K. Varga Bence A csont és a csönd címmel ír tárcasorozatot a Könyvesen. Ez a hetedik rész. A korábbiakat itt olvashatjátok: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész.
K. Varga Bence: Nyakkendős Bika
Nocsak, hát a hatás tényleg nem múlik el, ennyi idő után sem, gondolta, s minthogy a munkáspapucsok egyre halkuló csattogásából úgy ítélte meg, a nő már kellően messze járhat, óvatosan kihajolt a fal mögül. A kihalt folyosó végén egy kerekded arc jelent meg, rajta idióta vigyor. Látszólag sem célja, sem iránya, nem sejlett föl mögötte semmiféle ésszel belátható értelem. Csupán önmaga ellentmondásaként villant fel a vakító húsgyári délutánban, mintha a hófehérre meszelt falak és a neonfény éjjel-nappal tartó ölelésében fogant volna ez a rémségesen bárgyú, szoborszerű arc. És mégsem, mert még ha így is volt, nem akadt senki, aki ebben a pillanatban közelről láthatta volna, hogy a férfi tekintetében voltaképp az együttérzés és megigazulás könnyű révülete gyúlt fel: feketelyukszerű szembogarában egy fokozatosan zsugorodó fehér ruhás nő alakja világított,
amely lassacskán elvánszorogva a pupilla eseményhorizontjáig, végül eltűnt a feneketlen sötétségben.
Miután Szaradicsné elfordult a részleg végén, a férfi egy ideig ott maradt még a fal mellett, a folyosókon tekergő huzat jól esett az ing és a zakó alatt csatakosra izzadt testének. Az öltözőhöz lépett, és egy pillanatra megfordult a fejében, hogy átkutatja a Najdek köpenyének a zsebét, de aztán megintette magát, A mindenségit, hát nem hiszel a saját szemednek?, gondolta, és felnevetett, majd fütyörészve továbbindult a kijárat felé.
A hatalmas ládákat pakolászó munkások és a disznókkal megrakott teherautók közt sietett át a Húsgyár udvarán, jobbra-balra köszöngetve ugyan az ismerősöknek, pálinkája megannyi visszatérő vásárlójának, de sietős lépteivel egyúttal jelezve, hogy cseverészni ezúttal nem ér rá. Befordult az épület mögé, a csatorna partjára néző hátsó kijárathoz. Órájára pillantva elégedetten nyugtázta, hogy éppen időben érkezett a találkozóra, és bepréselte magát két szemetes konténer közé, amely nem csupán fedezék volt a kíváncsi szempárok elől, egyúttal díszpáholya a vágóhídon zajló munkának is: az odabent éppen leölt állatok kétségbeesett visítása az ablakokon keresztül drámai szopránként áradt ki, amely a part menti füzek lomha suhogásával, a madarak füttyszavával és a csatorna csobogásával összekeveredve a szépre igencsak érzékeny füle számára olyan volt, akár egy makulátlanul szerkesztett opera nyitánya. Sok ideje azonban nem maradt a gyönyörködésre, a vaskapu ugyanis hamarosan kivágódott, és kilépett rajta a Rácz Mariska, kezében egy műanyagszatyorral. A vén cigányasszony ezernyi ránctól barázdált arcától minden alkalommal kirázta a hideg, főleg ha a nő úgy belémélyesztette megsárgult szemét, mint ahogy most is:
– A kukák mögött bujkál az Antal úr, he? – mondta, de nevetése egy szempillantás alatt mély, krákogó köhögésbe fordult át.
