Mit is jelent valójában férfinak lenni? Talán az eredendő távolságtartás, hidegség és erőszakosság jellemzi ezt a nemet? Szerhij Zsadan ukrán író, rockzenész, aki tavaly önkéntesen bevonult az ukrán hadseregbe új, Mezopotámia című kötetében kilenc lazán kapcsolódó történetben vizsgálja meg, hogy mit jelent a férfiasság. Szülővárosáról, Harkivról és annak megannyi lakójáról mesél, a történetek középpontjában pedig olyan férfiak állnak, akik durvaságuk ellenére mindig a szeretetet keresik. Bár egy országgal arrébb játszódik, itthon is ismerős lehet az alkoholizmusba fordult férj, a távolságtartó partner vagy a veréssel nevelő apuka képe. Temetések és esküvők, kocsmázások és nyers testiség, groteszk és humoros jeleneteken keresztül kutathatjuk végig a férfi jellem zsákutcáit. A szerző korábbi könyvei: Diákotthon (olvass bele itt) és a Harkiv Hotel (olvass bele itt).
Szerhij Zsadan: Mezopotámia (részlet)
Ford. Körner Gábor
Szonya ébredés közben még álmodott valamit. Rövid, nyugtalan álom volt. Egy folyót látott, amelyen hajók úsztak felfelé. Régi, rozsdás hajók, az oldaluk sárga a víztől, a kéményeik feketék a koromtól. A folyó közepén álltak és kétségbeesetten jeleztek. Tengerészek ugrottak a hajó oldaláról a vízbe – fáradtan, borotválatlanul, ettől dühösen és elszántan. Kiúsztak valahogy a partra, nehéz ruhában, szétázott cipőben kimásztak a homokba, mentek végig a kikötőn, és dühösen néztek vissza a hajókra, amelyek továbbra is olyan hangosan kürtöltek, hogy Szonya végül felébredt. Hát igen, gondolta, jó sok vendég lesz ma.
Még aludtak a házban. Halkan kisiklott a lepedő alól. Melegek voltak az éjszakák, ruhátlanul aludtak; szeretett így lenni, szeretett arra ébredni, hogy minden olyan, amilyennek lennie kell: leplezetlen és könnyed. A pasija egész éjjel kelet felé fordulva aludt – mélyen és mozdulatlanul. Mint valami szunnita, gondolta Szonya, felhúzott egy pólót, és kilépett a szobából. A nappaliban a rokonok aludtak.
Tegnap próbálta megjegyezni, ki kicsoda, kit hogy hívnak, de reménytelen volt: mind összetartottak, fejtől-lábtól aludtak, mint a zarándokok, szigorúan betartva a családi előírásokat és a hierarchiát.
A férfiak hármasban a kanapén szorongtak, kétségbeesetten közéjük ékelődött valakinek a dagi, szégyenlős unokaöccse, akit az idősebbek úgy szorítottak kétfelől, mint egy bobost. A nők padlóra terített teveszőr takarókon feküdtek. A férfiak magukon tartották a ruhát, ünneplőnadrágban és ingben aludtak, egyikük még a nyakkendőjét se vette le este óta, hogy reggel ne kelljen bajlódnia vele. A nők meleg köntösben aludtak, a fejükhöz rakták az otthonról hozott papucsot. Korán lefeküdtek, mélyen aludtak, nem kiabáltak álmukban. Szonyának hirtelen eszébe jutott, hogy csak póló van rajta, és becsukta az ajtót. A gyerekszobában Hrisa bácsi aludt egy kempingágyon. Úgy aludt, ahogy a hősök – szétdobálva az ágyneműt, és valami őrült pózba dermedve: fejét a párna alá temette, a bal karját sovány combjával szorította, a jobb valahová az ágy alá szorult. A takaró a padlón hevert, mint az ejtőernyő, amelyről megfeledkezett az ejtőernyős, a lepedő úgy lógott a lábáról, mint az ellenséges kormányépületről letépett zászló, a műfogsora egy pohár vízben úszott a széken.
Hrisa bácsi – Szonya hallotta a szomszéd szobából – éjszaka nehézkesen forgolódott a kempingágyon, akárcsak a bűnös a pokol tüzében, nyögött, sírt, talpra ugrott, miközben időnként megragadta a műfogsoros poharat, mohón ivott, majd sokáig köpködött.
Reggelre megnyugodott, és szederjes ajkával egy sötét, kísérteties dallamot fütyült a holdkórosoknak. Szonya kiment a fürdőszobába, és bezárkózott. Levette a pólót. Bemászott a kádba, megeresztette a meleg vizet. Amíg alszanak, gondolta, van időm. Addig van időm, javította ki magát, amíg alszanak.
