K. Varga Bence A csont és a csönd címmel ír tárcasorozatot a Könyvesen. Ez a nyolcadik rész. A korábbiakat itt olvashatjátok: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész.
K. Varga Bence: Újrasarjadás
– Elzám, te mit művelsz?
Makkosné barbár, dohányzástól meg rumos kávétól megkarcolt, recsegő hangja egyszeriben visszarántotta a húsgyári valóságba, bűnbeesésének gondosan újra- meg újrateremtett, felemelő őstörténetét és annak minden díszletét egyetlen másodperc alatt zúzta darabokra az eszmélés, és a szeme láttára fájdalmas semmivé foszlott szét minden, ami a múlt nyári eseményekhez, átváltozásának csodás perceihez láncolta őt.
A feldolgozóasztal, a kampók, a repedezett csempék, a sarokban heverő fenőkés, a hentesköpeny és persze a Najdekék fia. Múltjának szétrombolt mikrokozmoszából elillant a levegő és a fény, elragadtatott idő és tér, nem maradt más, csak a szívszaggató vákuum, ami immáron hónapok óta magába szippantotta a lélek és a test újrasarjadó vágyait. Magához tért hát, lassacskán visszanyerte látását, de rögtön meg is bánta, mert az asszonyok és a lánya egymáshoz simulva fordultak felé és nyújtogatták szörnyűséges hidrafejüket. Lepillantott, és ekkor látta csak, hogy gumikesztyű nélkül markolja az elé gördített vékonybeleket, olyan görcsösen, hogy belsejükből a felhígult vér és bélsár pépesen préselődik át az ujjai között.
Riadtan eresztette el a kifacsart szerveket.
– Jól vagy, Elzám? – kérdezte most a Margitka. Meglágyult, álszenteskedő hangja, meg az az értelmetlen kifejezés az arcán felingerelte Szaradicsnét. – Hogy az Úristenbe lennék már jól, amikor egész álló nap titeket kell hallgatnom! Nem csoda, ha az embernek belefájdul a feje a sok hülyeségbe, amit képesek vagytok itt összehordani. Amúgy is szétvet az ideg, nem elég, hogy a Gorgosilits minden reggel az én nyakamba liheg, hogy mér vagyunk elmaradva a számokkal, mi lesz, ha a Pentagonnak megint ide kell jönnie a gyárba, még a Solymosi is engem hívogat a velő miatt. Honnét kerítsek én elő tizenöt kiló velőt? Ti meg egy percig sem tudjátok befogni a szátokat…
És Szaradicsné folytatta, minden erejét összpontosítva zúdította az asszonyokra förtelmes haragját, felemlegetve valamennyi vétküket, ami csak eszébe jutott, minden egyes tévesztést, mulasztást, amit elkövettek az évek során, meg a késéseket, s mikor szíve már a homlokában kalapált, kezét a köpenyébe törölve kiviharzott a teremből. Aki csak ránézett, úgy érezhette, maga a megtestesült mennydörgő pokol robog keresztül a Húsgyár folyosóin, felbőszült őslénytekintetét látva a szembejövők kivétel nélkül lesütötték a szemüket, de hófehér papucsának villódzása, letűrt, májbarna térdharisnyájának otromba látványa talán rémisztőbb volt, mint a tüntető vonulás. Honnan is tudhatták volna, hogy miután eltűnik a mosdó ajtaja mögött, ebből a rendíthetetlen asszonyból fékezhetetlenül kirobban a sírás? Mert valójában már odabent érezte, hogy könnyei csak gyülemlenek és gyülemlenek arcüregében, és mindössze lélekjelenlétének köszönhette, hogy nem tört ki belőle a zokogás. Mint valami prédájára vadászó vadállat, hatalmasra tátott szájjal sírt a vécére roskadva, egész testében meg-megrázkódva, mégis szinte hang nélkül, csak a torkából feltörő kattanások meg bedugult orrának szürcsögése jelezte, hogy itt,
a félhomályos, jódtól bűzlő mosdóban valakinél eltört a mécses – már ha lett volna kinek.
Elapadni a könnyeknek végül elég volt néhány perc, minthogy Szaradicsné – átváltozás ide, bűnbeesés oda – ráeszmélt, hogy a helyzet méltatlan hozzá, hiszen ő itt, ebben az istenverte kócerájban mégiscsak egy valaki, fontos beosztású személy, brigádvezető, aki minden folyamatos vegzálás és halva született központi terv ellenére évről évre jobb számokat produkál, így hát bizonyosan nem szabad gyengeséget mutatnia.
