Az öreg olyan határozottan tört át a részlegeket elválasztó műanyag szalagfüggönyökön, hogy a fiú alig bírt lépést tartani vele. Úgy érezte, ahogy közelebb ér a Húsgyár középpontjához, a levegő ritkulni kezd, a hőség pedig elviselhetetlenné fokozódik.
– Ez a durvadaraboló – fordult hátra a férfi, de nem állt meg, csak oldalra biccentett, ahol egy nagydarab hentes, bárdját a feje fölé emelve irdatlan erővel sújtott le az előtte heverő féldisznóra. Majd, mintha csak megérezte volna, hogy figyelik, felemelte a fejét. Egyetlen fojtogató, üres másodperc, mindössze ennyi időre találkozott a tekintetük, a fiú azonban ezt a pillanatot életében nem felejtette el. Amikor egy újabb részlegnél jártak, akkor is látta maga előtt a kísértetszerű arcot, melynek vonalai átsugároztak a Húsgyár falain keresztül – látta az egyre közeledő szemeket, a bolondul forduló szemgolyókat, a fehérjében lüktető vörös hajszálereket, amelyek kígyó módjára tekeregtek az íriszben visszatükröződő lapockacsont felé, és elfogta a félelem, mert rövidesen úgy érezte,
nem a nagydarab idegen tekintete, hanem saját szemei üldözik.
Már maga sem tudta eldönteni, a rémülettől, vagy a mindent betöltő, nehéz, sűrű párától nem tud-e lélegezni, időközben ugyanis a forrázó alagútnál jártak, ahol a fellógatott állatok testéről szikrázva pattogott szerteszét az égető vízpermet. És hallotta már a pörkölő alagútban a lángcsóvák rikoltozását, a megperzselt szőrtüszőkkel küzdő kaparókések keserves sistergését az élettelen disznópofákon, a vágóhíd mindent betöltő, alattomosan gépies, ipari morajlását, és csak arra tudott gondolni Levegőt, levegőt, levegőt!
Szédülten, zihálva kóválygott végig az utolsó termeken, mígnem végre úgy tűnt, megérkeztek, az öreg ugyanis egy sötét helyiségben megtorpant egy liftszerű vasszerkezet előtt, amely körül hat munkás cigarettázott, nyakig sáros munkaruhában.
– Na, uraim, hoztam valakit. Nyári gyakorlatra jött az ipariból – krákogta, és a fiúra nézett. – Henye Imre – bökte ki nagy nehezen, mire rájött, hogy a bemutatkozására várnak. Az egyikük odalépett hozzá és kezet nyújtott neki: mocskos volt a tenyere, a hüvelykujja mentén egészen a csuklójáig vaskos heg húzódott, ami annyira lekötötte a fiú figyelmét, hogy elmulasztotta megjegyezni a bajszos férfi nevét.
– Jóska bátyám, aztán mire fogjuk mi itt használni? – fordult az öreghez a sebhelyes, mintha a fiú ott sem lenne. Közben a többiek is bemutatkoztak neki, de szemmel láthatóan nem különösebben voltak rá kíváncsiak.
Arcukon nem is annyira megvetés, mint inkább a káröröm tükröződött.
– Ti aztán semmire, Tibikém, csak azért hoztam ide, mert szerintem érdemes itt kezdeni. Itt majd elválik a szar a májtól. Addig én kést nem adok senkinek a kezibe, amíg nem tudom biztosan, hogy nem szalad ki a lábából az erő, ha lát pár csepp vért. Mindannyian a fiúra néztek: a hízókat méregethetik ilyen szemmel a türelmetlen gazdák, vajon elérte-e már a kívánt súlyt. Az iménti bajszos alaposabban végigmérte: – Aztán miket tanítottak neked ott az ipariban?
A fültőtől az állcsúcsig az atlaszcsigolya és a fejgyám között az ízületet az elővágókéssel, hentes leszek, fiam hentes leszel, fogd meg a lábánál, ne ijedj meg nem harap, csak visít egy kicsit, mindjárt vége van. Késsel jönnek nekem, hízó vagyok.
– Csontozni, bontani például – mondta halkan, bizonytalanul, mert maga sem tudta, az első napon tulajdonképpen mit kell majd csinálnia. – Csontozni? Bontani? – harsant föl a bajszos. – Jóska bátyám, már kora reggel megkínálta ezt a fiút a Nyakkendős Bika borából? – mondta, mire a többiek hangos röhögésben törtek ki.
