K. Varga Bence A csont és a csönd címmel ír tárcasorozatot a Könyvesen. Ez a negyedik rész. A korábbiakat itt olvashatjátok: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész, 5. rész.
K. Varga Bence: Fordított pillangó
A hentesbálon történt.
Mint minden évben, a munkások a Vaddisznóban gyűltek össze. A kocsma a Húsgyárral szemben, az út túloldalán állt, a légypiszoktól, dohányfüsttől és sáros esőtől koszos ablakaival, foltokban leázott vakolatával olyan látványt nyújtott, mint valami elhagyatott bakterház vagy használaton kívüli disznóól, egyszóval jócskán rászolgált a nevére. Csak esténként látszott odabent némi élet, sötétedés után homályos, csúnya, szűrt világosság áramlott ki az utcára, hogy négyzetes foltokban megtapadjon az egymás hegyére-hátára pakolt műanyagszékek és fémkukák közt a betonon.
Így, kriptafényesen, magányosan komorlott az utca végén mindennap.
Ez alól az éves hentesbál volt az egyetlen kivétel, ezen az estén mintha kitágultak volna a kocsma terei, a bezárt helyiségeket megnyitották, a biliárdot és a játékgépeket a raktárba cipelték, szélesre tárták az ablakokat, és a pultosok már napközben hozzáláttak, hogy áthurcolják a gyárból a sörpadokat, a hentesek pedig hatalmas ládákban és zománcozott üstökben hordták át a sütéshez szükséges nyers húst, hogy a bál kezdetére a fáradt munkásoknak már ne legyen másra dolguk, mint hallgatni a gyárigazgató és a különböző fentről érkezett nyakkendős urak lelkes beszédét, és azután lapátolják a szájukba a zsíros falatokat és emelgessék a súlyos korsókat.
Ezen a nyári éjszakán, egy évvel korábban Szaradicsné, megaláztatásainak tetőpontján – amikor ugyanis férje minden aznap tett esküjét megszegve aggasztóan korán, tulajdonképpen már a tánc kezdete előtt gyalázatosan lerészegedett – úgy döntött, hogy nem kér tovább ebből a cirkuszból. Nézte az italverejtékes férfit, paprikapiros pofazacskóit, a csaknem gyomráig kigombolt ing mögött csillogó, göndör mellkasszőrét, hallgatta értelmetlen, sehová sem tartó eszmefuttatásait, és látta, hogy már a szomszéd házaspárnak is egyre nehezebb úgy tennie, mintha legalább felfognák, miről is beszél, rá kellett tehát jöjjön, hogy két választása maradt: vagy végigszenvedi az éjszakát és elviseli a további megaláztatások végeláthatatlan sorát, vagy pedig most azonnal feláll és hazaindul a lakásba, magányos hálószobájába, a felejtés édes dunyhái közé. Asszonyi méltóságának utolsó, megfeszített idegszálával még képes volt magára erőltetni egy mosolyt – kivillanó fogai nem annyira vidám, kedélyes feleségre, sokkal inkább egy vicsorgó vadállat támadás előtti utolsó figyelmeztetésére emlékeztetettek – és megsimogatni csatakos férje vállát, hogy végül fejfájás ürügyén legnagyobb sajnálatára elköszönjön az asztalnál ülőktől, és már lökte is ki a nehéz faajtót, egy perccel se tovább, ez még az árvák könnyét is…, elegem van, de amint kilépett, a hűvös levegő meg a holdfényes, szikrázó sötétség irtózatos erővel arcába vágott, és ezzel a hirtelen jött szabadulással lefoszlott róla a maradék ellenállás is: arcán megindultak a bánat könnyei. Fátyolos szemét megtörölni sem volt ereje, lassan az egész világ egy nagy, vizenyős pacává változott, akár egy szétfolyt, borgőzös látomás, imbolygott körülötte az összetekert napernyő, a rácsos fémkerítés, a vörös tűzcsap – mely most hatalmas ősi, színes madárra emlékeztetett –
és a Húsgyár épülete a háttérben.
– Hát maga? – hallotta most a háta mögül, és ez a hang egyszeriben magához térítette, egyetlen szempillantás alatt elapadtak a könnycsatornái. Blúza ujjával kitörölte a könnyeket a szeméből. – Semmi, semmi, csak a fejem – mondta, anélkül, hogy egyáltalán odanézett volna, kihez is beszél. Az ismeretlen kilépett a tuják árnyékából, és az asszony felé indult. Kezében cigaretta parázslott. Szaradicsné csak akkor ismerte meg a Najdekék fiát, amikor az már megállt előtte, szemben a bejárati ajtóval. A bentről kiszűrődő fény furcsa, légies vonást kölcsönzött a férfi arcának. Látta, hogy amaz szintén az ő arcát vizslatja, de nem a szemébe nézett, hanem valamelyest lejjebb, és tudta, hogy iménti könnyeinek kanyargó, sós-lobos száradványait méregeti.
– Aha – bökte ki végül a férfi. Vasnehéz baritonhangjában megértő tapintat kondult meg. – Nem kér egy cigarettát? – kérdezte. – Nagyon kedves, de nem dohányzom – felelte az asszony, de alighogy kimondta, rögtön meg is bánta, pedig már legalább tizennyolc éve nem szívott el egyetlen szálat sem, de most, látva a másik kezében égő cigaretta izgatóan kavargó, tejfehér füstjét a hold fényétől megvilágítva, úgy érezte, igazán megérdemelne egyet. – Pedig az ilyen fejfájásra szerintem nincs jobb orvosság – mondta a férfi, és Szaradicsné, mint aki hagyja magát meggyőzni, végül is bólintott: – Na jó, de el ne mondja senkinek. – A férfi gyűrt dobozt húzott elő a farzsebéből, odanyújtotta az asszonynak, majd tűzzel kínálta. Szaradicsné mélyen leszívta a csípős füstöt, és a távolba meredt: a Húsgyárra pillantott, és hirtelen úgy látta, mintha az épület szinte láthatatlanná vált volna, csupán sötét körvonalai rezegtek alig észlelhetően a sötétségben. – Egy jó cigihez dukál ám egy ital is – szólalt meg a férfi, és előhúzott egy flaskát a zsebéből.
