Az eddig főként drámaíróként ismert, együtt alkotó ikerpár, Kovács Dominik és Kovács Viktor Lesz majd minden című, magyar falusi környezetben játszódó kötete a tavasz egyik legnagyobb meglepetése volt (olvass bele).
A több évszázadot felölelő, mágikus elemekben is bővelkedő családregényről kritikánkban azt írtuk, egyszerre fergetegesen vicces és közben mélyen együttérez a fejlődni vágyó szereplők tökéletlenségeivel. A Kovács ikrekkel beszélgetve szóba került a sok szempontból ihletforrásként szolgáló családi anekdotakincs, a túlvilág könyvbeli szimbolikája, az előítéletmentesség fontossága, és az is, hogy hogyan kapcsolódik ez a 20. század elején, a magyar paraszti világban játszódó történet az amerikai déli gótikához.
Közösen írtok, de ki húz szigorúbban a szövegből kettőtök közül?
Kovács Dominik: Az, aki éppen akkor észreveszi, hogy az adott részben mi a hiba vagy miért felesleges.
Kovács Viktor: De el kell mondanom, hogy újabban van Dominiknak egy olyan aprólékos olvasási módja, amit én egyelőre csak el szeretnék tanulni tőle.
Mindketten szoktunk egyébként húzni. Általában, mikor kész egy fejezet, átolvassuk, és sokszor csodálkozom rajta, hogy Dominik milyen elképesztő részletességgel figyeli a szöveget.
K. D.: Viktor viszont rekord gyorsasággal tud olvasni − és hatékonyan. Mindegyikünk húzásai mögött más logika vagy másfajta motiváció van.
K. V.: Az egyikünk a mikroszerkezetet nézi, a másikunk pedig, általában én, a nagy képet, azt, hogy mennyire tart össze a történet.
A könyv olvasásakor azon gondolkodtam: egyszerűen kellett, hogy legyen valamilyen családi legendárium, történethalmaz, amiből aztán a regény elemei kiburjánzottak. Jól sejtem?
K. V.: Mi egy rendkívül történetszerető családban nőttünk fel. A mű megírását nyilvánvalóan inspirálta az a környezet, ahonnét származunk: ez a Dél-Mezőföld, Tolna és Fejér megye határa. A nagyszüleinktől, a dédnagyanyánktól és a rokonságtól hallott történetek halmaza régóta dolgozott bennünk.
Azt viszont fontos leszögezni, hogy a regényben végső soron mégiscsak egy fiktív falu szerepel, a történet is kitalált.
Inspiráló erőként hatottak ránk azok az anekdoták, az a régi időkbe is visszatekintő látásmód, amit otthon megtapasztaltunk
– és amit egyébként privát emberként mi magunk is igyekeztünk elsajátítani.
Ezek alapján egy mentalitás, egy ambíció történetét hallgatva, a különböző foszlányokat – amelyek nemcsak a felmenőinkhez, hanem az ő ismerőseikhez, régebben élt figurákhoz kötődtek – alakítottuk tovább gondolatban úgy, hogy tulajdonképpen már egyetlen szereplő sem beazonosítható. Minden egy teremtett térben létezik.
K. D.: Ez elsősorban a szellemiség és a megírás pszichéje miatt volt fontos számunkra. Úgy éreztük, hogy azt a családunk által nekünk átadott hatalmas anyagot – amiért nagyon hálásak vagyunk –, valahogy úgy tudjuk gördülékenyen kezelni, hogyha egyszersmind fikcionáljuk, és kiegészítjük, képzelt térbe helyezzük, képzelt szereplőkhöz társítjuk.
Tehát mondhatjuk, hogy a főszereplőnek, Balogh Simonnak, Zsófinak és semelyik más szereplőnek sincs konkrét modellje a múltban, de ott hömpölygött bennünk az az élmény, amit megkaptunk. És valójában a célunk is az volt a regénnyel, hogy nem a konkrét történeteket, információkat, hanem azt a hatást próbáljuk valahogy megörökíteni, amit belőlünk is kiváltottak ezek a családban megkapott történetek.
