Tamara de Łempickát a dédunokája a leghíresebb ismeretlen festőnek nevezi, ő volt az első női szupersztár. A kubizmust idéző nőalakjai szinte bármilyen 1920-as, '30-as vagy '40-es években játszódó filmben vagy sorozatban feltűnnek. Łempicka életéről Grzegorz Musiał írt regényes életrajzot (olvass bele itt). A festőnő 1894-ben született lengyel arisztokrata családban, 1917-ben menekülniük kellett az orosz forradalom elől és Párizsban telepedtek le.
Személyes szálak fűzik Magyarországhoz, második férjével, Raoul Kuffner báróval 1936-os házasságkötésük után részben Diószegen éltek. Innen aztán a második világháború elől menekültek Amerikába. A festőnő életéről dokumentumfilm készült, a hazai bemutatón dédunokájával, Marisa de Łempickával beszélgettünk.
Itthon eddig az Én, Tamara című kötet érhető el magyarul. Újabb könyvek magyar megjelenése is szóba került a látogatása alatt?
Reméljük, hogy két másik könyv is megjelenhet magyarul, különösen most, hogy ilyen nagy az érdeklődés Tamara iránt. Az egyik, amiről tárgyaltunk, az a Passion by Design című életrajzi kötet, amelyet egyetlen lánya, a nagymamám, Kizette írt. Ez először 1987-ben jelent meg, 2020-ban azonban újraszerkesztettük. Az új kiadáshoz én írtam az előszót arról, hogy milyen élmény volt kislányként ellátogatni hozzá Mexikóba. Ez egy csodálatos könyv azokról a történetekről, amiket Tamara maga mesélt, nagyszerű bevezetés az életébe és a személyiségébe. A másik szóban forgó könyv egy kutatásokon alapuló életrajzi kötet Laura Claridge-től, a Tamara de Lempicka: A Life of Deco and Decadence.
Marisa de Lempicka - fotó: Ránki Dániel / Lengyel Intézet
Ha jól értettem, volt alkalma személyesen is találkozni Tamara de Łempickával. Milyennek látta őt?
Ő volt az anyai dédnagymamám, élete utolsó 6-7 évét Mexikóban, Cuernavacában töltötte, az örök tavasz városában. Valószínűleg a hely és az enyhe időjárás Olaszországra emlékeztette. Egy gyönyörű villába vonult vissza, grandiózus életvitelt folytatott. Itt tarthatott személyzetet, sofőrt, szakácsot, amit Amerikában nem tehetett volna meg. Én in Buenos Airesben nőttem fel, Argentínában.
Ötéves voltam, amikor meghívott minket magához, de máig élénken emlékszem rá.
Olyan ember volt, aki maradandó benyomást keltett azokban, akik találkoztak vele.
Hihetetlen jelenléte és energiája volt, pedig akkor már a hetvenes évei közepén járt. Olyan volt, mintha egy királynővel találkoznál.
Tamara de Lempicka, 1934 körül. © the Tamara de Lempicka Estate, LLC.
És ahogy öltözött! Senkit nem láttam még hasonló öltözékben! Földig érő tunika és színben harmonizáló hatalmas kalap, és természetesen a legnagyobb ékszerek, amiket valaha láttam, arany és gyémánt, tökéletes smink, francia parfüm. Szóval nem volt egy tipikus nagymama. Fantasztikus személyiség volt, és ez kislányként lenyűgözött.
Mesélt az életéről?
Meghívott, hogy aludjak is nála. Két ágy volt a csodás, levendula színű hálószobában, én már lefeküdtem, ő egy kis képen dolgozott még. „Tudod, Marisa – kezdte –, amikor menekülnünk kellett Szentpétervárról, mindenünket hátrahagytuk: az otthonunkat, a barátainkat, a ruháinkat, minden tulajdonunkat. Semmink nem volt, amikor Párizsba jöttünk. Ezért úgy döntöttem, hogy festő leszek és éjjel-nappal dolgozni fogok. Portrékat fogok festeni, a legkeresettebb festő leszek, és ha eladok egy képet, veszek magamnak egy gyémánt karkötőt.
