K. Varga Bence A csont és a csönd címmel ír tárcasorozatot a Könyvesen. Ez az ötödik rész. A korábbiakat itt olvashatjátok: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész.
K. Varga Bence: A múlt zsírszövetén
– Megmondom én, honnan lehet azt tudni. A tekintetéről. Mert az bizony egyfolytában beléd akad. Makkosné élénken, még a gépsor kattogását is túlharsogva sipákolt ezen a reggelen, miközben nekilátott, hogy az éppen elé gördülő gyomorról leválassza a csepleszt. A formátlan, nyálkás hús- és zsírtömeg úgy remegett előtte, mint valami újszülött, csupasz kutyakölyök, amely néhány perccel ezelőtt taszíttatott ki a hűvös-fényes világba. A vastagbél fodrai csillogva vonaglottak az asszony keze alatt, ha az ember hunyorítva nézte a húsgyári brigád által egy kissé már megtépázott emésztőszerv hamuszürke és húsvörös maradványait, olyannak láthatta,
mintha láva olvasztotta kőzet bugyborékolna előtte, lassan, megfontoltan, állhatatosan.
Márpedig hunyorgásra volt elég okuk: a Makkosné harsány filozofálgatása mentén kialakuló nevetés, a szemközti ablakból szemükbe verődő napfény, az erős koncentrációt igénylő beles munka vagy pusztán csak az asszonyok általános jókedvével szemben érzett bosszúság miatt. Ez utóbbit érezte – egyes egyedül – Szaradicsné, a brigád vezetője. Elszörnyedve, fejét csóválva, magába fojtott haraggal hallgatta, mi mindennel traktálják lányát, akit másfél hete sikerült beprotezsálnia a Húsgyárba „egy kis nyári munkára”, hogy legalább életében egyszer megtanulja, milyen kemény is a valódi élet, mielőtt ősztől a gimnáziumban végleg használhatatlanná puhítják amúgy is vékony kis karjait.
Mintha egy baromfiudvarban lenne, úgy érezte magát, a körülötte állók disszonáns csipogását ráadásul a hófehér csempék kettőzött erővel verték vissza: Szaradicsné homloka gyöngyözni kezdett a reggel óta tartó pletykaáradattól, vaskos keretű SZTK-s szemüvege pedig mind lejjebb és lejjebb csúszott az orrnyergén, mígnem dühösen, nagyokat fújtatva lerántotta gumikesztyűjét, majd a fertőtlenítőszerektől fehérre párolt mutatóujjával visszatolta a helyére, és mérgesen az asszonyokra villant. De azok semmit sem vettek észre ebből, mert most mindannyian Makkosnét hallgatták: miközben azon ügyeskedett, hogy egy langyos víztől sikamlós végbelet kifordítson, tovább magyarázta Szaradicsné lányának:
– Higgyél nekünk, vén tyúkoknak, ha egy férfinak tetszel, akkor az onnantól kezdve nem képes nem rád nézni. Ha nem érdekled, úgy néz át rajtad, mint valami üveglapon, átszalad rajtad a tekintete, szinte nem is létezel számára. Legfeljebb, ha a fizetésüket kapják tőle, akkor állnak ezek szóba olyan nővel, aki nem tetszik nekik.
– Vagy ha italt mérsz a pultban – szólt közbe a Gyorskezű Margitka.
– De csak figyeld meg a te fiúcskádat – folytatta Makkosné –, annak bizony minden pillantása megtalál téged. Ilyen a szerelmes legényke, végignéz az ebédlőn, azon a hatalmas hodályon, ott áll a fele húsgyár, és kit pillant meg? Tégedet kisaranyom, meg azt a vékony kis derekadat. Higgyél nekünk, mink kiszúrjuk az ilyesmit. Bolonddá tetted te azt a fiút már az első napon.
Hallgatta ezt Szaradicsné is, és fortyogott benne a düh. Persze ő is tudta, kiről van szó, a Henyéék fiáról, aki alig egy hónapja érkezett a csontozókhoz, de a hírek szerint a máris úgy válnak ketté a disznók a keze alatt, mintha csak egy görög isten hasogatná a gerincoszlopokat. Bár a fiút csak az ebédszünetek alatt vagy a munkaidő befejeztével, már odakint az udvaron láthatta, meglehetősen távolról, amint a többi hentessel megindul a Húsgyár melletti tekepálya irányába (erre mostanság egyre gyakrabban volt példa, mint ahogy az asszony sejtette, nem annyira a gurítás, sokkal inkább a poháremelgetés céljából, amelyre a vágóhídi munka ‒hogy, hogy nem ‒ különösen hajlamosít), Szaradicsné fejébe valahogy mégis beférkőzött a fiatal, szinte gyermekképű, bár igencsak meglett diák mitológiai alakja,
szinte hallani vélte, amint néhány teremmel arrébb szikrázó fénnyel, fülrepesztő mennydörgések közepette lesújt a bárdjával.