Ezek szerint nincs is olyan történet, amit sokszor hallottatok, és ha más nevekkel is, de bekerült a regénybe?
K. V.: Teljes valójában nincs. Mozzanatok, alaphelyzetek, tulajdonságok persze vannak. Mondok erre egy példát: tudtuk, hogy a dédnagyapánk nagyapja járt Amerikában, hogy melyik hajóval ment ki, és hogy Michigan államban volt. Ez alapján inspirálódva a regény főszereplője, Balogh Simon egy teljesen más utat jár be: ő Illinois államban, Chicagóban lesz idénymunkás. Ilyen információk és adalékok indították el a képzeletünket.
K. D.: Vagy például tanúi voltunk a paprikatermesztésnek, a dinnyetermesztésnek, a nagyszüleink maguk is kistermelők voltak Cecén. Mi a szomszédos Simontornyán éltünk a szüleinkkel, de hétvégente, a nagyobb szünetekben, nyáron náluk voltunk.
Az együtt töltött idő a regény nyelvezetét is befolyásolta.
Tehát elsősorban inkább ihletet szereztünk a folyamatok, a társadalmi keretrendszer, a falusi társadalom, a termelői társadalom napirendjére vonatkozó ismeretekből, az otthon kapott élményből.
Nekem iszonyúan tetszett az a nyelvezet, amit használtok a regényben, a tájszavak, kifejezések. Ezek is kitaláltak?
K. V.: Jól emlékszünk erre a nyelvhasználatra, a család, az idősebb rokonok fogalmazásmódjára. Gyakran mi is ehhez hasonlóan beszélünk egymás közt, ismételgetjük az idősebbektől hallott fordulatokat, így nem volt nehéz a Lesz majd minden tervezésekor összegyűjteni azt az alapszókincset, amelyből a regény stílusa létrejött.
K. D.: És ezek mellé társítottuk azokat a mondatalkotási és narratívaalkotási mozzanatokat, ahogyan egyébként az őseink a történeteket ezekkel a szavakkal mesélték.
Mondanátok egy-két ilyen jellemző fordulatot?
K. V.: Gyakori volt az, hogy „nem voltam ott, csak ott voltam, ahol mesélték”.
K. D.: „Azt ne merjük hinni ám”, például ez a fajta mondatszerkesztés is. Aztán voltak azok a nyelvjárási kifejezések, tájszavak, vagyis inkább neologizmusok, amik például előfordulhat, hogy a családunkban születtek meg. Nyilván a termelés eszközeivel kapcsolatban.
K. V.: Vagy ott van az, hogy „vakulástól sötétedésig”.
Kovács Viktor
K. D.: Ez arra vonatkozik, hogy valaki nagyon sokat dolgozik, de nem látástól vakulásig, vagyis nem hajnaltól sötétedésig, hanem a teljes huszonnégy órát, a vakulástól sötétedésig.
K. V.: Nagyon nehéz erről beszélni, mert amikor elkezdjük írni a szöveget, akkor nagyon benne vagyunk és ösztönös folyamattá válik a nyelv használata.
A fantasztikus, mágikus elemek iránti vonzódás is a családból jött, vagy máshonnan?
K. D.: Nyilvánvalóan a családi környezetünk már nem ilyen hiedelmek szerint élt, de a felmenőink, az idősebb hozzátartozóink vissza tudtak emlékezni a század első felére, amikor a mitikus eljárásokba vetett hit jóval általánosabb volt.
K. V.: A dédnagymamánk mesélt olyan személyekről, akiknek voltak különböző hiedelmekhez kapcsolódó szokásaik, bár ezek nem pontosan a regényben megjelenő mozzanatok.
Az a teremtett mitológia, ami a regényben megjelenik, vagyis konkrétan a kikísérés ünnepe, úgy érezzük, hogy szimbólumszerűen működött a regényben.