– Nem lesz itt semmiféle bontás a hétszentségit neki, hagyjátok békén ezt a fiút. Hozzátok azokat a disznókat, hát nincs nekem erre időm – vágott közbe ellentmondást nem tűrően az öreg, és látva a többiek reakcióját, a fiúnak hirtelen egyértelművé vált,
hogy a férfinak az itteniek szemében ezek szerint mégiscsak tekintélye van.
Az egyik munkás kitárta az kaput, mögötte az udvaron disznók százai ácsorogtak összezsúfolódva, majd a kinti munkások segítségével terelgetni kezdték őket a csarnokba. Amikor az állatok megérezték, hogy a korlátokkal körülvett vasszerkezet felé tuszkolják őket, szinte egyszerre, riadt kórusban, fülsértő kétségbeeséssel visítottak fel, mint az újszülöttek.
Ellenállásuk azonban hiábavaló volt, mert bárhogy is próbáltak kitörni társaik közül, a lesben álló munkások azonnal ott termettek és a fejüknél fogva visszaráncigálták őket a sorba. Miután az utolsó disznót is sikerült csizmatalppal bepréselni a ketrecbe, rájuk zárták az ajtót, és alighogy elkattantak a vaspántok, a szerkezet nagyot rándulva süllyedni kezdett a föld alá, mintha valami jóvátehetetlen istenítélet nyelné el, mígnem az állatok tompuló visítása beleveszett a kábító akna sötétjébe. – Egy perc – súgta oda neki az öreg –, csak elalszanak, de még élni fognak.
Egyetlen perc. Fent sár és csizma, lent betoncsend, torokkattanás.
A lift elindult felfelé. Először csak a nyelveket látta, amint élettelenül kificcennek a fogsorok között, aztán megpillantotta az összerogyott testeket, a táguló, majd visszasüllyedő tüdők mozgását, a lehunyt szemeket. A férfiak felkattintották a vaspántokat, megragadták az állatokat és szórták is fel őket az asztalra, lábukat kampóval átdöfték, majd fellógatták őket.
A magatehetetlenül csüngő testeket az ablakon ereje teljében besütő nap ekkor szemmel szinte észrevehetetlen, szentségesnek tetsző fénykoszorúval vonta be. Úgy világítottak a Húsgyár vérszegény homályában, mintha magát a Megváltót kampózták volna fel a vasláncokra. Azonban rövidesen véget is ért ez az égi világosság, elég volt hozzá néhány másodperc. Ennyi kellett ugyanis, hogy a bajszos és társai odalépjenek és marokra fogott vékony késükkel átvágják a nyaki artériát, egyetlen, sötéten tátongó foltot hagyva maguk után, amelyből nagy lökésekben, özönvíz módjára ömleni kezdett a vér a szív utolsó, kétségbeesett pumpálásának pokoli ritmusára, hogy aztán csattanva földet érjen és vörösre fesse a sáros csizmáktól mocskos padlót.
A fiú – bár élete során számtalanszor végignézte már a folyamatot – megrendült. Egész testét elöntötte a kesernyés undor, a tűrhetetlen méreg, ami úgy terjedt szét szervezetében, akárha belső szervei préselték volna ki magukból. A szúrás és a halál beálltának látványával még megbirkózott volna, de az egymásnak ütődő testek párhuzamos kimúlása már sok volt neki, és rémülten ismerte be magának: ha így, együttesen végzik ki őket,
az ember szinte hajlamos elfeledkezni róla, hogy valaha életben voltak egyáltalán.
– Elsápadtál – lépett oda hozzá az öreg, kezét a vállára téve. – Jól vagyok – tért magához a fiú, és végignézte, amint a többiek a következő részlegbe tolják át a testeket.
Jól vagyok.
– Akkor most megmutathatod, mennyi erő van benned. Hasítani fogsz – mondta az öreg, és elindult kifelé a sötét folyosón. – Bruncos bácsi – indult utána a fiú –, miért röhögtek, amikor a csontozásról volt szó? – Mert az olyan, mint a művészet, ott nem vagdoshatsz össze-vissza, az már a finommunka. Nem csinálhatja akárki – felelte, majd hirtelen megállt, és hátrafordult a fiúhoz: – És ne hívjál még egyszer Bruncosnak, mert szerteszéjjel rugdalom a picsádat.
