Idén hatodik alkalommal nyerheti el két fiatal alkotó a Mastercard – Alkotótárs irodalmi ösztöndíjat. A kiírásra 56 pályázat érkezett, közülük választotta ki az előzsűri a tíz legjobbat. A nyertesek nevét szeptemberben ünnepélyes keretek között jelentik majd be. Addig is, a Könyves Magazinon bemutatjuk a top 10-et – most Borsik Miklós mesél A dob nem hangszer munkacímű verseskötetéről.
A kötet az előző kettőhöz képest nyíltabban tartalmaz életrajzi elemeket, a szövegek elsősorban a rákban elhunyt anya alakja köré szerveződnek. A kötet a betegség hatástörténetének groteszk képeit-epizódjait mutatja meg, gyakran a családi oral history mondataira építve,
miközben a rák inspiráció a halál, a gyász, a hiánytapasztalat „rákfüggetlen”megközelítéséhez is.
Mindez különböző tanárok, ismerősök, családtagok nézőpontjából, az eltérő életszakaszok mozaikjainak felvillantásával történik.
Miért éppen a betegségre mint témára esett a választásod?
Inkább a betegség döntött, nem én, és a választása anyámra esett. Jó, nem. Ez inkább akkor lenne csábító válasz, ha olyan cselekvőerőt tulajdonítanék a ráknak, amilyet nem szeretnék. De nem tudom kikerülni a témát. A családunk életét hosszabb ideig meghatározta.
Ha elég sokáig nem hagyom abba az írást (ahogy meg sem próbáltam abbahagyni, pedig versekről van szó), a rák előbb-utóbb útba esik. A szabad akarat, a „választás” problémáját átélhetőbbé teszi. Az emlékezet bejárja az életrajzi köröket. Ezek az első két kötetemben talán azért nem voltak aktuálisak, mert az orrom hegyétől indultam. Vagyis a várostól, a városból, amit megszagolok, amihez hozzáérek, de elsősorban látom, hogy az orrom előtt nyüzsög. A közvetlenül érzekelhető után következett az előhívás, a memóriamunka mint távoli közlekedés, és már elsősorban nem metróval vagy két lábon (Átoknaptár, 2020), de nem is biciklivel történik (Futárlíra, 2024).
Szerinted vannak határok a betegség irodalmi feldolgozásában?
Vannak, de mozognak. Legutóbb Babarczy Eszter Apám meghal című könyvét olvasva szembesültem ezekkel a dilemmákkal. Ott az intimitást fenyegető tudás válik hozzáférhetővé olyan személyekről, akikről nem mondható el, hogy „kitöltötték a lemondószelvényt” (Szijj Ferenc fordulata). Persze, 2011 óta az én anyám sem írhatja alá, hogy megfelel neki, ahogy szóba hoztam a mellét.
De nemcsak az intimitásról van szó, hanem a „használatbavételi engedélyről”, ami a másik emberhez megadható. Ha él és megadja, attól a helyzet nem lesz szükségszerűen egyszerűbb. Attól sem, hogy a vers, a próza reflektál rá, viszont a részben morális gondok hajtóerővé válnak, hogy jobban rálássunk gátlásra és gátlástalanságra. A mienkre. Vagy az alkotáséra, ha félreteszem a T/1-et, visszatérve a „mozgó határokhoz”.
A mozgás mibenléte erősen foglalkoztatott a Futárlíra írásakor is, legyen szó az identitás kizökkentéséről (költő woltos ruhában) vagy az izmokéról, a képekéről stb.
Így az is érdekel, hogy a „mit engedünk meg magunknak?” kérdés nyomán a mozgástér bővülésének-szűkülésének milyen szépségei vannak, a veszélyek mellett.
De: „A testi szenzációk felett érzett intellektuális örömnek a fájdalom mélysége rajzolja ki a határait.” – írja Nádas a Saját halálban. A nyelv – és az „intellektuális öröm” itt főleg a nyelv öröme – sokszor már jóval hamarabb szembesül különböző kihívásokkal, mint hogy az erkölcsi ítéletek lehetőségeit firtathatnánk. (A nyelvkritika önmagában önmérsékletre hív, vagy szembefordul az önmérséklettel: mikor hallgassak el?)
Hogyan kapcsolódik össze a család és a betegség a kéziratban?
