Az életben rengetegszer fordul elő az emberrel, hogy váratlanul és furcsán reagál egy új információra.. Ilyen esetben könnyen megbánthatunk valakit vagy fájdalmat okozhatunk a környezetünknek. Ezen viszont könnyen tudunk javítani, ha megtanulunk tudatosan figyelni az érzelmi reakcióinkra és kiépíteni egy kommunikációt az értelmünk és az érzelmek között. Travis Bradberry Az új érzelmi intelligencia című könyve útmutatót ad ahhoz, hogy megtanuljuk fejleszteni és alkalmazni az érzelmi intelligenciánkhat, ehhez pedig a pszichológia és a neurológia legújabb tudományos áttöréseit alkalmazza. Ugyanis az érzelmi intelligencia pont ugyanolyan fontos mint a megfelelő szakértelem, tudás vagy tapasztalat.
Travis Bradberry: Az új érzelmi intelligencia - Az EQ fejlesztése és hasznosítása a gyakorlatban (részlet)
Ford. Nimila Ágnes
Miért számít az érzelmi intelligencia?
2015-ben Mick Eugene Fanning a világ tetején állt. Ekkor nyerte el harmadszor a profi szörfösök világbajnoki címét, és hétszámjegyű fizetést kapott azért, hogy a barátaival tökéletes hullámok után kutatva beutazza a világot. Ám július 19-én reggel minden megváltozott. Ebben az évben is ő vezette a ranglistát, és bejutott a világhírű, dél-afrikai Jeffrey’s Bayben rendezett döntőbe. A fináléban csak ő és ausztrál ellenfele, Julian Wilson tartózkodott a vízben. Mivel csak ketten voltak, és óránként több tucat tökéletes hullámra lehetett számítani, világos volt, hogy az nyer, akinek sikerül elcsípnie a legjobb hullámot. Ezért a harmincperces futam nagy részét mindketten a deszkájukon töltötték, és türelmesen várták a megfelelő pillanatot.
A küzdelmet világszerte élőben közvetítették az interneten, és több százezer lelkes szurkoló kísérte figyelemmel. A két szörfös alig négy perce volt a vízben, amikor Julian meglovagolt egy hullámot, majd Mickre váltott a kamera, aki a deszkáján ülve még mindig a kedvező pillanatot várta.
Ekkor egy hatalmas hátuszony bukkant fel mellette a vízben, ami a deszkán ülő szörfös derekáig ért, és a következő pillanatban egy 4,2 méteres nagy fehér cápa csapott le rá.
A szörfös lerepült a deszkájáról. Vadul örvénylett a víz, és a Mick deszkjáához csatlakozó biztosítókötél beleakadt a cápa szájába. A nagy fehér cápák lesből támadó ragadozók, általában figyelmeztetés nélkül rontanak rá áldozatukra, majd villámgyorsan elúsznak. Ez a hatalmas példány sem volt kivétel. A kötéllel a szájában megindult, és magával rántotta Micket. A versenyző ekkor már felfogta, mi történik, és bekapcsolt a „harcolj vagy menekülj” ösztöne. Keményen küzdött, rugdosta és ököllel verte a cápát. Végül a biztonsági kötél elszakadt a cápa fűrészszerűen sorakozó fogai közt, és Mick kiszabadult. Eszeveszett tempóban úszni kezdett a vízimentők jet skije felé, és megmenekült. Egyetlen karcolás nélkül megúszta a támadást. „Azt hittem, meghalok – nyilatkozta később. – Nyilván pontosan ugyanezt gondolták azok, akik a partról vagy a világ bármely pontjáról élőben figyelték a közvetítetést.”
Bár Mick bátor volt, hogy közelharcba bocsátkozott a cápával, Julian pedig szintén hősiesen cselekedett, hiszen amint észrevette, mi történik, Mick felé kezdett evezni, hogy segítsen neki, ezek nagyrészt önkéntelen reakciók voltak. Egyikük sem eldöntötte, hogy bátor lesz – egyszerűen így viselkedtek.
Mick érzelmi intelligenciájának igazi próbatétele azután kezdődött, amikor visszatért a partra, a mindennapokba.
Bár fizikai sérülés nélkül megúszta, az eset lelkileg még hosszú ideig kihatott az életére. Agyának primitív limbikus rendszere, amely az érzelmek szabályozásáért felel, nem tudta felfogni, hogy igen csekély a valószínűsége egy újabb, hasonló jellegű cápatámadásnak. Mick életveszélyes helyzetbe került a vízben, és valahányszor eszébe jutott, hogy bemerészkedjen az óceánba, az agya intenzív félelmet gerjesztett benne. A limbikus rendszert nem érdekli, mekkora eséllyel következhet be valami. Mick agya csak azzal törődött, hogy megvédje őt a vízfelszín alatt leselkedő kilencszáz kilós szörnyektől.