– Csak nem akarom, hogy meglássanak, Mariska, ez a kettőnk dolga – felelte a férfi, és az asszony kezében csüngő szatyorra pillantott. Ciccegni kezdett a nyelvével: – Szegény kis röfik… – rázta meg a fejét, és a táska felé nyúlt, ám az asszony hátrébb lépett egyet. – Antal úr – nézett rá egy ideig, aztán kivillantotta romlott, hiányos fogait –, mán az ördög a tudója, mennyi ideje hordom magának ezt a… holmit. Sokáig nem értettem, minek ez magának. Mondok magamba, ejnye, hát kinek ér ez meg ennyit, hogy havonta ideállítson hátra, ráadásul egy öltönyös úr, a kukák mögé bújik, hogy egy takarítóval hozassa ki ezt a micsodát. Jaj, nagyságos Antal úr, de asziszem, rájöttem ám, maga miben sántikál – emelte föl a hangját, hogy szinte már énekelt. – Mondok, de hiszen ez az ember receptre dolgozik, úgy bizony, látom, hogyan vörösödik el az Antal úr. Súgja meg nekem Antal úr, ugye így van, receptbe köll az a fránya nyesedék? Hát ki az, aki így rabul ejtette a maga szívét?
– Mariska… – mosolyodott el a férfi –, mégis minek kell engem Antal urazni? Úgyis tudom, hogyan hív itt mindenki a hátam mögött.
– Jaj, Antal úr, az anyám sírjára mondom, hogy nem tudom, miről beszél – válaszolta az asszony, és odanyújtotta a szatyrot, de nem engedte el. Közelebb hajolt a férfihoz: – Azért jobb lesz ám, ha vigyáz az Antal úr. A szív néha olyan, mint a kútba eresztett fémvödör.
– Mit akar ez jelenteni, Mariska?
Az asszony nem válaszolt. Elengedte a szatyrot, és elvette az összegyűrt papírpénzt. – Úgyis tudja, hol talál, ha köllök – bökte oda elfordultában, és a férfinak még ocsúdni sem volt ideje, a hatalmas fémkapu dörrenve bevágódott.
Mariska, te vén boszorka, rötyögött fel magában, már a Zsiguliban ülve, és oldalra sandított, az anyósülésen zörgő szatyorra, és szinte a műanyagon meg a papírcsomagoláson keresztül is látta a vérfoltos, szilványi, lebenyes nyesedékeket. Pillantása mélyebbre és mélyebbre hatolt, egészen a nemző élet legvégső, szeretettől fénylő forrásáig, a külső burok hártyáin keresztül a cérnavékony erecskék sűrű erdején át a dajkasejtek parányi világáig, a kezdet kezdetének ebbe a zselés és nyálkás és langyos birodalmába, ahol valami beláthatatlan szépségű terv kényszere alatt fortyogva bugyog fel a teremtő semmi, mely nem számol sem tévedéssel, sem halállal.
Az életet magát nézte, a makulátlan ősgyönyör születésének titkát fürkészte az autóban, ahogy fürkészte már hosszú-hosszú ideje, mióta szeméről lehullt a hályog és átlátta a világban zajló istentelen folyamatok felgyorsulását. És eszébe jutott megint a Mariska, aki nagyon is jól sejtette, mi célból környékezte meg már legalább másfél évvel ezelőtt a helyi inszeminátor éppen őt, a gyár legutolsó emberét, hogy némi pénzért cserébe néhány havonta ellássa bizonyos áruval a nyesedékes vödrökből. Ezt jól kihámozta, nem mondom, és megint felnevetett az autóban, mert meglehet, a cigányasszonynak igaza volt abban, hogy a különleges összetevőnek a szerelemhez volt köze, ahhoz azonban már a rontásokban és mágiákban jártas Mariska eszejárása is kevésnek bizonyult, hogy átláthassa: a férfi – akit a helyiek egyszerűen csak Nyakkendős Bikának csúfoltak –
nem sajátja, hanem az egész város lelki üdvéért fogott kísérletezésbe otthonában, egy szebb, megértőbb és szeretetteljes világ megteremtése érdekében.
És nevetett, harsogva vihogott, miközben elkanyarodott a temető mellett, majd ráfordult az autófeljáróra, hiszen azt már végképp nem tudhatta senki sem, hogy neki, egyedül neki köszönhető, hogy a Najdek Bandi meg a Szaradicsné egymásra talált egy évvel ezelőtt a sötét nyári éjszakában.
