A fiú attól tartott, hogy elkésik. Miközben a Húsgyár görcsbe merevedett, ormótlan épülete felé futott, még nem tudta, hogy anyjának aznap reggel, mikor az ablakban állva párás szemekkel utána intett, eszébe jutott a jövője.
Nem tudta, hogy anyja előtt egyetlen rövid pillanat alatt felvillant ama bizonyos láncolat, melyre családja férfi felmenőinek sorsát valami megmagyarázhatatlan akarat valamikor régen gondosan felfűzte, hogy mindannyiukat ugyanarra a borzalmas útra, a fizikai munkától való megrokkanás, elzüllés, alkoholizmus, majd legvégül a teljes pusztulás útjára kárhoztassa. Mert e láncolat végén ma reggel, amikor a búcsúzkodás után meggondolatlanul az ablakhoz rohant és félrehúzva a poros függönyt kisandított, megpillantotta a fiát is,
aki élete első munkanapjára készülve most ugyanezen az úton tette meg az első lépéseket.
Emlékezni kezdett fia jövőjére, akinek arca ebben a különös hajnali látomásban egyszerre volt fiatal és ijesztően öreg, szemében összetéveszthetetlen, gyermekded akaraterő villogott, ősz haja azonban már erősen megkopott halántékánál, arcát pedig másodpercenként szelték át újabb és újabb ráncok, mígnem rövidesen rémséges vén öregember volt már, szesztől felpuffadt arccal, tompasárgán foszforeszkáló, bágyadt szemmel. Látta őt a vágóhíd vértől tocsogó épületében, a fejjel lefelé lógatott féldisznók között, a halálnak és romlásnak ebben a borzalmasmód ismerős csarnokában, látta a göröngyös munkáskezeket, az évtizedes terheléstől meggörbült gerincet, a lehajtott fejet és a behunyt szemet, egyszóval az életről való teljes lemondást, amely, tudta jól, mint a múltban oly sokszor, ezúttal is egyenesen vezet majd a végső önfelszámolás felé.
És összegörnyedve a felismeréstől, melyről jó ideje igyekezett nem tudomást venni, az ablak előtt összecsuklott és zokogni kezdett, hogy nem sikerült legalább a fiát megmentenie. Őt, aki most útnak indult, hogy a csendesen öröklődő romláshagyatékot mint afféle jogos tulajdonát, magához vegye.
A fiú azonban már jócskán maga mögött hagyta otthonát, és most, hogy a közeli házak kéményei között ott magasodott előtte a Húsgyár, meg is feledkezett róla teljesen, mert valami zűrzavaros félelem öntötte el, a tehetetlenség nyomasztó démona ülte meg, hogy mindaz, ami eddig a tankönyvekben oly egyszerűnek és magától értetődőnek tűnt – hiszen már kisgyerekkora óta segédkezett nagyapjánál meg a szomszédoknál disznóvágáskor –, talán mégsem lesz olyan könnyű itt, olyan emberek közt, akik a szúrást, a hasítást, a csontozást és a bontást hideg közönnyel, szinte öntudatlanul végzik, hiszen számukra nem kihívás, mi több, nem is munka,
csupáncsak a hétköznapok természetes és szükségszerű velejárója.
Megpróbálta végigvenni mindazt, amit az elmúlt másfél évben az iskolában tanítottak neki, és rá kellett jöjjön, mégsem egészen úgy van, ahogy eddig hitte, mert lényegében semmit sem tud. Fejében felkavarodott a rengeteg tananyag, a hentesléthez tartozó irdatlan mennyiségű elsajátítanivaló, a folyamatok és sorrendek végtelenjei, melyek most, hogy rövidesen valósággá válnak, egészen más színben tűntek föl előtte: hiszen a csontfűrész, a fenőacél és az elővágókés immár nem egy homályos emlék lesz a fejében és nem is néhány tintafolt a papíron, hanem hideg, fémes súly a markában, amellyel lesújtani, vágni, fűrészelni kell.
Méghozzá hibátlanul és határozottan, nem úgy, mint amikor az e célra behozott féldisznókat a felelősség teljes hiányától megrészegülve – tanáruk későbbi megfogalmazása szerint – össze-vissza kaszabolták osztálytársaival a gyakorlati órákon, „mintha csak párbajba keveredtek volna azzal a nyomorult állattal”.
És újra sorolni kezdte magában, hogy Először le a fejet, a fültőtől az állcsúcsig hasítani, az atlaszcsigolya és a fejgyám között az ízületet elvágni. A bőrbe majd halkan belecsusszan a penge. Cuppognak a hártyák, porcognak az ízületek. Aztán a lapockacsontra rávágni a szegycsontnál a hártya mentén, bal kézzel feszíteni és eltávolítani. A puha zsiradékot átvágni, függőleges vágás az első lengőbordákig. A csontfűrésszel, a csontfűrésszel, a csontfűrésszel a lengőbordáktól az első bordákig, a bőrös szalonnát. Nem. Előbb megnyitni a keresztcsont farokcsont felőli oldalán a szűzfejet, a gerincoszloppal párhuzamosan elővágni függőleges irányban, kézzel kiszakítani. Kiszakítani. Kiszakítom – gondolta, és már szinte érezte, hogy a hónaljánál lassan verejtékezni kezd a nemtudás bűnös jeleként, de igazán kétségbeesni már nem maradt ideje, minthogy közben, amíg magában a sertésbontás hirtelen zűrzavarosnak tetsző folyamatát próbálta felidézni, a Húsgyár portájához ért.
