A vágóvonal mentén haladtak a zsírszagú, szennyes övezet útvesztőiben, átpréselve magukat szalagfüggönyök sorain. Úgy koppintottak a fejére a vaskos műanyaglapok, ahogy az apja szokott, játékosan, mégis komolyan, ha rendre próbálja inteni. ‒ Oldalra sandítva újra és újra szemügyre vehette a test vereségét, a hús halálának stációit. A fellógatott állatok részlegenként fokozatosan adták át magukat az elmúlásnak, mintha fehér köpenybe bújt szolgái által maga az idő követelné vissza őket, előbb szőrüket, bőrüket, körmeiket, aztán a belsőségeiket, és mire a fiú meg az öreg a hasítókhoz ért, már csak könnyedén himbálóztak a levegőben, tátongó lyukkal a gyomrukon, olyan üresen, mint az odvas fa a közeli téesz határában,
melynek törzsére emberméretű nyílást emésztettek az évszázadok.
Az itteni munkások valamivel idősebbnek tűntek a bölléreknél, még gyorsabban, még elszántabban dolgoztak, és észre sem vették a közéjük lépő főnöküket. Az öreg nem is intett nekik, egyetlen szót sem szólt hozzájuk, csak felemelt a pultról egy hasítóbárdot és egy védőkesztyűt, a fiú kezébe nyomta őket, majd a soron következő disznóra mutatott. És mintha csak ennyi kellett volna, az összes többi megállt, kezükben elakadtak a szerszámok, és mind rájuk figyeltek. A fiúnak úgy tetszett, miközben végignézett a sok ismeretlenen, tekintetükben nyoma sincs annak a gúnynak, amit a bajszos meg a társai szemében látott korábban – se kíváncsiság, se érdeklődés nem látszott rajtuk, csak bámulták bután és egykedvűen, akár a marhák.
– Most megmutathatod, mennyi erő van benned – szólalt meg végre az öreg.
A fiú végignézett az állaton: megnyúzott teste csillogott a bőréből felgomolygó gőzhullámoktól, épen hagyott feje kényszeresen lengedezett, eltátott pofájából nyál csöpögött a padlóra. Köpenye alatt már patakzott a fiúról az izzadság, mintha karmazsinvörös, izzó szél süvített volna tagjaiban. Feje fölé emelte a bárdot, és mielőtt lesújtott volna, arra gondolt, Igen, kezemben a tömegtelen ítélet, előttem pihekönnyű rettegés, hús a hússal, izom az izommal, penge a csonttal, egymásnak ütközik a kezdet és a vég, majd minden erejét megfeszítve a lábak közé csapott. Hallotta a gerinc ropogását, és látta, amint a könnyedén sikló bárd mögött végleg meghasad a hús- és a zsírréteg, és két, egymástól fölfoghatatlanul távoli részre szakad a test.
A karom én vagyok, a karomban a bárd, a bárd is én vagyok. Kötőben és sapkában jár majd az én fiam, hentes leszek, jól van.
A bordáknál azonban a bárd elakadt, a lendület, mely útnak indította, hirtelen elfogyott, kevésnek bizonyult a sűrűn sorakozó csontok között, úgyhogy a fiú kétségbeesetten tépni, rángatni kezdte, hogy kettéhasíthassa a hátralevő részeket is. És ekkor, mintha magát az ősbűnt követte volna el, üvöltés és káromkodás iszonyatos zuhataga csapott le rá, a körülötte álló férfiak önmagukból kivetkőzve, vadállati dühvel kezdtek vonyítani.
A fülsértő hőbörgés tetőfokán elé toppant egy ráncos képű, eszelős tekintetű és kitépte a kezéből a bárdot.
