Még csak a regény 15. oldalán jártam, amikor annyira elkezdtem nevetni, hogy percekig potyogtak a könnyeim. Amikor végre levegőhöz jutottam, fel kellett olvasnom itthon azt a részt, majd ez a jelenet később jó párszor megismétlődött. Hogy másnak mikor adott utoljára ilyen élményt egy könyv, azt nem tudhatom, de az biztos, hogy nekem nem mostanában. Elég hamar eldőlt, hogy a Kovács ikrek humorát és stílusát nagyon kedvelem, a kérdés az volt, hogy mennyi mélység lesz a vicces epizódok mögött. Valójában egy mesteri parasztkomédiával is megelégedtem volna, de mindannyiunk szerencséjére ez a könyv sokkal többet nyújt annál. (Olvass bele!)
Szerteágazó viszonyok
Kovács Dominik és Kovács Viktor nevével a szélesebb olvasóközönség valószínűleg most találkozik először. Bár a közösen alkotó ikerpárnak tényleg ez az első regénye, az irodalom területén nem újoncok: novelláik több folyóiratban megjelentek már, az alternatív színház iránt érdeklődők pedig a drámáikat ismerhetik (Mintapinty, Bérnász, MILF). 2024-ben ők nyerték a Drámaíró Kerekasztal Prológ-díját. A regényt olvasva nehéz elhinni, hogy még mindig csak 28 évesek, annyi mesterségbeli és élettapasztalat sűrűsödik benne.
Ha szigorúan vesszük, akkor a történet Balogh Simon életét követi, kisfiú korától kezdve addig, amíg talpraesettségének és szorgalmának köszönhetően nincstelen napszámosból a falu – Égetthalom – egyik nagygazdájává válik, az 1900-as évek elejétől körülbelül az 1940-es évekig. Valójában azonban a Lesz majd minden időben, térben és szereplőgárdájában is jóval messzebbre merészkedik ennél.
Megismerjük Simon őseinek sokaságát, több száz évre visszamenőleg, az őt felnevelő különös nagybátyjait, a Pusztujkákat, feleségét, Zsófit, és a vele érkező rokonokat, a gyermekeiket, szolgálóikat. Felvonul a falu népe, ahol mindenki annak az asszonynak a leszármazottja, aki az osztrák és török harcok közben a kazalnyi gyermekével nem tudott elmenekülni:
„(...) büszkébb volt annál a nemes Aradi Erzsébet Gizella, hogy egy kicsodamicsodának a kedvéért hátrahagyja a kölkeit”.
És azt is hamar megtudjuk, hogy a függetlenedés, a fejlődésre törekvés, a „semmiből valamit” felfogás is mind tőle ered.
De a környék – Nádor megye – más településeiről is felbukkannak különféle családok és jellegzetes figurák. Eleinte tehát az olvasónak nagyon oda kell figyelnie, mire megtanulja, ki kicsoda, már csak azért is, mert a gyakori visszatekintések miatt sokszor teljesen új irányba kanyarodik egy-egy fejezet. És soha nem tudhatjuk, hogy kinek lesz később nagyobb jelentősége.
A falut a terepviszonyok – sok homok, kevés tisztességes termőföld – és a történetben kiemelt szerepet játszó paprikatermesztés alapján valahova az Alföld szélére képzeltem, de persze lehetne bárhol. Simon pedig nem egyszerű gazda, a személyes korlátai ellenére is világlátott, érdeklődő ember: amerikás magyarként másik kontinensen is szerencsét próbál, és az országot is összejárja Pesttől Kalocsáig vásárokon, olyan újdonságokért, amiből pénzt remél.
A tér- és időbeli utazásban van még egy fontos dimenzió: a szereplők mindennapjai és a túlvilág között sincsenek igazi határok. A halottak nem szakadnak el örökre az élőktől, ugyanis utóbbiak évente egyszer, a kikísérés nevű ünnepségen vendégül látják őket. Miért? „Mert az úrnak sem tetszik, hogy a nemzetség tagjai ölik egymást, menjen csak vissza a mama, aztán húzza le a gatyáját annak, amelyik nem tud viselkedni, verje el a valagát jó rendesen, kap erre a célra a keruboktól egy helyes kis meggyfabot fakanalat.”
A holtak pedig szívesen jönnek, falatoznak, mulatnak, néha mondanak is valami fontosat.
Ezen pedig senki sem csodálkozik, „mert a halálban a legrosszabb a kényszerű némaság”. Ezzel meg is érkeztünk a közép-kelet-európai mágikus realizmusba.
Nagy dilemmák, sziporkázó humor
A szerzőpáros regényét részben az teszi igazán élvezetes olvasmánnyá – még akkor is, amikor éppen szomorúbb dolgok történnek benne –, hogy féktelen leleményességgel bánnak a magyar nyelvvel, és így az általuk ábrázolt paraszti világ rendkívül plasztikussá válik.