És addig nem nyugszom, amíg csuklótól könyékig nem borítják karperecek a karomat.”
Ebben a néhány mondatban több lecke is rejtőzött. Meg akart tanítani arra, hogy keményen kell dolgozni azért, amit el akarunk érni. A karkötői a siker megtestesítői is voltak, de később, amikor többet tudtam a múltjáról és a történelemről, rájöttem, hogy egyfajta biztosítékok is voltak, ha ismét menekülnie kéne valami miatt. Hiszen már Oroszországból menekülve is ezt tették: bevarrták az ékszereiket a ruhájuk szegélyébe, elrejtették, amijük volt. Azt is megtanította, hogy hagyj magad után valamit. És persze, hogy ha csak lehet, fektess gyémántokba!
Valóban nem volt átlagos nagymama.
Mindenekelőtt művész volt, azt akarta, hogy így emlékezzenek rá, és mint minden művésznek, neki is mély és bonyolult érzelmi világa volt. Nem sok női művész választotta az anyaságot sem akkor, sem most. A lánya, Kizette azonban imádta őt. Egy idő után szinte a titkárnőjévé képezte át magát.
Kizette nagyon rendszerető volt: a festményeiről nyilvántartást vezetett, intézte a levelezését, amikkel az anyja nem szeretett foglalkozni.
Különösen az élete végén teljesen neki szentelte magát. Tamara nagyon erős akaratú volt, de az életét ismerve ez nem meglepő: ahhoz, hogy túlélje a forradalmat és a háborút, ilyen személyiséggé kellett válnia.
Milyen kép élt a családban róla? Ő volt a fekete bárány?
Egyáltalán nem! Ő volt a család feje. Anyagilag ő támogatott mindenkit, állta az unokái taníttatását. Gyerekkorában Tamara volt a nagyanyja, Klementyna Dekler kedvence épp a tehetsége, határozottsága, erős akarata és a szókimondása miatt. Neki köszönhető, hogy megismerkedett a művészettörténettel. Nem különösebben szeretett iskolába járni, így betegnek tettette magát és kikönyörögte, hogy a nagyanyja vigye magával a szokásos éves útjára Monte Carlóba. Klementyna imádta a szerencsejátékot, de a művészetet is. Olaszország minden fontosabb múzeumába elvitte a 13 éves kislányt – ezek az élmények erős hatást gyakoroltak az egész életére.
A festőnőt Magyarországhoz is szoros kötelékek fűzték. Élt is itt?
A második férje, Diószeghi Kuffner Raoul báró volt, aki előbb műgyűjtőként jelent meg Tamara életében, majd megbízta a szeretője, Nana de Herrera spanyol táncosnő portréjának elkészítésével. Ekkor szerettek egymásba. Összeházasodni csak a báró feleségének halála után, 1936-ban tudtak. A Pozsonyhoz közeli Diószegen (akkor Osztrák-Magyar Monarchia, ma Szlovákia területe - szerk.) volt kastélya, az ottani cukorgyárat vezette. A házaspár megosztotta idejét Diószeg, Párizs, Svájc és az egyéb utazások között.
A báró nagyon szerette az ételeket és Tamara megtanult elkészíteni néhány magyaros fogást, amikkel aztán nagy sikert aratott az amerikai társaságban is, miután 1939-ben áttelepültek.
Még az újságok is megemlítették, hogy Kuffner bárónő magyar ételeket szolgál fel a New York-i partijain.
A karrierje kezdetén Párizsban megbízások alapján dolgozott, a híres és gazdag megbízókat festette meg.
