K. Varga Bence A csont és a csönd címmel ír tárcasorozatot a Könyvesen. Ez a hetedik rész. A korábbiakat itt olvashatjátok: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész, 5. rész, 6. rész.
K. Varga Bence: Szaradicsné kettéhasad
A nappali futó záporoktól megerősödött gazok a Húsgyárral szemközti elhagyatott telepen csöndesen kihajoltak a kerítés rácsai között, s mint kíváncsi fejek, tapintatosan követték az előttük elhaladó árnyak mozgását. A mindent beborító gyom észrevétlenül, mint ezernyi álmából ébredő rózsabogár vonaglott a moccanatlan éjszakában, a haszontalan növények ereiben kavargó tejfehér nedvek szúrós-alantas illata érződött mindenfelé, mintha csak a talajból, a földalatti ősöntudatlan sötétségből szívták volna fel gyökereikkel, hogy leveleiken keresztül párologják ki az emberek közé. Az éjszakai lámpák fénykaréjában két meghízott molylepke kavargott sebesen egymás körül, halovány barna csíkokat vonszolva maguk után röppályájuk szabályos ívein. Két szárnyas égitest egymás vonzásában,
az örök ismétlés megsejthetetlen értelmű parancsának jéghideg kényszere alatt.
A beton dühösen nyújtózkodott.
A vas konokul emésztett a műhelyekben.
A fa görnyedten szemlélte a mulandóságot.
A kátrány vánszorgó foltjain kihunytak a csillagok.
A teremtés csigolyái közt csöndesen szuszogott a békétlen öröklét.
Szótlanul ballagtak egymás mellett a sötét utcán, Szaradicsné sokat sejtető, szándéka szerint félreérthetetlen szavai után a Najdekék fia zsebre vágta a cigarettáját, nyakát nyújtogatva még egyszer bepillantott az ivóba az ablakon keresztül, majd megfordult és a Húsgyár felé vette az irányt, az asszony pedig utána indult. Cipőjük halkan, ismeretlen akarat taktusára kopogott a járdán, nem néztek egymásra, nem néztek sehová, vakon haladtak, ügyet sem vetve a velük szembejövő mulatozókra, még el nem követett vétkük lehetséges tanúira. Szaradicsné a gyár bejáratára szegezte a tekintetét, és minden lépéssel megrészegült a tátongó vaskapu közeledtétől, szinte már észre sem vette, hogy a reszketés lassacskán megkapaszkodott combjain, végigkúszott az egész testén,
mígnem befészkelte magát a gyomrába és édesen bizsergetni kezdte lázas zsigereit.
A fiam lehetne, gondolta, az én szépséges fiam, ha ránéznének, azt mondanák, az Elzának a fia, szép magas, jól megtermett fiatalember, sok lány szívét elrabolja majd az Elzának a fia, és mintha ruhája hirtelen szűk lett volna rá, úgy feszült meg csípőjén és a nyaka körül, mint azon a régi éjszakán, amikor az anyja tűzpiros, csipkés kosztümében ment a színházba, és sóvár pillantásokat vetettek bontakozó nőiségének domborulataira a ballonkabátos ismeretlen férfiak. Gallérja valósággal fojtogató volt már, eszetlenül verdeső szíve pedig újra meg újra nekiütközött bordáinak, mint valami ketrecbe zárt, tébolyodott vadállat, amely önmagát sem kímélve ront neki a rácsoknak a szabadulás reményében. Mit művelek én itt? Nekem lányom van, gondolta, de ekkor már a bejáratnál álltak, a férfi pedig csendesen annyit mondott: – Inkább maga menjen előre – Szaradicsné pedig engedelmeskedett.
Odabent még világos volt, az asztalokon szétszórt zacskók, ládák, vágóeszközök és levetett köpenyek hevertek szerteszét. Szaradicsné a csomagolórészleg öltözője felé vette az irányt, de a teremhez közeledve hangos nevetést hallott, és ahogy óvatosan bepillantott a tárva hagyott ajtó mögül, négy fiatal hentest pillantott meg, akik néhány üveg társaságában, a padokon elfekve részeg kábulatban visítoztak, egyikük pedig a sarokban ülve halkan, szinte már tapintatosan öklendezte fel a hentesbálon felszolgált böllérmájat. A férfira sandított, aki egyetlen szó nélkül a másik irányba bökött a fejével. Megint engedelmeskedett: követni kezdte a Najdekék fiát a Húsgyár mellékfolyosóin, át- meg áthaladva a különböző részlegeken, s közben a remegés újból felerősödött, amint a bűn e kísérteties labirintusában haladt, mígnem rájött, hogy a csontozó részleg felé tartanak, és rövidesen meg is pillantotta a plafonon csüngő kampókat,
melyek csillogva szórták szét az ablakon beáradó utcai lámpák fényét az elhagyatott helyiségben.
