Sématerápia-kisokos
Vágyi Petra Sémáink fogságában – Hogyan lépjünk ki az ismétlődő forgatókönyvekből? című könyve igazi kézikönyv a sémáink megismeréséhez. Folyamatosan egyensúlyoz az önsegítő és a szakirodalom műfaja között: azt ígéri, segít végiggondolni, vannak-e berögzült forgatókönyveink, sőt még beazonosítani is, ugyanakkor folyamatosan hangsúlyozza, hogy a szakemberrel közösen végzett munka megkerülhetetlen, ha valóban alapos és tartós átdolgozást szeretnénk. A könyv végén egy kiadós függelék biztosítja azokat a munkalapokat, amiket tanulmányozva önerőből is közelebb juthatunk a sémáinkhoz, előtte azonban 250 oldalon át lényegretörően, az elméleti információkat gyakorlati példákkal, táblázatokkal és folyamatábrákkal szemléltetve készít fel minket mindennek a szakmai hátteréből.
Mi történik, amikor valaki bennünk gombokat nyomogat?
Gyakran halljuk ezt a kifejezést, biztosan sokan használjuk magunk is.
Általában olyan helyzetekben, amikor valamilyen külső hatás szinte automatikusan egy bizonyos reakciót aktivál bennünk,
olyan folyamatokat indítva el, amiket nem biztos, hogy szerettünk volna, amik nem biztos, hogy a legadaptívabbak, legjobbak, legkedvesebbek. Belenyúl valami olyanba, amivel már volt, és az esetek nagy részében még mindig határozottan van további dolgunk. Valószínűleg ez az érzékeny pontra tapintott 21. századi, kevésbé lírai, a digitalizált világhoz jobban illeszkedő verziója.
A pszichológia nyelvén mindezt a sémákkal magyarázhatjuk, azokkal a tipikus, ismétlődő (gondolati, érzelmi, viselkedéses) mintázatokkal, amik gyermek- és serdülőkorban alakulnak ki, szüleinktől, a korai éveink más meghatározó felnőtt szereplőitől kapott üzenetek és/vagy saját tapasztalatok hatására:
“Ha a történések vagy az érzések szintjén a múlthoz valamiben hasonló szituáció áll elő, akkor az egyén szinte forgatókönyvszerű reakciót, azaz “mintázati reakciókat” produkál. Amikor azt mondjuk, hogy >>benyomta rajtam a piros gombot, amivel elindított bennem valamit, és ilyenkor azt szoktam gondolni (sémavezérelt automatikus gondolat), amitől elkezdtem azt érezni (érzés), és erre mindig úgy szoktam reagálni (coping/megküzdés)<< – akkor éppen egy sémavezérelt működésünkre leszünk figyelmesek.”
Ezek a sémák olyan kis instant élménycsomagok, amik egyrészt egy kiváltó inger hozzáadásával rögtön és könnyen oldódnak, másrészt kiváltó inger nélkül is kitartóan szervezik a mindennapi életünket, a kapcsolatainkat, a döntéseinket.
Gondolkodási rendszerünk alapkövei: A korai (maladaptív) sémák
Gondolhatnánk, hogy végül is ezek a kész forgatókönyvek, bármikor előhúzható mintázatok még jók is, hiszen egy csomó időt és energiát megspórolnak nekünk, amiket arra fordítanánk, hogy feltérképezzük, mérlegeljük az új helyzeteket, majd tudatos, felelősségteljes döntést hozva reagáljunk rájuk – sokkal könnyebb csak gyorsan megnézni, találkoztunk-e már hasonlóval, és rábízni magunkat az akkori tapasztalatainkra. És valóban erre (is) vannak a sémáink, ezt a tudatos idő- és energiabefektetést azonban nem ússzuk meg velük, épp ellenkezőleg: ha színre lépnek, még több felismerésre és tudatos odafigyelésre van szükségünk, hogy valóban úgy cselekedjünk, ahogy azt az itt és most megkívánja, nem pedig úgy, ahogy a korábban elraktározott, ott és akkor működött mintázataink szerint tennénk. Részben ezt jelenti a sémák maladaptív vagy diszfunkcionális természete. Egész pontosan azt, hogy
ami egy korábbi életkorban, korábbi szituációban esetleg jó, de legalább elegendő megoldásnak bizonyult, az közel sem biztos, hogy később egy egészen más helyzetben ugyanúgy működőképes lesz.
Diszfunkcionálisak, vagy torzítottak azért is, mert “egyrészt amikor kialakultak, akkor kicsik voltunk és ebből fakadóan kiszolgáltatottak a szüleink, a körülöttünk élő fontos felnőttek (vagy akár a domináns nagyobb gyerekek) világnézetének, szubjektív véleményének és tudásának, hiszen ők döntöttek, magyaráztak és fegyelmeztek. Másrészt kisgyerekként a dolgok vagy könnyebbnek, ragyogóbbnak és egyszerűbbnek, vagy épp ellenkezőleg, nehezebbnek, ijesztőbbnek, elárasztóbbnak tűntek, mint amilyenek valójában.” Mit is jelent ez a két mondat? Hogy a felnőtt világ által megkövetelt racionális, felelősségteljes és önálló gondolkodásnak még a nyomát sem látjuk kisgyerekként, a világról alkotott első benyomásaink azonban pont ebben az időszakban formálódnak és hozzák létre a sémáinkat. Tehát amikor ezeket kaptuk, esélyünk sem volt dönteni arról, elfogadjuk, egyáltalán kérjük-e őket. Kaptuk és azóta töretlenül visszük őket tovább.