Úgyhogy megemberelte magát, köpenyével kitörölte a szeméből a könnyeket, megigazította a szemüvegét, vett egy mély levegőt és elégedetten gondolt vissza kitartására, hogy nem hagyta eluralkodni az érzelmeit mások előtt. Na, még csak az hiányozna, itt, ebben a városban, ahol amúgy sincs más, csak az állandó rempülködés, hogy a Szaradicsné megbolondult, cirkuszolt a Húsgyárban, ó nem, azt aztán nem, hogy a Margitka szaladjon elújságolni a Tobler Erzsinek, akinek amúgy is olyan buta szája van, hogy be kéne hegeszteni neki, gondolta, miközben kilépett a fülkéből. Az ajtó mögül azonban egy elgyötört arc villant vissza rá és nézett farkasszemet vele: a foltos tükörből bámuló Szaradicsnén nyoma sem volt elszántságnak és lelki erőnek. Édes Istenem, hát idáig süllyedek, gondolta. Egy papírfecnit kotort elő a zsebéből, kihajtogatta és még egyszer átolvasta a tollal írt néhány sort, amelyet reszkető kézzel firkantott fel sebtében az éjjel, majd óvatosan összehajtogatta megint, és kilépett a mosdóból. Hosszú ideje nem volt már nyugtalan éjszakája. Esténként, miután ágyba bújt, pezsegni kezdett a vére, fel-felhabzón bizsergetve agyongyötört idegrendszerét, hónapok óta, minden egyes este, hogy már maga sem tudta, milyen érzés igazán álomba szenderülni. És nem hibáztathatott mást, csak magát, magát, magát. Merthogy ő volt az, aki a múlt nyári kalandot követően megtagadta a Najdekék fiát, ellökte magától, valahányszor csak egymásba botlottak a Húsgyár udvarán, a folyosókon vagy az ebédlőben. Látta, hogy a férfi valamit mondani akar, zavartan nézett rá gesztenyebarna szemével, de ő minduntalan faképnél hagyta, és köszönni sem volt hajlandó neki. És tudta: ezért kell szenvednie most, elviselnie a hullámokban rá törő sírásrohamokat.
Onnantól kezdve, hogy a hentesbál másnapján irtózatos migrénnel felébredt az ágyában, úgy tűnt, mintha mindaz ott, azon a koszos asztalon valaki mással történt volna. Az ital, a fáradtság, a hőség, az idegesség és a férje viselkedése, csak az lehetett az oka, állapította meg hosszú napok töprengése után, hogy vén fejemre hagytam magam leitatni, igen, az a pálinka, az vette el a józan eszemet, és megadva magát a könnyelmű ítéletnek, arra jutott, hogy botlásáról soha egyetlen szót nem szól. Csakhogy, és ez a gondolat eleinte sokáig kísértette, nem tudott elvonatkoztatni attól a lehetőségtől, hogy valaki esetleg megláthatta őket, hiszen minden elővigyázatosság nélkül, mint valami felelőtlen süldőlány, gyalogolt át a férfi oldalán a gyárba, ahol aztán történt, ami történt – félelmei azonban rövid időn belül elillantak, munkahelyén ugyanis soha senki nem adta jelét annak, hogy bármiről is tudomása volna – márpedig egy ilyen helyen semmi, de semmi nem maradhat titokban. Így Szaradicsné már-már úgy érezhette, botlásának annyira azért mégsem ritka történetét magával viheti a sírba, a mindent megbocsátó túlvilág édes sötétségébe, mely oly sok hozzá hasonlóan eltévelyedett asszonytársának nyújtott már menedéket az idők során.
Ám a hús nem engedte.
Egy téli éjszakán, amikor a közelgő fagy és hóvihar bíborrá dermesztette az égboltot, arra ébredt, hogy szárnyak suhogását hallja. Fülelt a sötét szobában, melyen csak az utcai lámpa narancssárgás fénye osont végig keskeny csíkban, és a levegőben hirtelen rovarokat látott keringőzni. Miután felült az ágyban, résnyire nyitott szemhéján keresztül hosszú percekig figyelte némán az ismerős alakokat, melyekből egyre több és több lett, hogy már az egész helyiség megtelt velük. És akkor megérezte a hús szagát, mintha csak a falakból és a bútorokból áradt volna.
Szívta magába ezt a felejthetetlen, semmihez sem fogható szagot, melyben hívogatón ott gomolygott a természet minden vadállatias szépsége, és tudta, hogy mindattól, ami vele történt, soha többé nem szabadulhat már, hogy örökké foglya marad azoknak a másodperceknek, a test valamennyi közönséges kényszerének, mert ebben a pillanatban az orrába tóduló, fémesen bomló bűz felszabadította a láncra vert ösztöneit – és felajzottan, az ölét elárasztó forróságtól fűtve odafordult a Najdekék fiához, aki csöndesen szuszogott mellette a sötétben.