A férfi a villanykapcsoló felé nyúlt, de az asszony lefogta a kezét. Ekkor ismét egymásra néztek a terem ezüstösen derengő sötétségében: nem sokat láttak a másikból, Szaradicsnénak mégis úgy tűnt, a férfi tekintete lassacskán elkomorul, arcáról pedig valami megnevezhetetlen, félelemtől és gyöngédségtől torz kifejezés világít, mintha maszkot viselne, melyet minden valaha élt férfi arcának mozaikjából szőtt valami gonoszkodó, gúnyos istenség. Az asszony lüktetést érzett a fültövénél, nagyokat nyelt, miközben a Najdekék fia megmarkolta a derekát és magához rántotta; annyi ereje még volt, hogy elfordítsa a fejét, így a csókok csak az arcát és a nyakát érhették, de hamarosan már nem volt ura önmagának, a másik akarata súlyos, pusztító viharként száguldott végig a testén, és már nem tudta, hol kezdődik ő, hol a férfi. Ő maga lett az akarat és a vágy, egyszerre volt élő és holt, szabad és rab, egy ismeretlen vonzásában, akinek kezei alatt megolvadnak a sziklák, ölelése pedig halálos roppanás.
Nem szabad, nekem lányom van és férjem van, gondolta, miközben ő is átölelte a Najdekék fiát: ahogy arcát a nyakába fúrta, hirtelen megérezte a férfi bőréből és hajából áradó nyers hús émelyítő szagát, a hentesmunka legárulkodóbb, letagadhatatlan jelét: az asszony kitágult pórusain keresztül szívta magába az elmúlás eleven, bűnre serkentő mementóját, és ekkor szájából távolian csengő, ismeretlen hangon, mintha idegen áramlatok mozgatnák hangszálait, csak annyit bírt súgni: – Hasíts ketté, sötét angyal –, olyan halkan, hogy maga sem volt benne biztos, tényleg kimondta-e ezeket a szavakat. És a semmiből lebegni kezdett: visszakapta lemetszett szárnyait, talpa elemelkedett a vágóhíd koszos talajától, és belehajolt a fakó fénybe,
súlytalanul sodródott az újjászületés dimenziótlan járatában, előre és vissza az idő hullámain, megadón és halhatatlanul.
A Najdekék fia a derekánál fogva tartotta a levegőben, és gépiesen ráemelte a feldolgozóasztalra, de az asszony ekkor már mit sem tudott a vágóhídról, hentesbálról, férjekről vagy szemtanúkról: nem volt más, csak ez a sötét, gigantikus alak, a feje körül tekergő utcai lámpák halovány fénykoronájával, a belőle áradó bűnös hússzag, az a tornádószerű, fékezhetetlen érintés a szoknyaszegélyénél, a bőrhöz dörzsölődő textil susogása, mígnem már nem volt mire várni, az önnemző remény életet adott a megváltás másodperceinek, melyeket mohón fogadott magába, fogai közt őrölve a gyufaszálként lángra lobbanó pillanatok ezreit.
Az, akit Szaradicsnénak hívtak, elporladt. Gondolatai hidegen és némán bolyongtak a semmi vákuumában, akár a kihűlt csillagok. Nem volt más, csupán a test, a világmindenséget tagadó önző hús és önző vér – mintha maga is csak feldolgozásra váró állat volna a férfi keze alatt. Zárt szemhéjának fekete vásznán ekkor furcsa alakzat, hártyás szárnyú, kék és rózsaszínben vibráló szőrös lény jelent meg és nőtt egyre nagyobbra, mígnem olyan hatalmassá vált, hogy képtelen volt tovább elviselni a látványát, így hosszú percek után ismét kinyitotta a szemét, és a félhomályban úgy látta,
mintha a plafonról önmaga tekintene vissza, fölkampózva, bontásra várva, gyönyörű hússzínben.
Figyelte magát, saját megrontásának igéző kivetülését, hallgatta a férfi szuszogását, és többé már nem tudta volna megmondani, melyik az igazi Szaradicsné és melyik a látomás. Ebben a pillanatban a Najdekék fia lesújtott, bárdja az asszony gerince mentén, az öltől a koponyáig hasító bizsergéssel szaladt végig néhány másodperc alatt, és a sötétben felzokogtak a sejtek, sóhajtottak az érfalak és dalolni kezdtek a csontok.
– Elzám, te mit művelsz?