Valami olyan érzelmi többletet akar bevinni, ami a gyász helyzeteiben sokat foglalkoztatja az embert.
Akinek van egyfajta veszteség-tapasztalata, gyászolja a szeretteit, akikkel már nem tud beszélni, azok közül szinte mindenkiben felmerül az, hogy az elhunyt családtag, szeretett személy mit szólna bizonyos kérdésekhez, de jó lenne találkozni vele.
K. D.: Ó, ha ezt látná! Ez már-már közhelyszerű felkiáltás, amikor történik az életünkben valamilyen jó vagy rossz fordulat, hiszen akkor mindig egy kicsit viszonyítunk az előttünk élőkhöz is. Ez az emlékezés és az ember a múlthoz való lélektani viszonyulásának egyfajta megtestesülése, amit nem a nyelv szintjén akartunk egyértelművé tenni, hanem szituációk szintjén, a halottak visszajárásával.
K. V.: Úgy, mintha szobákat nyitnánk egybe vagy tereket, falakat bontanánk el, és a ma korlátai megszűnnének. A mában élve kevéssé tudjuk érzékelni azt, ami a múltban történt: látunk valameddig vissza, de nem a végtelenségig. Csodálatos dolog volna, ha ez megszűnhetne valamikor – nyilvánvalóan nem fog megszűnni.
Korábban nyilatkoztátok, hogy a drámákban mindig a figurák érdekelnek titeket. Viszont egy ekkora regénynél nem lehetett megtenni, hogy csak rájuk fókuszáltok. Milyen volt a szereplők köré teremteni egy sokkal kiterjedtebb világot, mint amit egy dráma megenged?
K. D.: Először inkább egy játéknak tűnt, hogy elindulunk valami más formanyelven, mint amit eddig alkalmaztunk. Jöttek, jöttek a szereplők, olykor megszólalt bennünk a belső figyelmeztetés, hogy most elég, mert ennyi szereplő már sok lesz. Játszottunk a lehetőségekkel, hogy vajon mennyit bír el a történet, az elbeszélhetőség.
K. V.: Volt egy nagyon fontos lélektani motivációnk, ezt Balogh Simonnal kapcsolatban sokszor egymás közt is átbeszéltük: az ő megszólaltathatósága kulcskérdés volt.
A kornak van egy ismert figurája, Krúdy, Móricz, Mikszáth, Bródy Sándor és Hunyady Sándor irodalmából is ismerjük, a dzsentri. Ez a fajta személyiség azzal teremt nagyon érdekes szituációkat az életében, hogy a saját énjét soha, semmilyen társadalmi változás hatására nem értékeli át, nem bírálja felül, és egyfajta optimizmus jellemzi.
K. D.: Bátran rohan a pusztulás felé! És van egy olyan belső önbizalma, hogy valami akkor is itt marad belőlem – elveszhet a családi birtok, az örökség, amit megkaptam, de én én vagyok. Ehhez képest Balogh Simon egy ezzel szemben álló figura, ugyanennek a korszaknak a típusa, de
lényegében az önmagát megteremtő parasztpolgár, aki mögött nem áll egy ilyenfajta származásbeli apparátus.
Egy kollektív nemességről beszélhetünk ugyan a Balogh család történetében, de ez a regénybeli Égetthalmon nem jelent feltétlenül előnyös életkörülményeket.
K. V.: Hiszen a kollektív nemesség egy jobbágyfelszabadítás előtti fogalom.
K. D.: Baloghék az 1880-as években voltaképpen már szegényparasztok módjára élnek, Simon egy ilyen környezetben nő fel. Ehhez társul a folyamatos önmegkérdőjelezés, az önbírálat gesztusa, és ez szüli benne az ambíciót, hogy tovább szeretne lépni, fejlődni szeretne, más szeretne lenni, mint ami eredetileg meghatározza.