– Nem úgy a, így e! – harsogta, és egyetlen mozdulattal kettévágta a maradék disznót. – Ne rángasd azt a bárdot, a hétszentségit, nem a pöcsöddel játszol. Ha ilyen nyámnyilán csinálod, tele lesz csontszilánkkal. Oda kell sújtani neki rendesen, így e – üvöltötte még mindig önkívületben, majd odalépett egy másik állathoz, és mindössze két csapással kettéhasította. – Ha elakad, újra odacsapsz, de ne rángassad – morogta, azzal visszalökte a fiú kezébe a bárdot, elindult a helyére, és addigra szétszéledtek a többiek is. A fehér köpenyek lassacskán visszataláltak a helyükre, a Húsgyár rendje helyreállt, a hatalmas szervezet sejtjei újra munkához láttak, hogy betöltsék szent rendeltetésüket.
Csak most, hogy a kép kitisztult előtte, pillantotta meg a fiú a terem végében a kísértetarcú hentest, aki monoton egyhangúsággal, vérben ázó szemmel csontozott továbbra is egy előtte függő testet, mely a vágóhídi stáció újabb lehangoló fokán immár a legkevésbé sem emlékeztetett disznóra: nem volt több, mint lassan fogyatkozó, vérétől is megfosztatott hústömeg. Ahogy finom, de határozott mozdulattal elővágta a szűzpecsenyét, s tankönyvi tökéletességgel lefejtette, a fiúnak úgy tetszett, nem is egy hentest, hanem egy groteszk szobrászt figyel, egy rémisztő, fordított művészt, aki nem rendet és formát farag a szabálytalan anyag káoszába, megalkotva ezzel az élet eleven illúzióját, hanem épp ellenkezőleg, az idő irányával dacolva a teremtett szépséget bontja szét, darabolja, aprítja a teljes megsemmisítésig, hogy visszalökje a létezést megelőző jéghideg semmibe. Szemmel láthatóan nem foglalkozott azzal, mi történik körülötte, és minden bizonnyal, gondolta a fiú, az iménti megszégyenüléséről is lemaradt:
csak bontott egyetlen rezzenés nélkül.
– Látom, erőd, az van. Megmutatom, hogy csináld. Ehhez a hülye is ért – lépett elé az öreg kissé megenyhülve, atyai tekintettel. – Állj terpeszbe, úgy sokkal nagyobb erőt tudsz kifejteni. És könyörgöm az egy Istenre, ne akard egyetlen csapással kettéhasítani! A legfontosabb, hogy mindig ugyanoda, egyenesen csapj, a gerinc vonalán, és mindig nagy erővel, különben szilánkos marad vagy elkenődik a csontvelő, és az baj, előfordulhat, hogy az egész a selejtbe megy. Márpedig olyan időket élünk, hogy a legkisebb hibákat sem engedhetjük meg magunknak – halkította le a hangját, s ujjával az ég felé mutatott, felhúzva szemöldökét. – Na, fogd azt a bárdot, és csináld utánam.
Határozottak voltak az öreg mozdulatai, egyszerűek és magától értetődőek, nyoma sem volt a lázas igyekezetnek, mint a többieknél. Jó tanár módjára igazgatta, irányította a fiú mozdulatait, amelyek minden egyes próbálkozással egyre biztosabbá váltak, a hús és a csont pedig rövidesen úgy vált ketté csapásai nyomán, hogy abban az öreg egyre kevesebb kivetnivalót talált. Amint egyre csak hasadtak a fiú kezei alatt a csigolyák, úgy nőtt benne a lelkesedés, hogy talán mégsem kell megalázottan, nyomorultan hazatérnie az első nap végén. Mert, miután az öreg otthagyta azzal, hogy most már úgy tűnik, érti a dolgát, a bárd továbbra sem bicsaklott meg a kezében, lesújtott újra és újra, és úgy érezte, képtelen betelni a megreccsenő gerinc éteri hangjával,
sikerének ezzel a mennydörgő bizonyítékával.
A Húsgyár lomha épülete ismét megfeszült, és hangtalanul emésztett tovább a sivár nyári napsütésben. Belsejében újabb sejt volt születőben.