– Gerencsér József? – tátotta el a száját az újság mögül kikukkantó idős férfi, az ó-betűt hosszasan elnyújtva, aztán kapásból rá is vágta, hogy „itt nincs semmiféle Gerencsér József”. De, miután a fiú nagy nehezen kinyögte, hogy márpedig van, hiszen nála kell jelentkeznie a nyári gyakorlatra, az apja személyes ismerőséről van szó, a portás közelebb hajolt hozzá és úgy faggatta tovább. Háta mögött eközben sorban érkeztek hófehér sapkájukban a gyár dolgozói, özönlöttek a buszokról, és éppúgy, ahogy a tajték az épület mögött csordogáló kis csatorna vizében, egyre nagyobb és nagyobb csoportokba olvadtak össze, hogy aztán virító, ősfehér halmazokban megállíthatatlanul hömpölyögjenek végig az udvaron, egészen a bejáratig,
hogy a hatalmas vaskapuba torkollva elnyelje és ismét feleméssze őket a Húsgyár szája.
– A Bruncos?! – nyerített fel a portás, miután a fiú végre kibökte, hogy a csontozó üzem vezetőjéről van szó. – Hát mér nem azt mondod, hogy a Bruncost keresed? Gerencsér József, szűzmáriám, hát azt senki nem hívja így, talán még a gyászjelentésére is azt kell majd írni, hogy Bruncos, ha azt akarják, hogy az emberek elmenjenek a temetésre. Ott áll a – mutatta.
Az öreg már távolról kiszúrta a fiút, tetőtől-talpig végigmérte, miközben a körmére égő cigarettába még egy utolsó utánit beleszívott, majd a csatornafedél felé pöckölte a csikket, és mire odalépett hozzá, már nyújtotta is a kezét.
– Te vagy a Kishenye? – kérdezte, de szinte meg sem várta, hogy a fiú válaszoljon, rögtön a függőhíd felé mutatott, hogy a mögött van a bejárat, balra meg az öltöző, arra menjen, mindjárt megy utána ő is. És belekezdett még valamibe, valamit a ruházatról meg az iskoláról magyarázott, de a fiú már nem igazán törődött vele: nem is annyira az öreg borzalmas külseje, aszott arcbőre, élettelen tekintete vonta el a figyelmét, és nem is az iszapszerű mocskos lé, ami az előtte álló kamion nyerges vontatójáról csöpögött a betonra, mert miközben a férfit hallgatta, úgy rémlett neki, a háttérben a Húsgyár vörösesbarna téglái hirtelen megmozdulnak, jobban mondva elernyednek – valahogy úgy, ahogy az izomköteg szövetei, ha elmúlik a hosszú percek óta feszítő görcs –,
és az egész épület hirtelen tágulni kezd.
Odabent már dohogott a tompa megszokás.
A neonlámpák pengevilágosságában riadt páraszemcsék ezrei rebbentek szét.
A mennyezetet behálózó vascsövek tébolyult állatok jeremiádjait visszhangozták.
Az aknák félhomályában összetorlódott szuszogás emésztette a csöndet.
A szaruhártyákon szilánkosra töredezett az utolsó fénysugár.
Lázas hőt okádtak a csempék.
A vályú falára kicsapódott a sós iszonyat.
Észrevétlenül alvadni kezdett az idő.
Váratlanul bomlásnak indult a semmi.
Miután átöltözött, még legalább tíz percig várakozott a csomagoló részleg sarkában. Végignézett a hatalmas csarnokon, a szalagok mellett szorosan egymáshoz simuló, hajhálós nőkön, figyelte, hogyan kapkodtak a hengerfejeken gördülő vörös húsdarabokért, gépiesen, egyszerre mozogva, mintha mindannyian egyetlen összefüggő akarat végrehajtói volnának, vakító-fehér emberköpenytömeg, mely öntudatlanul teszi a dolgát, valamit, amit talán meg sem parancsoltak nekik, mert nagyon is úgy tűnt, itt már nincs szükség parancsra, minden porcikájukkal tudják, mit kell tenniük,
akárha egyszerű sejtek volnának egy hatalmas, gigantikus őslény belsejében.
Az atlaszcsigolya és a fejgyám között az ízületet elvágni, bal kézzel feszíteni és eltávolítani, csontfűrésszel az első bordákig… – kezdett bele megint, de ekkor egy kéz hátulról megragadta: – Na, hát akkor irány a vágóhíd!