Átölelte, és csókokkal borította be arcát, miközben a takaró alá csúsztatva kezét végigsimított a hatalmas testen, és aljas kívánságokat suttogott a férfi fülébe. Az éjszaka oltalmazó sötétjében mocorogva, behunyt szemmel tapogatta a férfit, és eleinte észre sem vette, hogy megszűnt körülötte a hússzag. Csókjaira csak alkoholbűzös lehelet és érthetetlen nyöszörgés érkezett válaszul, majd a két kar hirtelen megmozdult és magához húzta, érintésük azonban nyirkos és idegen volt. Ekkor értette csak meg, hogy nem a Najdekék fia fekszik mellette, hanem a férje, aki pálinkagőzös álmából riadva öntudatlanul is élni akart a lehetőséggel, hogy – talán életében utoljára – beteljesítse házastársi kötelezettségeit, ám ekkor Szaradicsné legördült róla, és magára húzva takaróját elfordult, hogy aztán másnap úgy tehessen, mintha mi sem történt volna.
Úgyhogy Szaradics is azt gondolta, az egész nem volt több puszta vágyálomnál.
És ettől a naptól fogva minden éjszaka kínszenvedés volt Szaradicsné számára, mert amint csak bebújt az ágyba, a hús bomló szaga rögtön megkörnyékezte. Miután másfél hónapon át nem volt többé nyugalma, úgy döntött, megadja magát a kísértésnek, mert a puszta gondolattól, hogy vágyait férje, ez a végtelenül pipogya és semmirekellő alak által csillapítsa, undorral töltötte el.
Egy nap tehát végre elhatározta, hogy a Najdekék fiának a szemébe néz, és kertelés nélkül megmondja neki, hogy rabként él már hosszú ideje, mert rabja annak az éjszakának, annak a csodának, ami kettejük közt történt, és nem akar tovább úgy élni, hogy tudomása van erről a csodáról, de többé nem kaphatja meg. Ezt szerette volna mondani, de jóvátehetetlenül elkésett, mert amire valóban meg tudta szólítani a folyosón a Najdekék fiát, a férfi már – azóta, hogy elsütötték vele azt az ízetlen tréfát, megváltozott. Tekintetéből elillant a szelídség, szemei vérben forognak, és állítólag nem szólt egyetlen szót sem soha senkihez. És hiába suttogott oda neki az asszony mindenféle félreérthetetlen dolgot, a Najdekék fia bámult csak rá, akár a marhák meg a disznók a Húsgyár udvarára begördülő teherautók hátuljában.
Hiába környékezte meg, szavai, sirámai, végül pedig könyörgései süket fülekre találtak. A férfi némán keresztülnézett rajta, mint aki semmit sem fog föl abból, amit elmondott neki. Be kellett hát látnia, hogy itt a szó, a beszéd immáron tökéletesen reménytelen, végső kétségbeesésében pedig nem maradt más, csak a levelek. Levelek tömkelege, amelyekkel csaknem minden nap elárasztotta a férfit, hol az ebédlőben, hol az udvaron, hol az öltözőben a köpenye zsebébe csúsztatva őket, időnként kétségbeesett, máskor romantikus, míg olykor egészen nyílt,
felszólító hangvételű üzenetekkel buzdítva őt az immár egy éve lezajlott események megismétlésére. Hiába.
Hát idáig süllyedtem, gondolta, miközben a bontó részleg öltözője felé tartott, és ahogy belépett az üres helyiségbe, korholni kezdte magát megint, mert végtére is, mégiscsak őrült, aki ennyi idős fejjel képes könyörögni egy fiatalembernek, aki még a harmincat sem töltötte be. Éppen neki, a Najdekék fiának, akiről nemcsak az hírlik, hogy már fiatal kora óta úgy issza a bort, mint a vizet, de állítólag nem is egészen normális, egy alkalommal, amikor éjszaka részegen állított haza, még szegény anyját is megverte.
– Hát ez kell neked? – súgta magának halkan, miközben belecsúsztatta a fecnit a köpeny zsebébe, de tudta jól, hogy mindez nem több, csak színjáték, mert esze ágában sem volt már meghátrálni és visszakozni, hogy sem félnie, sem szégyenkeznie nem kell már, hiszen holnap ismét hentesbál, és nem számít már semmi és nem számít senki sem, csak a Najdekék szépséges fia meg a szárnyaló boldogság, ami rá vár.