Képesek voltak megalkotni egy olyan, autentikusnak tűnő, szórakoztató és gazdag nyelvezetet, ami a regény sajátja:
szerves egységgé olvad össze a történettel, miközben nem népieskedik és nem lóg ki a lóláb. A tényleg elképesztő, részben vélhetően kitalált szókincse miatt kicsit Esterházy Péter és Parti Nagy Lajos játékosságát is eszembe juttatta.
A szereplők közül senki sem tökéletes: nem az Simon, nem az a felesége, és a többiek sem. Mindannyian esendők, mindenkinek van bűne, jellemhibája vagy olyan szenvedélye, ami miatt újra és újra hibázik – kinek a szűkmarkúság, kinek az élvhajhászat, kinek a kényszeres versenyszellem, kinek a hiszékenység, kinek a beképzeltség. De a szerzők még a kisebb mellékszereplőket is több oldalról, együttérzéssel mutatják be. Senki sem tűnik karikatúrának, és végképp nem űznek gúnyt a falusiasságból.
A karakterek közül van, aki csak megbotlik, van, aki el is bukik, aztán egy idő után a gatyáját leporolva újra talpra áll. Ezeken az eseteken keresztül újra és újra az erkölcs-erkölcstelenség kérdésével szembesülnek a szereplők: mit szabad és mit nem, különösen azért, mert a falu életét merev, íratlan szabályok dirigálják. Sokszor még a halottakat is furdalja a lelkiismeret az árnyékvilágban, és az éves kikísérésen enyhítenek a bűntudatukon azzal, hogy felfednek valami régi disznóságot vagy elárulják egy addig megmagyarázhatatlan dolog eredetét.
Simon folyamatosan birkózik a lelkiismeretével,
egyrészt, mert határozott elképzelései vannak arról, hogyan kellene élni: például „szabályosan rühellte a hírbeli bolond férjeket”, de azokat is akik „az utódot róják meg a szülők régi bűnei miatt”. Eközben viszont minden elve ellenére állandóan kísérti egy gondolat: ha a nagybátyjai, akikhez nem akar hasonlítani, „rablóerkölccsel” szerezték a vagyonukat, akkor neki szabad-e ezt az utat követni? Ha más is megkérdőjelezhető módon jut előre, ő maradjon-e becsületes? Milyen férfi ő, ha nem tud gyermeket nemzeni, és nincs, aki folytassa az általa elkezdett munkát? Mi a legsúlyosabb aljasság, amit még meg lehet bocsátani embertársainknak?
Eközben felesége, Zsófi életében az egyik fő kérdés, hogy keresheti-e máshol az örömöt, mint a férje oldalán, látástól vakulásig dolgozva, ha már az nem képes ellátni férji kötelességeit az ágyban. Erre nem tud magának megnyugtató választ adni, de ellenállni sem bír a kísértésnek. A „szerencséje” tulajdonképpen az, hogy Balogh Simon ezt is, mint sok más nehéz kérdést, végül azzal old meg, hogy némán szemet huny fölötte.
Hallgass a neved
A beszéd kontra hallgatás a Lesz majd minden egyik központi témája. A szégyen, a falu szájának elkerülése ugyanis mindenek fölött való – na nem mintha ez megakadályozná a népeket a pletykálkodásban, maguktól is épp elég vad elméletet gyártanak. Persze mindenki mindent sokkal jobban tud a másiknál, egymás megértésére azonban a legritkább esetben törekszenek. A Pusztujkáknak pedig még ennél is nyomósabb okuk volt:
„Féltek az igazságtól, hazudni meg külön fáradság lett volna nekik.”
Simon a mindent magába fojtó férfi tipikus példája, még a feleségének sem meséli arról, hogy hogyan élt és mivel kereste Amerikában a pénzt, miközben az asszony egyedül vitte a gazdaságot. A férfi egy csomó mindenről pedig praktikus okokból hallgat: egyszerűen arra jut, hogyha botrányt csinálna, akkor azt az ő hírneve, vagyona, üzlete sínylené meg. „Végiggondolt, és el is zárt magában mindent, mintha a bordái alatt is sublótfiókok lennének, külön a szánalom meg a többi haszontalanság, a harag, a szerelem számára.”
Máskor azonban épp Simon némasága a legbeszédesebb: „A Gyuri érzi, hogy az apjából áradó csönd igazából ordítás, nagyobb és tébolyultabb, mint amit valaha is hallott tőle.” Balogh gazda megküzdési stratégiája végül mindenre az, hogy „kidolgozza magából” a rossz érzéseket. Nemcsak a szavakkal bánik fukarul, az érzelmeit ugyanennyire nehezen fejezi ki – talán épp azért, mert maga is szeretlenségben nőtt fel, nagybátyjai állandóan ostorozták, jó szót csak a főzőasszonyuktól kapott. A lánya, Nusi az egyetlen, akinek nem képes ellenállni, és a szeretete jeléül mindennel elhalmozza, amit csak kíván.