A következő hónap sok nehézséget tartogatott Mick számára. Az eset médiavisszhangja egészen ausztráliai otthonáig kísérte, ami miatt újra meg újra átélte a szörnyűséget. Még a repülőúton is arról érdeklődött az egyik mellette ülő utas, hogy hallott-e a szörfösről, akit a Jeffrey’s Bay-i versenyen megtámadott egy cápa. Mick vállat vont, és visszalapozott az újság címoldalára, hogy a nő láthassa, ő maga volt az. A szörfös életében nem volt ismeretlen a trauma és a tragédia, hiszen a testvére tizenhét éves korában autóbalesetben hunyt el. Tudta, hogy bátorság kell a továbblépéshez, és Mick minden jel szerint bátor ember volt. Rendszeresen küzdött olyan hullámokon, amelyeken még a világ legjobb szörfösei közül is vesztették már életüket, rokkantak meg vagy szenvedtek szörnyű sérüléseket néhányan.
Mick viszont mindennél jobban szeretett szörfözni. Ez volt az élete, és egzisztenciálisan is szüksége volt rá. Csakhogy félt, és a félelemnek megvan az a döbbenetes tulajdonsága, hogy irányítani tudja az ember viselkedését.
A támadás után Mick azt nyilatkozta egy interjúban: örül, hogy életben maradt, és nem biztos, hogy valaha is újra szörfdeszkát vesz a kezébe.
„Rémálmaim vannak – magyarázta. – Érzelmileg és mentálisan is traumatizált, ami történt.”
Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy nem engedheti, hogy a félelem legyűrje. Hiszen a félelem felemészti az embert. „Nem akartam túl sokáig halogatni – fogalmazott valamivel később. – Úgy éreztem, ha túl sokáig húzom az időt, azzal csak kifogásokat keresek, ezért nagyon gyorsan át akartam esni rajta.” Mick szemlátomást gyorsan szembenézett a félelmeivel. A támadás után alig egy héttel úgy döntött, visszamegy az óceánba, és ausztráliai Gold Coast-i otthonának közelében fog szörfözni. Ott viszonylag biztonságban gyakorolhatott a cápahálók között, amelyek távol tartják a ragadozókat a parttól. Az első edzése azonban hamar véget ért, amikor Mick észrevette a cápahálókon túl, a hullámok között egy cápa hátuszonyát. Hiába tudta, hogy a nagy fehér nem juthat a közelébe, olyan nyomasztóan hatott rá, hogy azonnal a part felé vette az irányt, ahol összeszedheti magát. Nem volt könnyű menet.
Az elkövetkező napokban és hetekben Mick ismét bátorságot gyűjtött, és folytatta a szörfözést. Emlékeztette magát: szinte kizárt, hogy megismétlődjön, ami Dél-Afrikában történt vele. Persze rengeteg érzelmi kihívással kellett szembenéznie. Olyan apróságok is felkavarták érzelmileg, mint például a többi szörfös csapkodásának hangja, amikor mögötte eveztek. Ilyenkor az érzelmei viaskodtak a józan eszével. Néha a félelem győzött, és Mick beletörődött. Tudta, hogy napról napra, apránként kell haladnia. Még messze volt attól, hogy újra otthonosan érezze magát a vízben, de legalább már bemerészkedett. „Régen nem törődtem azzal, amit az ösztöneim súgtak, csak azt mondtam magamnak: ugyan már, nem lehetsz ilyen puhány! – nyilatkozta akkoriban. – Most viszont ha érzem, hogy rám törnek az érzelmek, csak megyek tovább. Senkinek nem kell bizonyítanom.”
Senkinek sem kellett bizonyítania, csak magának. Tovább akart lépni. Vissza akarta kapni korábbi mentális szabadságát.
Csakhogy továbbra is küzdött a poszttraumás stresszel és az azzal együtt járó rémálmokkal. Szinte minden éjjel újraélte a támadást álmában. Aztán egy napon szörnyű hírt kapott: szívmegnagyobbodás következtében meghalt a bátyja. Az ezt követő érzelmi hullámok rossz irányba sodorták Micket. „Elváltam, túléltem egy cápatámadást, aztán meghalt a bátyám. Végül teljesen üresnek éreztem magam. Elegem volt – magyarázta. – Úgy éreztem, nincs mit adnom, sem magamnak, sem a körülöttem lévőknek, sem a családomnak, sem a barátaimnak. Nem láttam kiutat.”
