K. Varga Bence A csont és a csönd címmel ír tárcasorozatot a Könyvesen. Ez a negyedik rész. A korábbiakat itt olvashatjátok: 1. rész; 2. rész; 3. rész.
K. Varga Bence: A hagyományos módszer
Amikor a vízpermet kábító hőségében belenézett a szomorú szempárba, megbánt minden egyes csapást. A részvét alattomos-hirtelen áradt szét a vérköreiben és juttatta el bénító mérgét minden egyes idegvégződésbe. Különösképp görcstől megfeszült ujjaiba, amelyek így – a fiúra szegeződő, rémségesen gonosznak tűnő tekintetek össztűzében – egyszerűen ellenszegültek akaratának, megtagadták a parancsot és elgyengülve feloldottak, kezéből pedig kihullt az ólomsúlyúnak érzett szerszám. Nemet mondott a szervezete.
Pedig néhány órával korábban, mikor az öreg már egyre ritkábban lépett oda hozzá ellenőrizni, hogy halad a munkával szemernyi kétség sem volt már benne, hogy ha a nyár során ilyen elszántsággal és hatásfokon dolgozik tovább, rövid időn belül már nemcsak névtelen tanuló lesz a húsgyári munkások tömegében, hanem teljes értékű dolgozó, a fehérsapkások irigylésre méltó társaságának tagja, aki kemény melóval ugyan, de tisztes fizetésért cserébe részt vesz a város hírnevének öregbítésében. Merthogy a Húsgyár a helyiek szemében a város ékessége volt, bizonysága annak, hogy a becsületes munka nem csupán alapvető szükséglet a tisztességes élethez, de a közösséget is egyben tartja, mint valami delejes, láthatatlan kötőanyag.
Karjai önmaguktól, a holnapi lázról mit sem tudva sújtottak le. Az izmok emlékezni kezdtek az ősi parancsra,
amit a mindenkori törvény billogja sütött beléjük.
Az ebédszünet alatt elnézve a rá egyre barátságosabban vigyorgó különös arcokat – az egyik bulldogképű két kanál szalontüdő között nyújtott neki kezet – már joggal érezhette úgy, hogy bizonyított. Bevonták a beszélgetésbe is, az iskola, a tananyag, na meg a családja felől érdeklődve. Szemmel láthatóan izgatta a fantáziájukat, hogyan lehetséges, hogy egy különben jól megtermett, de mégiscsak kezdő gyerek már az első napon úgy hasítja itt a disznókat, mintha bárddal a kezében jött volna a világra. A fiú pedig örömmel mesélt a disznóvágásokról, a favágásról, hogy tulajdonképpen az apja már gyerekkora óta úgy tervezte, belőle hegesztőmunkás vagy pedig hentes lesz. A bajszos mindezt szótlanul hallgatta néhány székkel arrébb, és mindössze hangos sóhajtásokkal jelezte, hogy kezd elege lenni a fiú ajnározásából, majd amikor a többiek már odáig merészkedtek, hogy meghívják a gyereket a közelgő hentesbálba, villáját hangos csörömpöléssel a tányérjába ejtette, felpattant és a mellső zsebében ficegő gyűrött cigarettásdobozból egy szálat kihúzva az udvar felé rohant. A fiú, amint utánanézett, megpillantotta a sarokban a kísértetarcút is, ahogy még mindig rezzenéstelenül mered a hófehér csempékre.
Már késő délutánra járt, a vágóhíd sarkaiban mocorogni kezdett a dögszagú sötét, a fenőkések egyre ritkábban zörrentek fel, a mocskos köpenyek pedig lassulni kezdtek, lázas tempójuk alábbhagyott, és a végeláthatatlan teremben már csak lanyha hullámzásuk jelezte a munkaidő végét. Mire az öreg odalépett hozzá, a fiú dereka már sajgott a fájdalomtól, de ez csak növelte elégedettségét, és arra gondolt, Igen, hazamegyek, hideg fürdő, kiadós vacsora és alvás, be a hűvös dunyhák közé.
– Holnap várlak, ha így folytatod, rövidesen már te tanítasz majd abban az iskolában. Mondd meg apádnak, hogy üdvözlöm – tette hozzá az öreg, és elindult a kijárat felé. A fiú letette a bárdot, lehúzta a védőkesztyűt, levette a köpenyét, de ekkor hátulról megragadta egy kéz. A bajszos állt ott, mögötte pedig a többiek gyülekeztek, és azt figyelték fél szemmel, visszanéz-e az öreg. – Maradj még egy kicsit. Ez itt, ez csak maszatolás. Gyere, megmutathatod, mennyire vagy kemény valójában – súgta a bajszos, majd átkarolta a fiút, és vonszolni kezdte magával. A Húsgyár sötét termein át haladva a fiú teljességgel elvesztette irányérzékét, annyit azonban biztosan megállapíthatott, hogy a csontozó üzemet, sőt a sertésrészleget is elhagyták már rég.
– Hová megyünk? – kérdezte a bajszostól. – A marhásokhoz.
Egy fénytelen terembe léptek, ahol ismeretlen munkások nagy, sötétszürke védőköpenyben locsolták éppen a falakat térdig borító sarat és ürüléket, fullasztó vízpermet szitált a levegőben, mintha csak egy nyári zápor járt volna a vágóhíd felett. A bajszos megállította a fiút a helyiség közepén, mögöttük sorban érkeztek a többiek, akik halkan, suttogva vihorásztak. A fiú gyomra felkavarodott az orrába tóduló förtelmes szagoktól, a bajszos otromba vigyorát látva pedig elfogta a félelem. – Mit kell itt csinálnom? – kérdezte. – Semmi különöset. Csak kábítanod – felelte amaz.