Zsófi Simonnal szemben robbanékony természet, aki vehemensen vitatkozik, üt-vág, de aztán legtöbbször megadja magát, csak néha-néha lázad fel komolyan. Ő inkább a fiával, a szorgalmas és még az apjánál is hallgatagabb Gyurival ért szót. Látjuk ugyanakkor azt is, hogy a nagy titkolózás miatt ugyanazokba a keserű helyzetekbe esnek bele a szereplők.
Merev paraszti értékek ide vagy oda, van a könyvben egy figyelemre méltó, a regény önállóságra törekvő női szereplőitől egyáltalán nem idegen feminista szál is. Ha nem is nyilvánosan, de
maguk közt sokszor megkérdőjelezik a nemük miatt rájuk rótt ítéleteket, például Simon anyjának „kurvaságát”.
Felteszik a kérdést: ha ugyanezt egy férfi teszi, miért nem ítélkeznek fölötte?
„Miféle bolondsága már ez a világnak, hogy amit ők fiúként megtehetnek, a leány előtt tiltva van? Ha már dolgozni dolgozhat a férfiemberek módjára, mulathasson is úgy.”
Ráadásul arra is több példát találunk, hogy egyes családokat nem a hasznavehetetlen férfi lát és tart el, hanem az asszony, másutt a gyerekkel egyedül hagyott nő maga boldogul. Miközben persze látjuk azokat a nőket is, akiket azért szólnak meg, mert nem akarnak kétkezi munkát végezni. Az asszonyok egyszerűen nem nyerhetnek.
Örök problémák
A regény a magyar történelem turbulens évei alatt játszódik – világháború, tanácsköztársaság, fehér terror, egy újabb közelgő háború –, de mintha mindez alig-alig érné el az égetthalmiak ingerküszöbét. Kikerülni nem tudják persze, sírnak az elesett családtagok miatt, búsulnak az elrekvirált földek és jószág után. Rettegnek, máskor reménykednek, de az alapvető ösztönük mindig a túlélés – és ha/amint lehet, a gyarapodás. „(...) az embernek a legfürgébb lova a félelem, mert valamennyi nagy haladás a félelemből származott” – így a narrátor.
Talán még ami leginkább felbosszantja őket, az az, amikor az egykori legutolsókból hirtelen elöljárók lesznek:
„Milyen büszke a szar, hogy a víz tetején úszik”, gondolja Simon a hirtelen bíróvá vált, egykori teheneséről.
Tulajdonképpen ez a könyv másik nagy kérdése: mi végre dolgozunk, kínlódunk, törekszünk, spórolunk? És mi volt az évtizedekig tartó robotolás értelme, ha azt az utánunk következők, akiknek az életét megkönnyíteni akartuk, nem értékelik? Felszabadít-e a munka, vagy rabigát jelent a föld és az önállóság? „A szabadságnak is két vége van, akár a pallérbotnak, az egyik a nyomor, a másik a vagyon”, fogalmazza meg egy helyütt Simon.
Mint egy tisztességes családregényben, itt is feltűnik az a gyermek, akitől az egész birtok pocsékba mehetne, ő már nem akar kapálni. A szülők szemében ez persze hálátlanság, ők még tisztelik a földet és a kétkezi munkát. És a maguk módján tisztelik a tanulást és a fejlődést is, Simon minden, számára hasznosnak ítélt technikát elles. Ha kell, a bolgárkertészektől lop ötletet, ha kell, a vásáron látott munkagépek kezelését kezdi el ősz halántékkal megtanulni.
Elkerülhetetlenül felmerülnek a generációs különbségek is:
a békeidők után a háború okozta felfordulás egyben az átalakulóban lévő világot is jelzi.
A címet ebből fakadóan legalább kétféleképpen értelmezhetjük: egyrészt úgy, hogy a nincstelenség után eljön majd a bőség ideje, ha teszünk érte, másrészt viszont úgy is, hogy az életünkben egyaránt számíthatunk jóra és rosszra . A szereplők vérmérséklete szerint megjelenik a nagy változások miatt érzett aggodalom, izgalom, vagy épp a fejlődéssel szembeni idegenkedés. Az égetthalmiak pedig bármennyire is maguknak valók és rátartiak, mégis ki vannak szolgáltatva a nagyvilág szeszélyeinek.
Ha belegondolunk, mindezek a modern társadalmakban is jelentkező problémák és dilemmák, minden fejlődés mellett/ellenére. A Lesz majd minden emberábrázolásában, történetmesélésében és stílusában is igazi tour de force, ami csak látszólag szól egy múltbéli, zárt faluközösségről és gazdacsaládról. Bármennyire is szeretjük magunkat modernnek gondolni, a száz éve játszódó regény által felvetett kérdéseknek sokkal több közük van a ma emberéhez, mint azt bevallani szeretnénk.