K. V.: De meddig rendelhetjük ennek alá magunkat vagy a környezetünket? Feltétlenül az-e a jó, hogyha úgy akarunk segíteni és olyat akarunk adni a környezetünknek, amit mi találtunk ki – hiszen neki az a legfőbb szándéka, hogy előrébb vigye a saját családját. Kérdés, hogy egy ilyen időszakban, amikor minden megváltozik körülöttünk, hol van az előre és merre van a hátra?
Mindenesetre a szándékai jók, de tudja-e kivitelezni őket anélkül, hogy sérüljenek a környezetében élő emberek?
Ez egy fontos kérdés volt, és így már, az ő ambíciójának megértésével bátrabban nyúltunk a többi szereplőhöz, mert volt egy bemérési pont.
K. D.: Pontosan, ez volt a gerince a történetnek.
Már a legelejétől nyilvánvaló volt, hogy regényt írtok?
K. D.: Nem annyira. Azt tudtuk, hogy vagy egy novellafüzér vagy egy hosszú próza, de ennél pontosabban nem lehetett előre felmérni. Ott volt a terv a fejünkben, és amennyi terjedelmet a történet igényelt, azt követtük.
K. V.: Úgy emlékszem, hogy az első fejezet megírása után jöttünk rá, hogy inkább regényformátumban folytatjuk. Egész addig inkább novellaszerű egységekben élt a szöveg bennünk.
Kovács Dominik és Kovács Viktor
Kicsit még visszakanyarodnék a drámához, ami sűrítést, tömörséget kíván. Ahhoz képest ez a történet a nagyregény határán billeg. Okozott ez kihívást?
K. D.: Az a kérdés gyakran felmerült bennünk, hogy meddig tart. Nem azért, mert fáradtak voltunk, hanem mert egyszerűen érdekelt bennünket, hogy a történet még mit kíván. Ez vezetett bennünket.
K. V.: Vagy hogy egyáltalában vége lesz-e? Mert ez fontos kérdés egy folyam részeként működő prózánál. Voltak ennek kétségbeejtő pillanatai is, mert annyira intenzíven jöttek elő bennünk a történetek, azok a fajta anekdotikus kitérők is, amelyek bekerültek a regénybe, hogy kicsit egy óceán hullámai közt éreztük magunkat.
A drámához viszonyítva a leírásokat, azt, hogy ebben az elbeszélői hangban van módunk objektíven és szubjektíven is fogalmazni, kifejezetten élveztük. Egyfajta felüdülés is volt.
K.D.: Célkitűzésünk volt ugyanis, hogy ehhez az általunk teremtett Égetthalomhoz, a benne élő falusiakhoz ne a kívülálló perspektívájából közelítsünk, és
semmiképpen se alkalmazzunk egy felsőbbrendűnek ható, vagy a mai kor kulturális és technikai többlettudását villogtató fölényt.
Ott voltunk azok között a szereplők között, bátran megvilágíthattuk a személyiségüket több oldalról is.
Nemcsak erre a regényre gondolva, hanem általánosságban arra is, hogy kiket olvastok szívesen, a prózában mik azok az előképek, vagy kik azok az írók, akik nagy hatással voltak rátok?
K. V.: A magyar irodalmon belül ennek a szövegnek a megalkotásakor, de a prózai nyelvünk megalkotásakor is a legintenzívebben Mikszáth Kálmán befolyásolt minket, az ő művei. Egyébként pedig, amit szerettünk volna megteremteni, és aminek a mintái alapján elindultunk, az az amerikai déli gótika irányzata: William Faulkner, Carson McCullers, Katherine Anne Porter vagy Eudora Welty.
Ők olyan emblematikus, általunk kedvelt szerzők, akiknek a stílusában, ebben a bizonyos irányzatban
a különcség, az egyéni szemléletmód, a bizarr, a groteszk és a szerethetőség, a megnyugtató lágyság elemei egyszerre vannak jelen,
valami nagyon különleges, elegyítő írói munka eredményeként. Ez mindig lenyűgözött bennünket, mert minden bizarr, megütköztető dolog visszahull egy ilyen kedves, befogadó és a világot egy szintre emelő narratívába.
