Eredetileg 1926-ban jelent meg a Micimackó, mármint könyvben (előtte a londoni Evening News hasábjain debütált a története), a magyar megjelenésre viszont 1935-ig várni kellett. Itt érdemes megállni egy pillanatra, és kicsit elhelyezni a Karinthy-életműben és -életrajzban ezt a könyvet.
A harmincas évek közepén Karinthy Frigyes ismert és népszerű alakja volt az irodalmi életnek. 1935-ben megjelent például a Barabbás, de ugyancsak abban az évben mutatták be a Barátságos arcot kérek című filmet, aminek Karinthy volt az egyik írója, és akkor kapott Baumgarten-díjat is. És nem utolsósorban 1935-ben az Athenaeum gondozásában jelent meg Magyarországon a Micimackó, amelynek csak az első kiadásából az Egyesült Királyságban 35 ezer példány kelt el. De hogyan került Karinthy kezébe a Százholdas Pagony lakóinak története?
Karinthy erről 1935 decemberében a Pesti Naplóban mesélt hosszabban, a cikk címe: Micimackó megérkezett. Ebből kiderül, hogy az író éppen az Athenaeum kiadóban várakozott, szórakozottan lapozgatta az angol könyveket, és így került a kezébe „a fiatal, de jól ismert és népszerű Milne mesternek Winnie-the-Pooh-ja”. Magyarán: a magyar gyerekirodalom és mi olvasók
egy hosszabbra nyúlt várakozásnak köszönhetjük, hogy Karinthy Frigyes szeme megakadt az eredeti Micimackón
. Ráadásul kapásból nem is a szöveg fogta meg, hanem E. H. Shepard rajzai, „egyszerű és finom vonalaikkal”, és csak utána olvasott bele a történetbe.
Az eredetihez nagyon hasonló illusztrációk is készültek a videóhoz.
Ami rögtön megtetszett Karinthynak: „Tyű, mondtam magamban, ez az én emberem. Hiszen ez az állatokat s még hozzá nem is igaziakat, csak játékállatokat, vagyis tárgyakat úgy látja és szólaltatja meg, ahogy titokban jómagam szoktam (csak nem merem mindig bevallani), hogy bennük van az ember, sőt sokkal őszintébben és igazabban bennük, mint ahogy a valódi nyilatkozik meg, különösen, ha az illető felnőtt, tehát nagyképű és fontoskodó”. Karinthy Frigyes egy ültében végigolvasta a könyvet („még most is hálás vagyok az igazgató úrnak, aki ilyen soká váratott”), és a kiadó vezetésével hamar meg is állapodtak a fordításban.
Utóbbi műhelytitkaiba ugyanakkor már nem tér ki cikkében (igaz, talányosan már itt úgy fogalmaz, hogy lefordította, pontosabban, „átültette” magyarra a szöveget). Karinthy Márton az Ördöggörcsben viszont arról írt (némileg ellentmondva a fentieknek), hogy a nagyapja nem is tudott angolul, és Karinthy Frigyes minden műfordítása a nővére, Karinthy Emília nyersfordításán alapult. Erről 1981-ben Márton apja, Karinthy Ferenc beszélt, ezt a beszélgetést jegyezte le aztán a későbbi rendező-színházigazgató:
„Az a kor tele volt őrültekkel. Minden családban volt huszonhat nagybácsi és nagynéni, főleg ilyen tarhások, ezek mind őrültek voltak.
A Karinthy család is teli volt őrültekkel, és a Devecseri család is teli volt őrültekkel.
Igen, a mi családunk is. Ezek folyton jöttek. Mint a Mici néni, a te nagypapád nővére, aki komplett elmebajos volt. Ugyanakkor zseniális nő is volt, nyelvtehetség, aki tizenöt-húsz nyelven oda-vissza fordított. Gépírónő volt, akinek ha spanyolul diktálták a szöveget, ő azonnal oroszra írta át. Az összes híres, nagy Karinthy-fordítások nyersváltozatát Mici csinálta, a Micimackót is. (Valószínű, hogy a Winnie-the-Pooh név így vált Micimackóvá. K. M.)
