A fiatal Filip egy régi házban él szüleivel és nagyapjával, a szomszédban pedig a nagyapja testvére lakik. Egy nap a fiú úgy dönt, hogy bemegy a haldokló nagyapjához és a múltról kezdi kérdezgetni. Ezt követően pedig egy sanyarú, nehéz gyerekkor tárul fel előtte, ami mindent megmagyaráz a két testvér viszonyában. A nagyapa történetei elevenen jelennek meg előtte, a két testvér barangolás az erdőkben, a végtelen nyarak, a váratlanul feltűnő vándorok és utazók, de ugyanúgy szembesül az első világháború előtti nyugtalansággal és szorongó várakozással. Lars Elling norvég képzőművész és író A tóvidék hercegei című könyvében egy sokrétű és változatos családregényt írt, amelyben a természet és ember viszonya menedéket nyújt a modern világ pusztítása ellen.
Lars Elling: A tóvidék hercegei (részlet)
Ford. Petrikovics Erika
1.
Egy alma lepottyan. Messze a fatörzstől. Nedves sóhajjal landol az elhanyagolt őszi gyepet borító és a rothadás különböző fázisában lévő almák között. Egy nemrégiben lehullott gyümölcsnek ütközik, amely a 8/A-t a 8/B-től elválasztó árok szélén egyensúlyoz. A Starholm fajtájú alma továbbgurul a demarkációs vonalat képező kerítés felé. Le a senki földjére. Az almafa vénséges vén. Az Öreg 8/B-ben lakó öccse csak az egyik oldalát szokta megmetszeni, a fa azonban nem hálálja meg a törődést. Azon az oldalon az ágak kusza, göcsörtös csomókká válnak, és azt a kevés virágot, amelyet hoznak, az első széllökés megsemmisíti. A 8/A pázsitja fölé azonban egy fényes bicepszszerű, vaskos ág nyúlik át a kerítés fölött. Áprilisban halvány rózsaszín virágokat hoz. Ősszel pedig apró szemű, savanykás, zöld almák tömegei alatt roskadozik.
Egyenesen a fáról szedve a legfinomabbak – nem sokkal azelőtt, hogy teljesen megérnének, amikor a magok még fehérek, és ropognak az ember fogai között.
Turid és Filip óvakodnak attól, hogy hozzájuk érjenek. Legalábbis olyankor nem szakítanak belőlük, amikor megláthatják őket. Akár a B-ben, akár az A-ban lakó család. A fa kétségtelenül a Kvartsveien 8/B kertjében nő. Ám a föld mélyén nyújtózkodó gyökérzetet senki sem tudja az ellenőrzése alatt tartani. Az pedig válogatás nélkül, egyaránt merít mind a 8/B szennyezett, sötét forrásából, mind idefent, a 8/A igazabb vizéből.
Jennifer nagyi gondosan lenyírja a füvet a növekvő kupac körül, az almákhoz azonban nem nyúl. Az újonnan lepotyogó gyümölcsök súlya összenyomja az alatta lévőket. A kupacot szegélyező hosszú fűszálak a meleg napokon pezsegve erjedő almákkal teli tálat formáznak, amely a szél függvényében hullámzik.
Csak akkor veszi elő a gereblyét, amikor az utolsó Starholm alma is lehullott, és a rothadó gyümölcsös tál megtelt.
2.
A hosszú láb lépked. Maga Filip tornyosul föléjük. A kordbársony nadrág szára összesúrlódik a térdénél, de nem hallja. A fülhallgatójában Bryan Ferry énekel suttogva fiúkról és lányokról. A hang hűvös és vágyakozó, és egy olyan országból származik, amelyről Filip álmodik. Nem konkrétan Anglia, hanem egy fiktív ország, ahol egy világos vászonöltönyt viselő fiatalember kiszáll egy Bentley-ből, egyik keze egy sebtében lefirkantott levelet szorongat a zsebében, míg a másikkal elárnyékolja a szemét, ahogy a végtelennek tűnő pázsit szélén magasodó kúria és egy nő sziluettjét kémleli a napfényben. Ez a fantázia az egyetlen, amiben a csábítóan duruzsoló durhami énekes és a Bekkelaget városrészbeli tizennyolc éves srác osztozik. Filip kabátzsebében legfeljebb egy buszjegy vagy egy vitorlás hajó ceruzavázlata lapul összegyűrve, kevéssé valószínű, hogy egy elutasított szerelmestől érkezett levél is lenne mellettük. Sűrű, szépiabarna frufruja folyton a szemébe hullik. Filip hosszú ujjaival félresöpri a homlokából. Pontosan úgy, ahogy Ferry szokta.
Az iskolából egyenesen hazamegyek. Ahogy kivétel nélkül minden áldott nap, mióta anya több mint egy évtizede megbetegedett.