K. D.: Úgyhogy az is szándékunk volt a regénnyel, hogy a szereplőket – akik mindegyikének egyéni a szemléletmódja – vegye körbe valamiféle lágy anyag, ami annak ellenére, hogy szigorú szabályoknak akarnak engedelmeskedni, egyben fel is bátorítja őket. Fontosnak tartottuk, hogy ne egyfajta hagyományosan karikaturisztikus falukép alakuljon ki a szövegben. Azt szerettük volna elkerülni a leginkább.
Kerültük azokat a kifejezéseket, amelyek, ahogy korábban is említettem, kívülről tűnnek moralizálónak vagy erkölcsi alapúnak, az ítélkező formulákat. Történetet akartunk láttatni, nem pedig egyértelműen igazságot tenni.
A déli gótikának része az egykori rabszolgák jellegzetes hiedelemvilága is, tulajdonképpen ez még egy érdekes párhuzam a regényetekkel.
K. V.: Igen. Az égetthalmi törekvés és polgárosodási igény szomszédjában pedig ott van a Collenbach birtok, a szomszéd község, Benedekvár nagybirtokos szerkezetű működése. Ennek a két közegnek az egymásra hatása, feszültsége, konfliktusa többször megjelenik a regényben.
Amikor Balogh Simonnak elfogy a lehetősége, mert a rendelkezésére álló földbirtok már nemigen fokozható, és a társadalmi mozgástere szűk lesz azon a régión belül, fölmerül a kérdés, hogy induljon-e a szélesebb társadalmi körök felé. Talán ez a cselekményszál is rokonítható a déli gótikával. Azokban a művekben is jellemző, hogy amikor a szereplőknek már nem nyújt több lehetőséget az adott közösség, elindulnak a nagyvilágba.
K. D.: Simon és Zsófi maguk is elindítják a gyereküket, Nusit, támogatják abban, hogy kiteljesedjen.
És ott szembesülünk a problémával, hogy az ő felemelkedését keretbe helyezik a kor szabályai.
A pszichológia akkor nem ismert még olyan lehetőségeket, amelyek fölzárkóztathattak volna, lelkileg kisegíthettek volna egy ilyen különböző világokban egyszerre jelen lévő egyént.
A korabeli tanügyi értesítők, a polgári életre vonatkozó útmutatók egy szigorú és prűd világot tükröznek, amelyben könnyen elbukhatott az, aki változtatni akart, vagy aki másképp gondolkodott – különösen, hogyha egy nő életéről és pályafutásáról beszélünk. Akkor a nők taníttatása egyáltalán nem volt elterjedt.
K. V.: Annak ellenére, hogy már az 1860-as években játszódó fejezetben, Balogh Juli esetében fölmerül ez.
K. D.: Szóval a törekvés megvan, de lehetőség csak jóval később mutatkozik.
K. V.: És ez nem feltétlenül a középpontba állított család kudarca, hanem a társadalom és közigazgatás nem teszi lehetővé a felemelkedést.
Az érződik, hogy nem akartatok karikaturisztikusan írni erről a világról, és a vidékiség kérdése korábbi interjúitokban is előjött. Fontos nektek, hogy lebontsátok azokat a negatív sztereotípiákat vagy félreértéseket, ahogyan a fővárosiak hajlamosak gondolni a vidéki emberekre?
K. D.: Azt mondanám, hogy harcban, haragban nem állunk senkivel, és nem is feltétlenül gondolom, hogy bármelyik művünk a meggyőzés ambícióját magára vállalhatná, hiszen mindenkinek van saját tapasztalata, és az alapján olyan véleményt alkot, amilyet szeretne. Ebbe nem szólhatunk bele. Az mindenképpen célunk, hogy bizonyos történeteket megmutassunk.