A verseket, meg amitől az lett, ami, végül persze apám rakta bele.
De hát apám nem is tudott angolul. Azt hiszem, még a Gullivert is Mici fordította, és Leacockot is. Egy időben egész fordítóiroda működött náluk. Mici a diákjaival futószalagon készítette a fordításokat. Apám csak a nevét adta hozzá, miután átfutotta a nyomdába kerülő szövegeket. Egyszer egy Sienkiewicz-regényben nyomtatásban is bent maradt, amit az egyik diák írhatott a szövegbe: Karinthy úr, ezt a szót itt nem értem.”
Az a tény, hogy Karinthy Frigyes nyersfordítás alapján magyarította, esetenként karinthysította a szöveget, semmit nem von le az értékéből és műfordítói teljesítményéből. Nem lehet véletlen, hogy az eredeti magyar megjelenés óta eltelt közel kilencven évben senki nem fordította újra a szöveget, amely a Karinthy-féle változatban kanonizálódott, szállóigéi ebben a fordításban maradtak benne a köztudatban vagy váltak a közbeszéd részévé. Hiszen ha azt mondom, „csacsi, öreg medvém” vagy „csekély értelmű medvebocs”, kapásból mindenki tudni fogja, melyik mesére gondolok.
Az ashdowni erdőben 1907-ben épült fahíd volt az, ahol a Micimackó-történetek írója, A. A. Milne gyakran játszott fiával, Christopher Robinnal.
Érdekes amúgy, hogy az Ördöggörcsben idézett beszélgetésben Karinthy Ferenc is a verseket emelte ki. Az 1935-ös Pesti Napló-cikkben ugyanis Karinthy Frigyes nem is csinált titkot belőle, hogy a meséből a versek tetszettek neki a legjobban, amelyek szerinte a nonsense poetry műfajába tartoztak (ezt blődliző költészetnek fordította): „az a lényege, hogy a felnőtt és logikus lélek számára látszólag értelmetlen és irracionális gondolatokat és érzéseket úgy fejezze ki, hogy a dolgok lényege, a minden jelenség mögött ott rejtőző álomszerűség, az álom kecses és csöppet se észszerű, de mindig komikus, tehát mindig józan ősvilága átüthessen rajta. Ennek a költészetnek olyan lángelmék voltak a művelői, mint a híres Alice Csodaországban szerzője és a németek közt Morgenstern. Érdekes, hogy a gyerekek mindig szerették ezt a fajta költészetet: ők közelebb vannak ahhoz az ősvilághoz.”
Hogy hány példány kelt el a megjelenést követően a Micimackóból, arról nincs adatunk. Viszont érdekes megnézni a korabeli kritikákat, amelyek között akad ilyen is, olyan is. Török Sophie a Nyugatban lelkesen írt a kötetről, amelyet Karinthy Frigyes műfordításának, illetve átköltésének nevez: „Nem tudom, sajátságos véletlen-e, hogy Mr. Milne messzi hazájában Karinthyéhoz oly hasonló gondolatkörben él: Karinthynak csak le kellett fordítani a könyvet, s
kikerült egy majdnem-Karinthy könyv a tolla alól!
Akárhogy is, a könyv remekül sikerült, Micimackó, kis gazdája, Malacka, a bús csacsi, no meg a Zsebibaba, a mesefantázia nagyszerű szülöttei valamennyien”. Nem volt viszont mindenki elájulva a mesétől. L. Ujváry Lajosnak például – mint az a Magyar Könyvbarátok Diáriumában megjelent rövid kritikájából kiderül – nagyjából semmi nem tetszett. Neki meggyőződése volt, hogy már a magyar gyerekirodalom is olyan gazdag, hogy felesleges külföldi meséket importálni, ez legfeljebb akkor lehet indokolt, ha az adott könyv – L. Ujváry megfogalmazása szerint – „csúcsteljesítmény”. A kritikus ítélete ez esetben megsemmisítő volt: „A Micimackó messze van ettől”. Szerinte a mackó kalandjai mögött bár felsejlenek emberi mozzanatok, gyengeségek, hibák, és ezeknek bizonyára van valamiféle nevelő célzata, de kételkedett abban, hogy mindez hatékony lenne a gyerekekkel szemben. De L. Ujváry nem állt meg itt, hanem továbbforgatta kritikusi tőrét: „Száraz, erőltetett humor közvetíti a nevelő szándékot, méghozzá hellyel-közzel olyan nyakatekert, szójátékokkal tűzdelt, nem közvetlen, hanem
lompos magyar nyelven,
hogy még ha történetesen érvényesülne is valamilyen nevelő hatás, értéke igen-igen kérdéses volna”. L. Ujváry egyedül a rajzokkal volt kibékülve: „ Az illusztrátor különb illusztrálnivalót érdemelt volna” – adta meg cikkében a végső csapást.
