Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek
A könyvet valószínűleg sokaknak nem kell bemutatni, az észak-karolinai lápvidéken élő (kis)lány történetét nagyon sokan olvasták és szerették. Sématerápiás szemmel ránézve azonban talán ők is újragondolhatják az olvasmányélményt, aki pedig ezután olvassa, az már az elejétől figyelheti ilyen módon is.
A sématerápia, ahogy a legtöbb pszichológiai szemléletmód, fejlődésünk és a felnőtt életben való boldogulásunk szempontjából kiemelt szerepet tulajdonít az életünk első éveinek és a szülői bánásmódnak. Vágyi Petra könyvében felsorolja, mik azok a tényezők, amelyekkel a szülők sérülést okozhatnak gyermekeiknek és megalapozhatják a későbbi maladaptív sémák működését: az Ahol a folyami rákok énekelnek főszereplője, Kya ezekből szinte az összeset megtapasztalja.
Nem rendelek hozzájuk konkrét információt a cselekményből, ezzel amennyire lehet, védve a “spoilermentes” olvasást, de az alábbiak kétségtelenül már a regény első oldalain megjelennek és nagymértékben meghatározzák a főszereplő további útját: a gyermek vagy az ő valamilyen tulajdonságának lekicsinylése, elutasítása, érzelmileg gátolt/akadályozott szülői jelenlét, a gyermek érzelmi elhanyagolása, konkrét fizikai magára hagyása, büntetése, a szülő saját megoldatlan problémái, betegségei. Ezzel egyidőben, majd ezek a korai élmények eredményeképp kialakuló helyzetben ráadásul – bármennyire is pont arról van szó, hogy magányosan él az emberektől távol és közvetlenül nem veszi őt körül senki –
a környezetében élő emberek, csoportok is ráerősítenek azokra a meggyőződésekre, amik csak még jobban elszigetelik őt.
Ő lesz a furcsa, különc, a buta és iskolázatlan, a mocsárban élő lány, aki ha akarna, sem lenne képes arra, amire a városlakók. Ez pedig máris bekapcsolja azt a sémavezérelt viselkedéskört, ami miatt kifejezetten kerülni fogja a várost és a lakóit, alig kísérel meg közéjük tartozni, ezzel igazolva a többiek véleményét.
Bár nagyon sok rajongó várja már a Delia Owens regényéből készült filmet, csak július vége felé kerül majd a képernyőkre.
A könyv nagyon szépen és érzékletesen mutatja be, hogyan alakulnak ki Kya-ban ezek a sémák, a fejlődése során hogyan feszülnek benne egymásnak a társ és a tanulás iránti vággyal, és hogyan lépnek az életébe mégis olyan szereplők, akik segíteni tudják őt és kitartanak mellette – mindezt gyönyörű természeti közegben és, hogy külső akció is legyen a lélektani izgalmak mellett, egy gyilkosság utáni nyomozás történetében ismerhetjük meg.
Szabó Magda: Az őz
Encsy Eszter belső monológja tökéletes szemléltető példa arra, amikor az ember felnőtt létére gyermeki “módba kapcsol”, és egy korábbi tapasztalatokból, korábbi hiányokból táplálkozó, érzelem- és sémavezérelt álláspontból közelíti és értelmezi azt, ami történik vele. S nem is csak egyszeri alkalomról van szó, ez a mintázat tulajdonképpen az egész életét végigkíséri. A felnőtt kapcsolataiban megjelenő féltékenység, bántalmazás, harag, de még a színészi pálya melletti döntés mögött is ott húzódnak a gyerekkori élmények és az ott kialakított/kialakult kép önmagáról.
„Omikron teljesen felületesen szokott előadni a halál kérdéséről, mert hiszen rájuk úgyse vonatkozik az elmúlás, s minek búsítani ilyesmivel a tündéreket?” – írja Szabó Magda a Tündér Lalában, amelynek egyik szereplője, a tündérek nevelője szintén a görög ábécé 15. betűje után kapta a nevét, akárcsak a koronavírus legújabb variánsa.