A terem vége felől ajtócsapódás hallatszott. Egy munkás jelent meg, megfeszült testtel, előredőlve, erőlködve vonszolt maga után egy növendék marhát. Visszhangzó hangját, amint egyre dühösebben nyögdécselt – „Gyere már, a kurva hétszentségit!” – csak az állat bőgése szakította félbe, ami olyan élesen és vészjóslóan harsant fel, akár a légvédelmi szirénák. Ekkor a bajszos a fiú kezébe nyomott valamit.
Nem nézek le rá, nem nézek le rá, gondolta, de a szerszám ólomsúlyából pontosan tudta, mit tart a kezében.
– Mi ez? – bökte ki végül, de még mindig nem pillantott le, csak figyelte, amint a marhát megállítják előtte.
– Pikker – mondta a bajszos. – Csak megfejbekülöd, aztán kész.
– De hiszen már nem taglózunk. Ez már tilos – felelte a fiú. Reszkettek a karjai.
– Na ne bohóckodjunk már. Ez a hagyományos módszer. Mit gondolsz, azelőtt öregapádék hogyan csinálták?
Nem, nem, nem, nem leszek hentes, az én fiam nem lesz hentes, mi ez a szag és mi ez a csizma, fejjel lefelé ringatózom egy sötét, meleg burokban, körülöttem sós folyadék bugyborékol, búg felettem egy ismeretlen hang, nem, nem, nem, engedjetek vissza.
Az állat megint felbőgött, egyenesen a fiú felé, erre két köpenyes is odaugrott, hogy lefogja, a bajszos pedig megemelte a hangját: – Na gyerünk már, nem érünk rá egész éjszaka.
Csak suhints oda a homlokára, a többit meg elintézzük.
És akkor a fiú először nézett bele a szomorú szempárba: a két nyálkás golyó sötét volt, mint a jéghideg űr. Felemelte a taglót, a feje fölé tartotta és arra gondolt, Én vagyok a vég, a kezdet már elkezdődött rég. Én vagyok a vég, a végzet vagyok, és megfeszítette minden izmát, majd lesújtott: először csak az őrjöngés, a röhögés kaotikus szimfóniája hatolt el az elméjéig, a körülötte visítozó hentesek hőzöngése, aztán a koppanás is, mintha a vízpermettől nehéz levegőjű teremben lassabban terjedne a hang, hirtelen meghallotta, amint a fém és a csont egymásnak ütközik. Érezte, hogy megkövesedik körülötte az levegő, karjait pedig lejjebb és lejjebb húzza a nehéz szerszám, majd látta, hogy az állat összecsuklik. És akkor másodszor is belenézett a szomorú szempárba, ami rángatózva, szemrehányóan villant vissza rá. Elejtette a taglót, és némán figyelte a marha még mindig eleven tekintetét, és hallotta, bár föl már nem fogta, amint az állat keservesen, szinte zokogva felbőg, túl téren és időn. A művelet nem sikerült.
– Ne nyígasd már azt a szerencsétlent. Hallod, Sanyi? Üsd le – kiabálta valaki a tömegből, de a bajszos csak felemelte a taglót és ismét a fiú felé nyújtotta: – Fejezd be, amit elkezdtél.
A fiú azonban ezt már nem hallotta, csak állt mozdulatlanul és nézte a földön elterült állatot, a halál félkész műveletét, saját keze gyalázatos munkáját.
– Nem látod, hogy összeszarta magát? Ez már nem vicces, Sanyi, üsd le – kiabált a bulldogképű arcára fagyott mosollyal, de a bajszos tovább erőlködött: – Üsd már le, a kurva életbe, ha egyszer ment, másodszor is menni fog. Még én se tudom mindig egyből leütni – kiabálta a fiú arcába, és már megpróbálta volna ismét a kezébe nyomni a taglót, amikor a semmiből egy kar megragadta a szerszámot,
és mint egy hófehér jelenés, a kegyelem kegyetlen angyala, odazúzott az állat koponyájára, a keserves bőgés pedig hirtelen véget ért.
Odakint, a Húsgyár udvarán ültek a padkán a kamionok mellett, a bulldogképű osztogatta a söröket a Vaddisznóban vásárolt kartonból. A bajszos két üveget is elvett, majd az egyiket odanyújtotta a fiúnak. – Ha nem tudod megbontani, inkább meg se idd – morogta, és azzal leütötte a kupakot a kerítés oldalán.
A fiú az épület felett összetorlódott, meghízott felhőket figyelte, amelyek bíborszínben vonaglottak végig az égen. A Húsgyárból most lépett ki a kísértetképű, ő pedig azon töprengett, vajon miért segített rajta.
– Ő nem marad itt? – kérdezte a bajszost.
– Ő? Ő nem nagyon beszél már velünk.
Nézte a nagydarab alakot, amint befordul a sarkon és eszelős tempóban eltűnik a kockaházak között.
– Holnap azért könnyebb lesz? – kérdezte.
A bajszos nem válaszolt, csak a fiúra pillantott meg az üvegre a kezében. – Idd ki – felelte egykedvűen.
