K. Varga Bence A csont és a csönd címmel ír tárcasorozatot a Könyvesen. Ez a hetedik rész. A korábbiakat itt olvashatjátok: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész.
K. Varga Bence: Örömhír
Pedig a hentesbál idejére már kis híján lemondott a reményről, hogy valaha is megtalálja a megfelelő egyveleget. Akkor már hosszú hónapok óta kísérletezett, és a könyvtárból kölcsönzött könyveket bújta esténként, ám mivel a városi gyűjtemény igencsak szegényesnek bizonyult, kutatásait kénytelen volt néhány ősrégi, szakadozó kötetre korlátozni népmesékről és a régi paraszti hiedelemvilágról – abban ugyanis biztos volt, hogy azok a régi történetek szerelmi bájitalokról nem lehetnek puszta kitalációk, valami kell, hogy legyen bennük. Éjszakákon át görnyedt az egyébként haszontalan könyvek fölött az asztali lámpa gyöngécske fényénél, amelytől elsárgultak a lapok, akár a régi fényképek, a betűk pedig hártyásan vibráltak, és mindezt azért, hogy pár száz oldalanként fölfedezhessen néhány elejtett utalást, egy-egy adalékot a leírások közt, de valahányszor kedve támadt volna felállni és ott hagyni az egészet, bűnbánóan oldalra sandított, felesége fényképe felé, amely az örökké világító gyertyaláng glóriája alól figyelt rá, és ilyenkor újra erőre kapott,
megdörzsölte elgyötört szemgolyóit és folytatta a kutatást.
A hordókban álló cefrébe újabb és újabb hozzávalók kerültek, a garázsban pedig gyülekezni kezdtek a pálinkával feltöltött csatos üvegek, címkéjükön különleges betűkombinációk, amik arra emlékeztették, mely recept eredményeként születtek. Vásárlói akadtak bőséggel, minthogy rövidesen híre ment, hogy a Nyakkendős Bika szinte ingyen adja a pálinkát, és hiába is mondták egymásnak a helyiek, hogy valószínűleg valami nagy disznóságot művel a garázsában, mert ez a holmi még guggulósnak is túl olcsó, a húsgyári dolgozók sorra jelentek meg nála esténként, ő pedig füzetecskéjében gondosan felvezette, kinek mely receptúra szerint készült főzetet nyújtotta át, hogy figyelemmel kövesse, működésbe lép-e a bájital.
Nem kellett sok időnek eltelnie és a vágóhídon csaknem valamennyi munkást ő látta el, ám a várva várt áttörés nem következett be. Ha munkája befejeztével körbejárt az épületben, továbbra is ugyanazokat a bamba, halálra vált arcokat meg a gépiesen emelkedő karok hullámzó végtelenjét látta, egy monumentális emberkísérlet félresikerült eredményét,
egy vakvágányra jutott korszak fehérköpenyes melléktermékeit.
Akárha egy mozgó szoborparkba tévedt volna, olyan érzés volt keresztülsétálnia a Húsgyár termein, látni ezeket a lélegző faragványembereket és hallani tagjaik ropogását, mely visszhangozva áramlott keresztül a történelem útvesztőin. Szobrok voltak, valóban, állapította meg minden alkalommal szomorúan, a jövendőbeli hamis múlt, utolsó hazugságai egy haldokló kornak, mely nem akar mást, csak túlélni és továbbörökíteni saját jóvátehetetlen tévedését. A tévedést, hogy itt már nincs semmi, de egyáltalán semmi, sem szeretet, sem csodálat, csak a csontok csikorgása, a vér zubogása meg az izmok keménysége. Szembesülnie kellett hát vele, hogy kísérletei tökéletesen hasztalannak bizonyultak, az áhított szerelmi járványnak ugyanis a leghalványabb nyomát sem vélte felfedezni, bárhová is nézett, bárhol is járt.
Ám a hentesbálon minden megváltozott.
Aznap este csodát látott, méghozzá nem is akármilyet: hogy a kísérlet éppen a Najdek Bandinál hozott eredményt, önmagában kevés lett volna a bizonysághoz, mert meglehet, együgyű, sőt, mondhatni felháborítóan magának való az a gyerek, akit nő társaságában korábban se élő, se holt nem nagyon láthatott – leszámítva szerencsétlen sorsú édesanyját –, mégiscsak egy fiatalemberről van szó. De hogy a Szaradicsné? Az Elza? Hogy éppen ő úgy viháncoljon, mint egy kis csitri, ez a rémségesen kevély asszony, akihez, ha hozzátámasztanának egy szál uborkát, egyetlen szempillantás alatt megsavanyodna, ez már nem lehetett a véletlen.
Látta őket a Vaddisznó sötét udvarán, és látta, amint a fiú átnyújtotta a laposüveget újra meg újra, és nemcsak látta őket, de keresztül is látott rajtuk, felbolydult ösztöneik csalékony áramlásán, és lelke dicshimnuszokba fogott. Aranyszárnyak nélkül, tegez nélkül, galambtollak nélkül jöttél, ó, fenséges fiú, isten hozott minálunk, keserű a pálinka, de édes a gyümölcse, ó, sokat késlekedtél, de el nem késtél, rajta hát, célozz jól, te szerelem élmunkása, gondolta, és akkor már bizonyos volt, hogy nem kell ide könny, nem kell ide vér, csak a gyömbér, az orbáncfű, a bodzavirág, a borbolyagyökér, az árvácska, az árvalányhaj,
a bergamott és végül az élethordozó nemes szervek.
A nyomukban volt, biztonságos távolból, lopakodva figyelte, amint a két szerelmes imbolyogva, szinte lebegve siklik végig a sötét utcán, befordul a Húsgyár kapuján, be a fényáradatba, hogy végtelen boldogságban egyesüljön odabent, akár az első emberpár, öntudatlanul és ártatlanul, mit sem sejtve a maguk mögött hagyott világ csikorgó, rozsdás fogaskerekeiről.
Hogy odabent mi történt, ahhoz nem volt szüksége túl nagy képzelőerőre, és nem is kellett látnia, mert a meggyőződés már gyökeret vert benne. Ha egyszer működött, újra működhet, és innentől már csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt: tökéletesíteni a receptet és előállítani belőle a megfelelő mennyiséget, elegendőt a változáshoz, elegendőt ahhoz, hogy a feje tetejére állítsa ezt az istentelenné vált, vak várost és elhozza végre a várva várt örömhírt: hogy tudniillik nem a csont, nem a vér, nem az izom, nem a kő, nem a beton, nem a vas és nem a szén, hanem kizárólag a szerelem, ami megmenthet minket, ha végre ismét felragyog és eltelít melegséggel, akár a gyertyafény.
