Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Az írás során folyamatosan párbajt kellett vívnom saját magammal, ellen kellett állnom a kísértésnek, hogy félbehagyjam az egészet. A fejemben végig ott csengett az a kellemetlen hang, hogy, ugyan, mégis kit fog ez érdekelni. Ki fogja elolvasni? És ki lesz az, akinek ez még tetszeni is fog? A valódi félelem az volt, hogy egy könyv megjelentetésével hamar kiderülhet, ha az ember középszerű – értelemszerűen vonzó gondolat volt, hogy előre megállapítom magamról, és nem kell ezt az ítéletet nyilvánosan is elszenvednem. Ha jól sejtem, ezzel mások is így vannak. Az egyik legfontosabb tapasztalat ezért az volt, hogy
megtanultam némileg kordában tartani ezeket a gondolatokat,
és valamiképpen a saját magam javára fordítani őket azzal, hogy egészséges önkritikát gyakorlok. Ez időnként sikerült is. A másik legfontosabb, amit megtanultam, hogy legyenek bármilyen zavarosak, első ránézésre értelmetlenek, érdemes hinnem azokban a furcsa ötletekben, amik időnként megszületnek bennem, mert kizárólag ezekről tudok írni azon a hangon, amit talán a sajátomnak nevezhetek.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
A kötetben is olvasható Hályog című elbeszélés. Általában nagyon nehezen, mondhatnám, szenvedve írok, ez a szöveg viszont váratlanul könnyen született meg, és akkor, ott, úgy éreztem, találtam valamit, amihez tényleg közöm van. A könyvben olvasható tíz elbeszélés jelentős része ugyanakkor nem azzal a szándékkal született, hogy valaha ezek egységet fognak képezni, egyedülálló történeteknek gondoltam őket. Mint mondtam, általában az elsődleges ötletekről magam sem tudom, pontosan mit jelentenek, idővel persze mindig rájövök, hogy olyan jelenségekhez vagy fogalmakhoz tudom kötni őket, amelyekkel nem vagyok teljesen megbékélve, és akkor már tudatosan próbálom erre kihegyezni a szövegeket. Egy ponton túl jöttem rá, hogy
az összes elbeszélés többé-kevésbé a szülővárosomhoz kapcsolódik,
így amikor már kötetben gondolkodtam, megpróbáltam figyelni arra, hogy bár önállóan továbbra is érvényes történetekről legyen szó, kirajzolódjon belőlük egy város képe, elsődlegesen a narrátor, másodlagosan pedig a szereplők tekintetén keresztül. Ennek az egyik hozadéka az lett, hogy, mint kiderült, sokan szocioprózaként értékelik a könyvet, ami távolabb nem is állhatott volna a szándékaimtól. Azzal vigasztalom magam ilyenkor, hogy akkor csinálom jól, ha több van a kötetben, mint amit bele akartam tenni… és nem is olyan rossz duma ez.
Mit vártál az első könyvedtől?
Valamiféle megkönnyebbülést, de ebből viszonylag kevés jutott. Többnyire ugyanúgy megmaradt a félelem és a kétely, hogy elég jól csináltam-e. Ami még ijesztőbb: tudok-e később ennél jobbat?
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Az ember sokat hallja azt a kifejezést, hogy a „tipikus elsőkötetes hibák”. Naivan azt gondoltam, ha ezekkel előre számolok, akkor majd elkerülhetem őket. Sajnos ez nem így működik. Ha változtathatnék, helyenként kicsit szigorúbb lennék magammal.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
A kötetet teljes egészében nem mutattam meg senkinek,
az elbeszélések felét viszont publikáltam különböző folyóiratokban, ami minden alkalommal rettentő hasznos volt. A legfontosabb visszajelzéseket a barátaimtól, illetve egy volt tanáromtól kaptam. Közülük szinte senki sem foglalkozik ténylegesen irodalommal, sokkal inkább a jó ízlésükben, a megértésükben és az őszinteségükben bíztam.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Családi és baráti beszélgetések során gyakran szóba kerülnek olyan emberek, akiket személyesen soha sem ismertem, de a nevük valamiért megragadt a fejemben, valószínűleg azért, mert különös a hangzásuk, vagy csak szimplán sokszor hallottam őket. A kötetben több karakter is így kapta a nevét. Az egyik elbeszélés – egyébként mellékes – szereplőjét éppen a nagymamám egykori kollégájáról neveztem el, aki aztán cseppet sem volt boldog, hogy saját magát fedezte fel a történetben, úgy gondolta, kifejezetten róla és az ő egykori munkahelyéről írtam. Később fel is keresett Facebookon, hogy elmondja, a valóságban kék szeme van, nem pedig zöld, mint ahogy a könyvben állítom, szóval legközelebb legyek sokkal figyelmesebb. Mondanom sem kell,
soha az életben nem találkoztunk.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Körülbelül tizenhat éves lehettem, amikor a kezembe vettem a Zabhegyezőt. Ez volt az első könyv, amit önszántamból olvastam el. Kíváncsi voltam, hogyan vehetett rá valakit egy regény, hogy megölje John Lennont. Talán egy kicsit arra is, hogy vajon belőlem is ilyen érzéseket vált-e ki. Választ végül nem kaptam, és John Lennont is kedvelem mindmáig. A könyvet egyébként kifejezetten nem szerettem, nem azt kaptam tőle, amit az irodalomban kerestem.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Valamikor az egyetemi éveim alatt, huszonkét éves lehettem talán. Az első novellámat a kollégiumi szobatársamnak mutattam meg, aki úgy felelt, hogy hát, elég furcsa, de szerinte van érzelmi intelligenciám, és az már elég. Egyébként szörnyű novella volt.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Krasznahorkai László Sátántangója, ami talán nem is nagyon szorul magyarázatra. Már az első könyvével olyan magaslatokra jutott, ahová sokan csak egy egész életművel a hátuk mögött érnek fel. Azt hiszem, minden prózaíró ilyen volumenű első kötetről álmodik. A korai műveinek a világlátása és nyelvezete egyébként is közel áll hozzám. Mások mellett tőle kaptam meg azt, amit a Zabhegyezőben például nem találtam.