Kovács Dominik
A szülőföldünkkel, családunkkal erős a kötelék, de ezt a maga természetességével akarjuk kezelni, mert otthon erre láttunk példákat. Gyerekkorunkban édesanyánkkal hétvégente vagy a nyári szünetben gyakran jártunk Budapesten. Nem volt éles, szegregált elkülönülés, hogy na, akkor én most egy új világba csöppentem azzal, hogy húszévesen Budapestre költöztem, hanem egyszerűen jön velünk az a világ, és hogyha vidékre megyünk, akkor is ott van velünk ez a világ. Mi úgy tapasztaltuk, hogy a kettő nem zárja ki egymást. Nyilván mindegyiknek vannak speciális terei, azok a fajta dolgok, amiket egyik vagy másik helyen csinálhatunk, de mindegyiket nagyon szeretjük.
K. V.: Az egyébként, amit itt tézisként megerősítünk, hogy nem akartunk karikatúraszerűen fogalmazni, általános írói hitvallásunk. Ha egy urbanizált társadalomról írnánk, akkor is meglenne annak a lehetősége, hogy gúnyosak legyünk vagy cinikusak, és ezt mindenképpen szeretnénk elkerülni. Az irónia természetesen más, és az önirónia nagyon fontos. Ahogy az is, hogy
ne a pátosz vagy a mitizált és idealizált vidékiség képével dolgozzunk, hanem egy természetes viszonyrendszert mutassunk be.
Én sem arra gondoltam, hogy térítő módjára tennétek ezt.
K. V.: Nincs olyan szándékunk, hogy másokban megváltoztassunk bármiféle szemléletet. Inkább csak olyan, hogy megmutassunk valamit. Nagyon fontos, hogy akármiről írunk vagy beszélünk, sosem akarunk bevonni előítéleteket a munkába, otthon egymás közt sem.
K. D.: Ez a jó szó, nem is annyira a gúny vagy a cinizmus. Nem akarunk előítéletesen fogalmazni. De nem is tehetjük, mert írás közben az embernek a történet, a miliő mélyére kell mennie, olyan mélyre, hogy már ne tudjon távolságtartással viszonyulni az egyébként kevésbé rokonszenves szereplőkhöz sem.
Az irónia mellett a regényben bőven akadnak helyzetkomikumon alapuló, egyértelműen vicces részek, például az egyik kedvencem, amikor a fostos paréj szárán vitatkoznak. A történet humora hogyan alakult?
K. D.: Ez is nagyon ösztönös volt.
K. V.: Igen, jött és ment, amikor kellett, legalábbis reméljük. Hogyha komolyra váltott a történet, akkor a nyelv is igazodott hozzá.
K. D.: Biztos, hogy valamilyen formában a drámaíró is működött bennünk, mert a párbeszédek poentírozása, humorra való kihegyezése ott is fontos dolog – de a humor határa minden olvasónál máshol van. Őszintén örülünk, hogy benned ezt váltotta ki, mert nem mernék fogadni rá, hogy mindenkire ugyanilyen hatással volt.
Talán a nyelvben kereshető a humor forrása is.
A családi történetek között mindenfélét hallottunk, szomorú és örömteli eseményekről egyaránt szóltak visszaemlékezések, és voltak számomra legendás, élményszerű mesélők a felmenők közt, akik a humoros jellemvonásokat gesztusokkal, mimikával, hanglejtéssel, párbeszéddel nagyon jól tudták átadni. Valahogy tehát egy tőről fakadt a kettő, a regény nyelve és humora.
Arra lennék még kíváncsi, hogy szerintetek mi az ebben a nagyjából 100 éve játszódó regényben, amivel egy mai olvasó a leginkább közösséget érezhet?
K. V.: Talán az, hogy lesz majd minden. Lesz jó is, lehet, hogy rossz is – jövő az lesz. Egyfajta folytatólagosság van az életben, és a célok adott esetben tudják alakítani is az életet, vagy fönn tudják tartani azt.
K. D.: És hogy igazából mindig érdemes nemcsak előre nézni, hanem visszafele is, hogy amit elkövetek éppen, az nincs-e meg valahol, messze a múltban. Mert előfordulhat, hogy valaki már véghezvitte.