A család a betegség „utazóközönsége”. Nem tudsz nem odanézni. Nem tudod nem hallani a másikat.
De nem azt mondom, hogy a családba örökre be van zárva az ember, mert a busz is lerobban. Vagy csak megáll, kiszállsz, integetsz, visszaszállsz. Sőt, az én tapasztalatom az, hogy azokkal a családtagjaimmal, akik nem haltak meg, egyre jobb beszélgetéseket folytatok. Akár a verseimről is. Apám hasznos szerkesztői tanácsot is adott már. A halottak viszont nem jelennek meg, legalábbis nem úgy, ahogy Takács Zsuzsánál, aki megrázó beszámolókat oszt meg ezzel kapcsolatban például az Átkelés a Szuezi-csatornán című életútinterjújában. Emlékezetes könyv.
A kéziratra visszatérve:
a neveltetés mint dallamtapadás foglalkoztat. Sok mondat, amit rokonoktól, tanároktól, barátoktól hallottam, nem megy ki a fejemből,
váratlanul felbukkan. Vagyis most már kíváncsian várom, mi az, ami beúszik a gyerekkoromból, hogy a kötetbe épüljön. Aztán a vers megpiszkálja és/vagy eredeti formájában is felmutatja mint legendáriummagot.
Hogyan építetted be az előző köteteiddel kapcsolatos tapasztalatokat ebbe a munkába?
A Futárlírában gyakran más szerzők mondataiból, például abból hajtott ki a vers, hogy „A küllők viszik a fényt az út szívébe”. A dob nem hangszer kézirata hasonló. A gyakorlat ismerős, csak Szijj Ferencet a nagymamámra cseréltem. A kötet címét is ő mondta, amikor gimnáziumba jártam, csak „nem tudta, mit cselekszik”.
Természetesen csak látszat (vagy az sem), hogy a hagyományelemek következmények nélküli könnyűséggel rakosgatható legóelemek lennének. Általában inkább feszültségterekben találják magukat, és közben az együttállások, széttartások, súrlódások, illeszkedésfokozatok érdekelnek. Ami az Átoknaptárral kapcsolatos tapasztalatokat illeti, ott nekem az egyes képek kidolgozása, a sűrítés elég fontos volt, és a ráközelítés a keserűségre és az indulatra filozofikusan valósult meg több esetben. Szutorisz Szabolcs törte is a fejét a szegedi bemutatón, hogy mégis milyen sorseseményekhez vezetnek a szálak, mert nyomokat talált. A dob nem hangszerben több fogódzót kapunk.
A pályakezdésemre érkezett visszhangokból arra következtettem, érdemes megnézni, milyen, amikor egy nagyobb történet kis helyen is elfér.
Mit kezdek én – az apró dolgok és a szürrealizmus örökségének vonzásában – az elbeszélés igényével? Maradva a költészet keretei között.
Milyen kötetekből merítettél inspirációt?
Susan Sontag A betegség mint metaforáját érdemes néha elővenni. Ahogy ezt teszi Urfi Péter is, aki a Sanszban ír róla, az agydaganatából kiindulva. Inspiráló infotainment olvasmány, provokatív szerkezettel, meggyőző érveléssel beszél a covid és a járványok emlékezetéről általában, mert a vírus és a tumor megállapítása ugyanarra az időszakra esett.
Ha költészetet említek, Ráday Zsófia és A Csendkirály győzelmi beszéde fantáziaműködése vonzó, és provokál is, most, hogy egy „röghöz kötöttebb” kéziraton dolgozom. Fenyvesi Orsolyától a Mindig kezdetben szintén vonalvezető lett egy tárcám születésekor (A daganat és a szög), ahol épp Sontagról írok, aki nem győzi hangsúlyozni, milyen súlya lehet annak, hogyan beszélünk „a betegségek betegségéről”. Pontosabban arról, aki belehalhat, mert olyan hatékony ellenszer nincs még, amilyen az AIDS és a TBC esetében használható. Ezeknek a betegségeknek a mitológiája megváltozott, a rák körül viszont gyártjuk-újratermeljük a szóbeszédet-vélekedést, ha megtudjuk, hogy valakiben ott van. Mi vagyunk azok, akik – gyakran úgy, mint egy bűnösre – „kíméletlenül rámutatnak” (Németh Bálint: A hangyák élete).