És természetesen észrevette ő is, ráadásul mindenkinél korábban, már a legelső pillanatban, hogy a Henye gyerek – mint kiderült, Balázsnak hívják – azonnal szemet vetett a lányára, valahányszor csak beléptek az ebédlőbe, a fiú tekintete fáklyaként lobbant föl a terem végében. Most, Makkosnét hallgatva, Szaradicsné fél szemmel a lányára sandított, akinek az arcán kétoldalt csöppnyi vörös folt homálylott, mint két nyers szűzérme, a szégyent, az örömöt, a félelmet és a vágyat megkülönböztetni képtelen serdülő lélek gyengén felizzó, bizonytalan pírja.
Szaradicsnénál ezzel végképp elszakadt a cérna: – Tán, ha a kezetek is annyit járna, mint a szátok, nem lennénk egyfolytában lemaradásban – rivallt rá az asszonyokra. – Tudjátok jól, hogy idén is azt vállaltam a brigád nevében, hogy többet csinálunk, mint tavaly, de úgy látom, nektek csak a filozofálgatás megy, a munka az nem annyira.
Úgy tűnt, fellépése eredményes, minthogy az asszonyok egy emberként sütötték le a szemüket, de a csendet végül megint megtörte Makkosné: – Tudod, az ám a helyzet Elzám, hogy a disznók bele nem lesz hosszabb azzal, hogy mink többet vállaltunk – mondta, gúnyos hangját hallva pedig ismét felcsattantak, a beszélgetés egyszeriben újraindult, hirtelen magához tért a társaság, ahogy a baromfiólban egy nyári vihar után a tyúkok is kettőzött erővel harsognak bele az újjászületett természetbe, miután feloszlanak a felhők és elvonul a sötétség. Most a Dezamits Pirike vette át a szót, és – miközben kettőzött figyelemmel metszette le a kulárét,
nehogy újabb támadási felületet adjon Szaradicsnénak – tovább magyarázott a lánynak.
– Látod, Flórácskám, anyád ilyen rövid pórázon tart minket, pedig tudja ő is, hogy nem beszélünk marhaságokat. Figyeld csak meg az ebédszünetnél azt a fiút, nézd majd meg, a feje úgy követ téged, mint a napraforgó a…
Szaradicsné behunyta a szemét elkeseredettségében, merthogy igaza volt a Pirikének meg a többieknek: az asszonyok valóban nem beszéltek marhaságokat, amikor arról magyaráztak, hogyan akad bele a nőkbe a férfiak tekintete, hiszen éppen ez bántotta annyira, nemcsak ma, hanem az elmúlt egy évben folyamatosan, azóta, hogy ajtót nyitott a bűn hússzagú angyalának és egy beléakadó pillantásért úgy dobott oda harminc évet az életéből, ahogy a levágott hólyagot hajítja a nyesedékes vödörbe, könnyelműen és leplezetlen undorral.
Mert azon a napon újjászületett, egyetlen viharos mozdulattal kihasíttatott belőle minden lerakódott felesleg az összefonódás és egyesülés csontig hatoló pillanatában egy vágóhídi feldolgozóasztal tetején. És csak később, hónapokkal később jött rá, hogy újjászületése és átváltozása, mely azon az estén megindult, rövidesen félbe is szakadt, a megrontás általi megváltás nem teljesülhetett be, valami történt ugyanis az ő angyalával, tekintete nem akadt többé bele, mi több, tekintete végleg megszűnt, az asszonynak pedig nem maradt más, csak a nyers emlékezet:
az eliramló idő betokozódott képei múltjának zsírszövetén.
Az asszony elé nagy tálcányi frissen mosott vékonybél gördült. Beléjük markolt. Nedves, ruganyos tapintásuk, émelyítő szaguk kiszakította a húsgyári valóságból.
Behunyta szemét, és még egyszer felidézte azt a nyári estét.