Az elnevezésben fontos jelző még a korai is. A könyv a 2. fejezetében hosszan részletezi az egyes életkori fejlődési szakaszok jellegzetességeit, az azokkal együtt járó alapszükségleteket, újra és újra hangsúlyozva, hogy sémáink gyermek- és serdülőkorban alakulnak ki, mégpedig úgy, hogy valamely aktuális alapszükségletünk frusztrálódik, sérül. Korai, vagy elsődleges maladaptív sémáknak azokat nevezzük, amelyek az első két életkori szakaszban (születéstől ötéves korig) alakulnak ki. “Akinél ezek valamelyike kialakul, annál sokkal valószínűbb, hogy más sémák is kialakulnak majd. Úgy is mondhatjuk, hogy a fejlődő gyermek a továbbiakban sokkal sérülékenyebbé válik egyéb maladaptív sémák kialakulására, aktívvá válására, mintegy válaszként ezekre az elsődleges sémákra.” Bizonyára tudtuk eddig is, hogy mennyire meghatározó az ember életében az első néhány év – a sématerápiás szemlélet ezt csak még jobban megerősíti.
Sémamódok: a boldog gyerek, a kritikus-büntető szülő, az egészséges felnőtt és a bennünk élő többiek
A sématerápiás elmélet szerint személyiségünk gyermeki, szülői és felnőtt énrészekből áll,
ezek az úgynevezett sémamódok. “Optimális esetben van bennünk egy FELNŐTT rész, aki a jelenben, itt és most funkcionál, és annyi éves, ahány évesek valójában vagyunk. Rálát a többi módja működésére (érzéseire, gondolataira és késztetéseire), pontosítja és összeegyezteti azokat. [...] Univerzálisan minden embernek vannak GYERMEKI részei, gyermeki módjai. Ezek azok az érzéseink és azonnali késztetéseink, melyek mintha egy gyerektől jönnének. Ilyenkor, ha jól funkcionál a felnőtt módunk, szinte be is tudjuk azonosítani, hogy körülbelül hány éves gyerekként szoktunk ezekben a helyzetekben reagálni belül. Ezek bizonyos tipikus szituációkban ránk jellemző érzelmi reakciók, melyek az adott helyzetben bekapcsolnak – mindenkinél a saját személyes élményein múlik, hogy mikor és mitől. Ilyenkor nagyon erős, sokszor ismerős érzések törnek ránk. [...] Egy másik részünk az úgynevezett diszfunkcionális szülői rész vagy SZÜLŐI módok: ezek azok a belső hangok, irányító elvek, gondolatok, melyeket szüleink, nagyobb testvéreink vagy nagyszüleink, a nagynénik-nagybácsik, fontos tanáraink képviselnek. Ezek azok a tanult irányelvek, amelyek gyerekként körbevettek minket és meghatározták a gyerekkorunkat, majd mivel sokat hallottuk őket, belsővé váltak. Lett egy részünk, ami már belül mondogatja ugyanazt szinte változatlan formában.”
Ezen módok közötti átkapcsolás egyik pillanatról a másikra történhet. A váltás nem tudatos, ugyanakkor a változás viszonylag könnyen tudatosítható. Ha első ránézésre alaptalanul tör ránk a szorongás, az elbizonytalanodás, vagy hirtelen kap el minket szegény Vuk híressé vált “egyedül vagyok, kicsi vagyok, éhes vagyok” érzése, akkor gyanakodhatunk arra, hogy szülői módunk kapcsolt be és kapott hangot, vagy gyermeki énünk bújt elő és próbálta a maga módján elmondani, mire lenne szüksége.
A gyermeki és a szülői módon belül is több különböző sémamódot különíthetünk el. Attól függően, milyen érzelmi állapotról van szó, a gyermek módban a következő típusokat ismerhetjük fel: sérülékeny vagy sebezhető gyerek mód (ennek egy fajtája a magányos/elhagyott gyerek mód), dühös gyerek mód, impulzív gyerek mód, fegyelmezetlen gyerek mód, boldog gyerek mód. A szülői módok mindegyike diszfunkcionális, őket az alapján különböztethetjük meg, miért vagy hogyan azok: túlkövetelő szülői mód, kritikus-büntető szülői mód, bűntudatkeltő szülői mód, félelemkeltő szülői mód. A könyv ezeket mind külön részletezi, kitérve a kialakulásukra és a meg-/feloldási lehetőségeikre is.
Út egy (séma)terapeutához
Annak, aki sosem hallott ezekről a fogalmakról, idő kellhet, hogy beilleszkedjen ebbe a narratívába és könnyedén, természetesen alkalmazza a sok sématartomány, ilyen mód, olyan mód, coping folyamat kifejezéseket – a könyvet egy rossz szó nem érheti ezért, nagyon érthetően és mindig a jó helyen vezeti be az új fogalmakat, de első olvasásra ennek ellenére sem biztos, hogy rögzül és automatikussá válik minden. Mégis nagyon érdemes időt szánni arra, hogy megismerjük és elsajátítsuk ezt a gondolkodásmódot, mert biztosan rengeteg mindent segít majd másképp nézni önmagunkkal és a környezetünkkel kapcsolatban.
Amit eddig nem értettünk magunkról, azt talán most összerakhatjuk.
És ahogy az egy jó ismeretterjesztő-önsegítő könyv ismérve, abban is segíthet minket, hogy rálépjünk egy útra, amin újabb állomásokkal, újabb (szakmai) kísérőkkel haladjunk tovább az egészséges felnőtt módunk felé.