Mindez pedig önmaga irányába is pusztítóvá válik: nem tud kilépni ebből az ismétlődő mintázatból, nem tud megoldásra törekedni és egyenesen szabotálja is a változást. Vágyik arra, hogy szeressék, mert gyermekkorában ezt nem élte meg, de ha megtörténik, azt sem tudja elviselni, elmenekül a helyzetből. A kapcsolataiban és a színpadon folyamatosan visszajelzést és elismerést vár arra, hogy szerethető, hogy ügyes, hogy fontos, hogy gondoskodásra szoruló gyermek még, és hogy egyáltalán látható. Ezekben egytől egyig felfedezhetőek azok a sématerápiában alapszükségleteknek nevezett tényezők, amik olyan, gyermekkori helyzetben betöltetlenül maradt vagy nem kielégített szükségletek, amik aztán maradandó nyomot hagynak és a jelenben is visszatérnek. Ilyen például az olyan kapcsolat szükséglete, amiben biztonságosan kötődhet (azaz jelen van benne a szeretet, a gondoskodás és az elfogadás), az autonómia, a kompetencia és az énazonosság érzésének szükséglete vagy a jogos igények és érzések kifejezésének szabadságára irányuló szükséglet.
December a könyves listák hónapja, nemcsak nálunk, külföldön is. Izgalmas látni, másokra milyen könyvek tették a legnagyobb hatást, és az még inkább, ha kiderül: magyar is van közöttük.
Ma divatos szóval azt mondanánk rá, hogy tipikus önsorsrontó karakter. Ebben van igazság, de ahogy sok más súlyos pszichológiai szóval, ezzel is elkezdtünk túl könnyen és néha már viccesen dobálózni, pedig komolyabb dologról szól, mint gondolnánk. Jusson eszünkbe a sémák, a korai sérülések és a hiányok gyakran tudattalan és a jelenben nagyon is aktívan működő, bonyolult rendszere, ha ilyennel találkozunk – legyen szó olvasmányélményről, a környezetünkről vagy épp saját magunkról.
Christos Tsiolkas: A pofon
Ez a könyv egy pofonról szól, de valójában nem egy pofonról szól. Ezt már a fülszöveg is elárulja, sőt, azt is kijelenti, hogy nem maga a történet a legütősebb kártyája. Akkor micsoda?
Ennek a könyvnek rengeteg rétege van, koncentrálhatunk a társadalmi különbségekre, a generációk eltérő gondolkodásmódjaira, a családi rendszerekre és kapcsolatokra, a szexualitásról, a gyermekvállalásról, -nevelésről, az etnikai kérdésekről vallott eltérő egyéni nézetekre, az igazságszolgáltatás és a hazugság kérdéseire és persze még sok mindenre – ahány olvasó, annyi szál és réteg válhat kiemelkedővé. De nem véletlenül került be a regény ebbe a gyűjteménybe: amíg arról olvasunk, hogyan élik a szereplők a mindennapjaikat, és hol tartanak éppen az életükben, hol könnyen, hol nehezebben, kicsit több saját olvasói elemzést igényelve, de felfedezhetjük a viselkedéseik mögött meghúzódó sémákat. Mindaz, amiket a fenti témákról gondolnak, összefügg azzal, amit a regény origójának tekinthető pofonról gondolnak. A sajátos narráció – minden fejezetet más szereplő szemszögéből olvashatunk – lehetőséget ad arra, hogy első kézből helyezkedjünk bele egy-egy emberi életbe,
megismerve annak világképét, hiedelemrendszerét és korábbi tapasztalatait, ezáltal megérthetjük, miért úgy reagálnak, ahogy,
és hogyan “építik be” az eseményt saját történetükbe.
Sokak újévi fogadalma szokott az önismerethez és a személyes fejlődéshez kapcsolódni. Remélhetőleg ez idén sincs másképp, hiszen ezen az úton sose érhetünk teljesen célba, mindig lesznek újabb kihívások, újabb fordulópontok, újabb kérdések és újabb nézőpontok. Ha még nem ismerjük, legyen az egyik ilyen nézőpont a sématerápia!
Kiemelhető még a harag és a szégyen érzése is, ezeknek Vágyi Petra külön fejezetet szentelt a Sémáink fogságában című könyvben (Ismerkedés két nehéz érzéssel sémamódjaink mentén). E fejezethez kapcsolódóan A pofon illusztrálhatja azt is, ahogy a különböző sémamódok működésbe lépnek olyankor, amikor ilyen érzésekkel találkozunk, és ahogy azok eltérő gondolkodásbeli és viselkedésbeli reakciókat váltanak ki belőlünk.
A könyv kapcsán mi magunk is gondolkodhatunk azon, mi lenne az álláspontunk a középpontban álló kérdéses szituációban, s vajon miért. Honnan hozzuk, mi formálhatta a véleményünket, valóban az adott helyzetre reagálunk, vagy “beugrott” valami régről, és az nyomott be rajtunk egy gombot?