Micket maga alá temette a kétségbeesés, de a szíve mélyén tudta, hogy van még mit adnia. Végül éppen családja és barátai támogatása győzte meg erről. Az ő bátorításuk segített neki, hogy az észszerűség felülkerekedjen az érzelmein. „Segít, ha beszélek róla. Nem szégyellem, ha segítséget kell kérnem – vallotta meg. – Voltak időszakok, amikor próbáltam elrejteni az érzéseimet, és a barátaim tanácstalanul kérdezgették, mi bajom van. És ez nem csak hetekig tartott… hónapokig.”
A hozzá közel állók támogatásával Mick feldolgozta a gyászát, visszatért a vízbe, és újból szembenézett a félelmeivel. Végre megint otthonosan érezte magát az óceánban, de tudta, hogy az igazi szabadsághoz egyetlen út vezet: az, amelyen tudatosítja a félelmeit, és megtanul uralkodni az érzelmein. Nem volt kérdés számára, hogy vissza kell térnie Dél-Afrikába, a világ legnagyobb fehércápa-populációjának élőhelyére, és újból el kell indulnia a Jeffrey’s Bay-i versenyen.
Hosszas önelemzés után Mick meghozta a nehéz döntést, hogy részt vesz az eseményen.
A verseny időpontjának közeledtével eljátszott a visszalépés gondolatával. Sokkal egyszerűbb lett volna, hiszen úgy nem kellett volna szembenéznie a médiával, az aggodalmas pillantásokkal és a saját félelmével, hogy újra ott száll vízre. Ám ő kitartott, és a tervek szerint, szinte pontosan egy évvel a cápatámadás után, megérkezett a verseny helyszínére. A szervezők, akárcsak Mick balesetének napján, vízi őrökkel figyeltették az óceánt, de a veszélyt nem tudták teljességel kiküszöbölni, mert a Jeffrey’s Bay vizét hatalmas hullámok fodrozták. Mick tehát kockára tette az életét, megbékélt a félelmével és a szorongásával, és ezeket az erős érzelmeket a versengéshez szükséges koncentrációba és elszántságba fordította át. És ez látszott is a teljesítményén: nemcsak hogy újból elindult a versenyen, de meg is nyerte azt. Amikor megszólalt a végső dudaszó, és Mick rájött, hogy ő nyert, összerogyott, és sírni kezdett. Olyan alázattal és összpontosítással kezelte az érzelmeit, hogy sikerrel koncentrált a négynapos verseny során, és a világ harminckét legjobb szörfösét maga mögé utasítva diadalmaskodott – mégpedig úgy, hogy versenyzőtársai közül senkit nem támadott meg korábban fehér cápa.
Hogyan működik az érzelmi intelligencia?
Valamennyi emberi viselkedés alapja az érzelmekben keresendő. Minden érzékszervi tapasztalat (amit látsz, hallasz, szagolsz, tapintasz) ugyanazon a területen, az agy legalsó részén, az agytörzsnél jut be az agyba. Az agy elkezdi feldolgozni az élményeket, majd jeleket továbbít más területeire. Ezek a jelek jóval hamarabb eljutnak a limbikus rendszerbe – arra a helyre, ahol az érzelmek keletkeznek –, mint az agy racionális részébe (a homlok mögötti elülső részbe).
Ezért van az, hogy először érzelmileg reagálunk az eseményekre, csak azután gondoljuk végig azokat racionálisan.
Akár tudatában vagy, akár nem, minden cselekedeted (legyen az bármilyen jelentéktelen) mögött érzelmi motiváció áll. Az értelem végül beleszól ugyan abba, mit kezdünk az érzelmeinkkel, de az érzelmek önkéntelenül is cselekvésre ösztönöznek. Az agy úgy van beprogramozva, hogy elsőbbséget adjon az érzelmeknek. Az érzelmi intelligencia lényege az agy racionális és érzelmi központjai közötti kommunikáció. Az érzelmeid megértése által vezérelt racionális gondolkodás teszi lehetővé, hogy érzelmeidet a kívánt viselkedésnek megfelelően tereld a jó irányba. E tudatosság nélkül az érzelmeid veszik át az irányítást. Ők ülnek a volánnál, és néha egyenesen a szakadékba vezetik a buszt.
Fotó: Pexels