Évtizedek óta rejtőzött egy eredeti Micimackó-vázlat egy pincében, egy régi konyharuhába csomagolva, a fiók hátsó részében, elfeledve. Most az ikonikus karaktert és barátját, Malackát ábrázoló rajz méregdrágán kelhet el eg brity aukción.
Az olvasók viszont imádták Micimackó meséjét, magyarul több mint negyven kiadása volt eddig. És imádta Karinthy is, aki nem volt szívbajos, ha a saját munkájáról volt szó. A Pesti Naplóban megjelent cikkét eleve szabadkozással kezdi, hiszen szerinte nem is illene, hogy fordítóként ő számoljon be „Micimackónak a magyar gyerekirodalomba való ünnepélyes bevonulásáról”. Mennyivel jobb lenne ezt a feladatot másnak delegálni, sóhajtja Karinthy, hiszen ha más írna róla, akkor „az legalább dicsérhetné a fordítót, amit én nem tehetek meg, pedig kedvem volna hozzá, mert mondhatom, hogy a magyar nyelven megjelent könyvet átolvasva, éppen úgy, vagy még jobban röhögtem és élveztem, mint mikor angolul került a kezembe”.
Ebből is látszik, hogy Karinthy elégedett volt a fordítással, nem utolsósorban pedig nagyon megszerette a mesét és szereplőit – a leginkább Füles nőtt a szívéhez, „aki fájdalmas mazochizmusban élvezi árvaságát, egy elérhetetlen boldogságról álmodozva az üres mázoscsupor és szétpukkant léggömb roncsai fölött”. Karinthy Frigyes már akkor érezte, hogy Milne meséje több lesz, mint a fordításban megjelent gyerekkönyvek többsége. Humora, játékossága a mai napig átüt a szövegen, ami hiába kilencvenéves lassan, nem sokat öregedett. „Micimackó megjelenését a magyar könyvpiacon olyan szenzációnak érzem, mint mikor távoli névrokona, Mikimauz jelent meg először a filmen” – írta 1935-ben Karinthy, aki persze nem sejthette még akkor, hogy sok-sok évvel később a „mikimauzos” Disney forgat majd ebből is animációs filmet. Érdemes végigolvasni viszont akkori eszmefuttatását: Karinthy szerint ugyanis Miki egér „a jelenségek világában való korlátlan szabadságot a fizika és élet törvényeinek fittyet hányó vágyálmát fejezi ki”, vele szemben ugyanakkor Micimackó „a komikusan és emberien piszmogó szorongást” jeleníti meg a valósággal szemben, amin „nem lehet segíteni, alkalmazkodni kell hozzá”. Ebből is látszik, hogy Karinthy nem egyszerűen lefordította (magyarította) Milne művét, hanem az komolyan gondolkodóba is ejtette. Biztos volt abban is, hogy a gyerekek „száz százalékig” meg fogják érteni a mackó meséjét. Okfejtése pedig igazi gyerekirodalmi ars poeticának is beillene:
„Nem hiszek az olyan gyermekirodalomban, amit magam ne olvasnék gyönyörűséggel.
Nincs köztünk olyan nagy különbség, mint ahogy általában hisszük, a végtelenhez mérve rövid életünket. Vannak tények, amik életünk első éveiben nyilvánvalóbbak, mint később, és ezek az igaziak”.
A cikk írásához az Arcanum adatbázisát hívtuk segítségül.