– Éppen indulni készültem… – kezdett bele Szaradicsné, de a másik szinte tudomást sem vett róla, letekerte a kupakot és felé nyújtotta a laposüveget.
Az asszony csak most nézett végig igazán rajta: egész lényéből valami megtörhetetlen, makacs zárkózottság sugárzott, a fiatal, a saját erejére még épphogy csak ráébredő férfivér zsenge nyugalmatlansága, az önmagát csak lassan elemésztő állatias magabiztosság időtlen szépsége. Elvette tőle a flaskát, és belehúzott.
Maga sem tudta, miként – erre utólag számtalanszor próbált visszaemlékezni álmatlan éjszakáin, horkoló férje mellett, Miről is beszéltünk, hogyan is jutottunk el addig, hogy…, hiába –, de mire észbe kapott, már vagy fél órája felváltva adták át egymásnak a méregerős szeszt, kortyonként, mint valami párbajban, a másikra szinte rálicitálva húzták meg a flaskát, és minden kört a férfi újabb és újabb cigarettái követték, és közben csupa jelentéktelen dologról beszélgettek, mint hogy holnap érdemes lesz majd megnézni a sok arcot odabent reggel, amikor a szesztől még mindig mennydörgő fejjel megjelennek a vágóhídon. – Nem lennék annak a disznónak a helyében, amelyiket ezek a meglöttyent agyukkal próbálnak megbökni – mondta az asszony, és olyan hangosan nevettek, hogy szinte tudomást sem vett róla, hogy körülöttük feltámadt az élet, egyre többet nyitogatták az ajtót friss levegő és egy kis józanodás reményében odabentről.
Nem, mindez most már nem érdekelte, mert mindeközben a világ észrevétlenül megbillent körülötte egy kissé,
csak éppen annyira, hogy ebben a súlyvesztett állapotában Szaradicsné elveszítse fogódzkodóit. Ebben a váratlan nyáresti, szűkre szabott mámorban hirtelen megszűnt számára a Húsgyár, az éves tervek, a minőségellenőrzés, a brigád, megszűntek az emésztőszervek, a kések és a hajhálók, megszűnt a selejtes vödör, a visítás, megszűnt a tisztítószerek mardosó szaga, megszűnt a Vaddisznó, a hentesbál és szép lassan az egész város, és végül megszűnt a férje, a lánya és velük együtt önmaga is, rájuk zárult a sötét égbolt – és nem maradt más, csak a Najdekék fia, ez a titokzatos hústorony. Nem tudta levenni a szemét a férfiról – már nem magázta többé, hanem Bandikának hívta –, és miközben újabb szál cigarettát fogadott el tőle, végigmérte még egyszer hatalmas termetét, hegygerincként vonuló impozáns vállait, kátrányfekete, sűrű haját, majd arra gondolt, A fiam lehetnél, szépséges angyal, aztán elnevette magát.
– Min tetszik nevetni?
– Hát nincs jobb dolgod, mint egy vénasszonnyal múlatni idekint az időt? Olyan sok csinos, korodbeli fiatal lány dolgozik itt. Miért nem mész be és táncoltatod meg őket?
A férfi nem válaszolt, kissé megrántotta a vállát, és közelebb hajolt Szaradicsnéhoz: – Szerintem, Elza, maga is nagyon csinos.
Saját nevének ismeretlen csengése rémisztően, ismeretlenül, egyszersmind ellenállhatatlanul visszhangzott a fülében; mintha csak maga is elfelejtette volna, hogy hívják, olyan régen szólította utoljára egy férfi Elzának. És ez a néhány szó, ez a csendben odasúgott, csupa romlást és bűnt és gyönyört sejtető mondat egyetlen szempillantás alatt felszívódott a vérében és szerteszét áramlott szervezetében: eltompult, emlékezet nélküli mirigyei a kéj hívogató szavára magukhoz tértek,
és kiszáradt nemiségének csatornarendszerébe lázasan pumpálni kezdték a remény üzenetét.
Fordított pillangó, ez vagyok én, fenséges szárnyaimmal keringtem az árokpartokon, szoknyám széle a kerítések oldalát súrolta, füttyögtek utánam nagy, arctalan emberek, hívogattak és mutogattak, aranyszínű gyümölcsöket kínálgattak, de aztán sötét gránitszelek jöttek, fekete hálóval vadásztak rám, nem tudom, mi ez, de jól van ez így, jól volt ez így, a háló bőrömbe vágott és növekedni kezdett, mindegyre nőtt, és nem volt már fény, gubóba zártak, szárnyak nélkül, szoknya nélkül, árokpart nélkül ébredtem, csúf rovar, sárban és fűben mászó, alattomos féreg, csak taposnak, csak eltaposnának, ments meg kérlek szépséges gyermek.
Egymást bámulták, olyan közelről, hogy az asszony érezte a másik leheletét. Nagyot nyelt, és végül annyit mondott: – Tudod, Bandika, a bál ideje alatt nem zárják be a Húsgyárat.