A víz megérintette a bőrét, meleggé és érzékennyé tette. Gyengédséget akarok, gondolta Szonya, szexet akarok, tejeskávét akarok. A fürdőből kilépve beleütközött a pasijába. Úgy látszik, megérezte, hogy Szonya eltűnt, felébredt, és a keresésére indult. Állt a fürdő ajtaja előtt, és várta, mikor végez. Amint Szonya kinyitotta az ajtót, visszalökte a nőt, és kezdte lehúzni róla a pólót. Erről van szó, gondolta Szonya, és segített neki. Alighogy a férfi kényelmesen a fürdőkádra helyezte, az egyik kezével tartva, a másikkal próbálva lehúzni az alsóját, valaki finoman és bizonytalanul bekopogott az ajtón. Pedig nem volt bezárva. Megálltak, Szonya hallgatózott, a férfi a fogát csikorgatta. Újra kopogtak. Francba, sziszegte a férfi, elengedte Szonyát, odadobta neki a pólót, és kinyitotta az ajtót. Az unokaöcs állt a küszöbön.
Az alvástól még dagibb és zavartabb lett. Női hálóingében és kék melegítőnadrágjában bizonytalanul állt egyik lábáról a másikra.
Szonyának még sikerült az ölébe dobnia a pólót, hogy legalább valamit elrejtsen a gyerek elől. A pasija viszont csak a kezével takarta magát, de mégis hány keze van az embernek? Így hát az unokaöcs figyelmesen és ijedten nézte a férfit, miközben egyre idegesebben toporgott. Egy ideig mindhárman hallgattak, a férfinál szakadt el előbb a cérna.
– A szomszéd ajtó – mondta nyomatékosan, kihajolt a közlekedőfolyosóra, megnyomta a megfelelő kapcsolót, majd visszalépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
Próbálta elvenni Szonyától a pólót, de ő egy határozott mozdulattal eltolta a kezét, felöltözött, és kiment a konyhába. A férfi maradt. Szonya arra gondolt, túl durván engedte el a férfi, amikor rájuk tört a fiú, a pólót is túl hevesen dobta oda, mintha ki akarná kergetni, és ez az egész igazából nem helyénvaló, bár végül is nem mindegy? De. A konyhában, a csillárra akasztva lógott a menyasszonyi ruhája. Szonya nekilátott a kávéfőzésnek. Hosszú lesz a nap, gondolta. És örömteli, tette hozzá.
A rokonok valahogy mind egyszerre ébredtek. Talán jött a gyerek, és közölte a jó hírt, hogy az ifjú pár már talpon van, úgyhogy ideje felkelni és Isten segedelmével elkezdeni az új napot, vagy Hrisa bácsi fütyült túl élesen, de Szonya épphogy vissza tudott slisszolni a kávéval a szobájába, amikor lábdobogás és hangok verték fel a közlekedőfolyosókat: a férfiak borotválkoztak – hárman egyszerre a szűk fürdőben, az unokaöcsöt háttal a mosógéphez szorítva.
Bár az akkor sem ment volna sehová, ha kiengedik: a férfias viselkedés része az összetartás, így csak nézte, ahogy a felnőttek sietve kaparják a bőrüket az eldobható borotvával, kiontják az aznap reggeli első vért, szigorúan összehúzzák a szemüket, de nem panaszkodnak.
A nők a konyhában jajgattak, járkáltak az esküvői ruha körül, kétségbeesetten csapták össze a kezüket: a ruha is rövid, az idő is szorít, nem érünk a végére semminek, aminek meg mégis, azt úgyis el fogjuk szúrni. Nekiálltak sütni valamit, felkockázni valamit, hús és napfény illata terjengett. Hrisa bácsi kilépett a gyerekszobából fehér virágokkal gazdagon pettyezett, hosszú bokszeralsóban, hóna alatt a vasalódeszkával. Úgy nézett ki, mint egy szörfös, aki reggel kivonult a tengerpartra, hogy a hullámok hátán bravúroskodjon. Szonya a szobájában ült, nézett ki az ablakon, és szürcsölte a reménytelenül kihűlt kávét. Amikor a férfi visszaért, még fel sem öltözött.
– Izgulsz? – kérdezte a férfi.
– Persze – felelte Szonya –, tisztára olyan, mint először.
A férfi elfintorodott, pedig ez volt az igazság: ő harminckét évesen először házasodott, Szonya harmincnégy évesen, gyanította, utoljára.
– Szjeny – fordult felé a nő –, hagyjuk a fenébe. Csinálok egy rántottát, megetetjük a rokonaidat, és elküldjük őket isten hírével.
– Ne már – ijedt meg Szjenya –, ki fognak tagadni. Azt hiszed, mi házasodunk? Ők házasodnak.
– Jó – mondta kis hallgatás után a nő. – Akkor összeházasodunk.
Fotó: Wikipédia