Tamara túlélő volt, szükségből kezdett festeni. Amikor 1917-ben elmenekültek, mindent elvesztettek, Párizsban szinte a nulláról kellett újrakezdeniük. A húga Franciaországban folytatta építészeti tanulmányait és Tamarát is biztatta, hogy próbálja ki magát a festésben, mivel tehetségesen rajzolt.
Tamara de Lempicka festményei: Kizette rózsaszínben 1926, Tamara zöld Bugattiban,1929, Marjorie Ferry portréja © the Tamara de Lempicka Estate, LLC.
Portréfestésre specializálódott, mivel azokat mindig el lehet adni. Azonban rá jellemző módon ebben is kiemelkedő akart lenni, a legfontosabb, legkeresettebb, nemcsak Párizsban, hanem az egész világon. És drágábban akarta adni a portréit, mint bárki – és elérte.
Arisztokratáktól és előkelőségektől kapta a megbízásait, de emellett olyanokat is festett, akik – ahogy ő fogalmazott – megérintették, hatással voltak rá.
A kubizmushoz közelítő stílusa mellett az is különlegessé tette a munkáit, hogy főleg nőket festett, erősnek és függetlennek mutatva őket.
Már a saját korában is híres és gazdag gyűjtői voltak és ez ma sincs másképp. Kikről tudnak?
Természetesen Madonna, akinek, ahogy a dokumentumfilmben is látni, a videóklippjeiben is megjelentek Tamara festményei, de Barbara Streisand, Jack Nicholson és Tim Rice, Andrew Lloyd Webber dalszövegírója is birtokol párat.
Mit gondol, miért fedezték fel újra az utóbbi években?
Szerintem épp ez a megfelelő pillanat Tamarának. Valóban megelőzte a korát például azzal, hogy milyen tudatosan használta a médiát és formálta a magáról kialakult képet, mert megértette, hogy ez mind segíthet a képei eladásában. Nem volt például menedzsere, maga alkudta ki a festményeiért járó tiszteletdíjat.
Nemcsak kiváló művész, de kitűnő üzletasszony is volt.
Valójában ez már a harmadik reneszánsza: az 1970-es és 1980-as években is divatba jöttek a képei egy időre. Remélem, ezúttal tartós lesz a siker és végre része lesz a kánonnak. Az újrafelfedezésében a mi munkánk is benne van: a család, illetve én gondozom az örökségét, minden festményének a jogait mi birtokoljuk, kiállításokat szervezünk, könyveket adunk ki, keressük az együttműködéseket.
Jelen pillanatban egy Tamara életén alapuló, kilencrészes fikciós sorozaton dolgozunk Sylwia Wilkos lengyel producerrel.
Musical már született az életéről, tavaly mutatták be a Broadway-en. 20 év alatt 20 kiállítást szerveztünk a műveiből világszerte, készül egy immerzív utazókiállítás is. Úgy látom, hogy az utóbbi években nagyobb az érdeklődés a női művészek iránt.
A bemutatón említette, hogy a dokumentumfilm forgatása közben derültek ki újabb információk. Mik voltak ezek?
Előkerültek Tamarának és testvéreinek a keresztlevele, amiből kiderült, hogy valójában 1894-ben született, szemben azzal, amit egész életében állított, hogy 1898-ban vagy 1899-ben. De azt még mindig nem tudjuk, hogy Moszkvában vagy Varsóban. Az azonban biztos, hogy a szülei lengyelek voltak és mindkét oldalon zsidó származásúak. Vagyis 86 éves volt, amikor 1980-ban elhunyt.
Mindig is ködösített, ha az életéről volt szó: nem árulta el, hol és mikor született, nem tisztázta, hogy zsidó vagy nem, ahogy azt sem, hogy orosz vagy lengyel, hogy a nőket szereti vagy a férfiakat. Ám ez nála nem hazugság volt, hanem elővigyázatosság, hiszen az élete során többször tapasztalta, hogy baja származhat ezekből.
Nyitókép forrása: The True Story of Tamara de Lempicka & The Art of Survival” Documentary 2024 © East Meets West Productions LLC
