érvényesülés és a művészet kérdéseinek regénye. A középpontban két alacsony társadalmi státuszú karakter áll: Toño, aki cikkeivel alig keres, egyetemet végzett, de a szegénysoron lakik, illetve a gitárművész Lalo, akit gyerekkorában egy pap szedett össze a szeméttelepről, hogy felnevelje.
A művészet lehetőség a kitörésre és az önmegvalósításra.
Ugyanakkor ez nem olyan egyszerű, mert Peruban már alig érdekel valakit a zene. A szinte Roberto Bolano-szerű tempóban bejárt Limában és környékén már alig ismeri valaki az örökölt népzenét, a perui valsot. A Lalo utáni nyomozásban csak olyan részleteket tudunk meg, hogy feltehetőleg aszexuális volt, hangszerét (szintén) egy szeméttelepről szerezte, barátai alig voltak. De Toñóval is hasonló a helyzet: az emberek csak a mentális állapotával, a keresetével és a kinézetével foglalkoznak.
De még ha a regénybeli Peru nem is, mi sokat megtudunk a helyi zenéről és annak múltjáról. A kötet ugyanis váltakozva épül fel: egy szokványos, cselekményre épülő fejezet, illetve egy klasszikus esszé követik egymást, utóbbi egy-egy zenei műfajt, előadót vagy elemet mutat be. Ugyanakkor ezek nem szó szerint Llosa értekezései, hanem a kötetbeli Toño egyes cikkeit olvashatjuk.
A Csendes forradalom tehát azzal az igénnyel lép fel, hogy végigvezessen minket Peru zenei történelmén, méghozzá azért, mert a zenéről alkotott vélemény egyben politikai, történelmi és társadalmi meghatározottságot is jelent.
A kötetbeli Toño megrögzötten hisz abban, hogy a népzene képes egyesíteni a sok éve szétesett társadalmat, megszüntetni a feszültséget és az egyenlőtlenséget: „Sokan úgy vélik, hogy a vallás, a nyelv vagy a háborúk határozzák meg egy ország alapjait és teremtik meg a társadalmat, de az soha senkinek nem jut eszébe, hogy időnként a dal, a zene látja el a vallás, a nyelv vagy a csaták feladatát.”
Egy író, ha leteszi a tollat
A Csendes forradalom eredeti címe Le dedico mi silencio, ami tükörfordításban annyit jelent: „neked ajánlom a csendemet”.
Vagyis a mesteri történetmesélő Llosa itt kettős játékot játszik velünk.
Hiszen a csend a zene ellentéte, utalva ezzel Peru társadalmi és kulturális hanyatlására, a népzenei gyökerektől való elfordulásra, Toño hősies, de mártírhalált halt céljára, hogy a zenetörténeten keresztül egyesítse Latin-Amerika népét.
A cél végül nem sikerül, Toño egy túl hatalmasra nőtt regénnyel végül eltűnik az alig ismert, egykötetes szerzők halmazában. Llosa (és vele együtt feltehetően az olvasó is) mégsem tartja ezt csalódásnak, hiszen Toño – ahogyan a szeméttelepen hagyott, halálra ítélt Lalo is – teljesítette azt, amit akart. Eljátszotta a legszebb dalt, azzal, hogy megmutatta Peru történelmét, és még ha utópia is marad örökre, leírta, milyen a tökéletes világ, ahol a zenében egyesülhetünk. Toño igazi művésszé vált.
De ott a másik, sokkal komolyabb játék, a halál, a végleges, mindent kiszorító csend.
Llosa ezzel a kötettel nekünk ajándékozta azt, amit nem akart magával vinni a sírba, de sajnos neki sem volt más választása. A hallgatását. Persze, tudjuk, hogy ez a csend csak néha, apróbb pillanatokban tűnik majd fel, és akkor is alig lesz hallható. Mert még ha az utolsó regényről is beszélünk, Llosa írásaitól még sokáig lesz hangos az irodalom és a világ.
Fotó: Wikipédia