Vagyis az „egyenesen haza” esetemben csak amolyan szófordulat. Ha van valami, amire teljes mértékben képtelen vagyok, az az egyenes vonalban járás. A születésem során elakadtam a madárcsontú anyám medencéjében. Minden kétséget kizáróan azért, mert a génállományom másik fele az esetlenül magas és csontos apámtól származik. A természetben egy jávorszarvas és egy veréb aligha nemzhetne utódokat, a Homo sapiens esetében azonban az összeférhetetlenség nyilvánvalóan nem akadálya a megtermékenyülésnek. Ez pedig azt eredményezheti, hogy az ember elakad, túlságosan szorosan, túlságosan hosszú időre, melynek következtében kisebb idegsérülést szenved, vagy bármi is legyen az, ami miatt a bal lábával valamivel hosszabb lépéseket tesz, mint a jobbal. Talán létezik magyarázat a hiányosságomra. Legalábbis az én elméletem szerint.
A járásomban enyhe elliptikus ív mutatkozik jobb oldali irányban. Ha gyaloglás közben a gondolataimba merülök, vagy walkman van a fejemen, és megfeledkezem magamról, könnyen az árokban találhatom magam. Volt már rá példa. Amikor séta közben egy barátommal beszélgetek, mindig ügyelek arra, hogy ő menjen belül, így a vállának ütközöm, amikor kilendülök az egyenesből. Gyakran tűnődöm azon, micsoda szerencse, hogy nálunk nem bal oldali közlekedés van, mint Angliában, mert akkor egyenesen az autók között kötnék ki.
Kis fogyatékosságom gyakran különös módon nyilvánul meg. Vegyük például a focit. A technikám rendben van, valamennyi testrészemmel tompítani tudom és meg tudom állítani a labdát. Le tudom venni a csapattársaim kőkemény passzát ágyékmagasságban, és a lábfejemre tudom helyezni egy passzhoz vagy egy keresztpasszhoz. De ehhez az kell, hogy a labda hozzám kerüljön. Oda, ahol én állok. Akkor minden rendben lesz. Ha a labda elé kell mennem, hogy fogadjam, az bizony kihívást jelent. Ha egy hosszú keresztpasszt kapok a túloldalról, előfordul, hogy rosszul számolom ki az ellipszist, és látványosan elkerülöm a labda pályáját.
Valószínűleg teljesen elmebeteg látványt nyújthatok: teljes sprint a labdáért, majd tökéletes ívben kikerülöm, miközben a labda elsuhan mellettem, én pedig kétségbeesett arccal bámulok utána.
Azután felharsan a röhögés: „Flipp! Hahaha!” Ott állok vérvörös arccal, az ellenfél embere már a partvonalnál áll, hogy bedobja a labdát, a csapatom pedig egy emberként ingatja a fejét.
De sosem piszkálnak miatta. Mindenki megérti. Cserébe el kell viselnem a nevetést. Amikor viszont az ellenfél csapata kezd röhögni rajtam, a kezek azonnal ökölbe szorulnak, a szerelések pedig old schoollá válnak a kedvemért.
A korcsolyázással is elég jól boldogulok. Igaz, nem a jégkorongban, hanem a gyorskorcsolyázásban. Jó a súlyáthelyezésem, és mintaszerűen rúgom el magam. Az egyenesek kiválóan mennek. De ott vannak a kanyarok. Az óramutató járásával ellentétesen. Megesik, hogy elindulok a belső sávban, és mielőtt észbe kapnék, már ki is vágtam, és a lelátó felé tartok. Ilyen helyzetben nem könnyű megőriznünk a méltóságunkat.
Ritkaság vagyok. Egy védett faj. Egy albínó jávorszarvas az erdőben. Furcsa, de az erdő nem lenne ugyanolyan nélkülem.
Így aztán igyekszem pozitívumként gondolni rá. A legjobb bowlingjátékosoknak saját, személyre szabott golyójuk van. A golyó súlyeloszlása egyenlőtlen, a súlypontja a középpontjától valamivel odébb esik. Csavart mozdulattal dobják el, a golyó ívben gurul, és az első bábu mögött csapódik be – az összes bábut letarolva. Ha viszont egy ilyen golyót egyenesen előre gurít el az ember, az az oldalcsatornában fog landolni.
A két lábam tehát ugyanolyan hosszú, a bal lábam kilendülése azonban valamivel hosszabb, mint a jobbé. Ezt nem lehetséges kontrollálni. Az agyam azt hiszi, hogy a lépéseim ugyanolyan hosszúak, ám ahhoz, hogy valóban egyenesen tudjak járni, oda kell figyelnem arra, hogy a jobb lábammal hosszabb lépéseket tegyek. Ez borzasztóan nehézkes és megerőltető. Az iskolaorvos szerint egész biztosan felmentenek majd a sorkatonai szolgálat alól. Nem nehéz elképzelni, milyen eszelős felfordulásba torkollna a menetelés, vagy minek nevezik. Már alig várom a behívót. Mindent meg fogok tenni azért, hogy elleplezzem a rendellenességemet.
Mert mi van, ha elutasítanak, és soha nem jutok ki innen?
Fotó: Wikipédia
