Megtört, üres tekintetű férfiak, férjeiket és fiaikat gyászoló nők, és a gyerekek, akik szüleik és nagyszüleik helyett is megpróbálják begyógyítani a múlt sebeit. Patrick Ryan Vadgesztenye című regényének középpontjában végső soron vigaszt kereső emberek állnak. Ki a szerelemben, a halottakban vagy a nagy amerikai álom üldözésében próbálja azt megtalálni, de legvégén senki nem úszhatja meg az önmagával való szembenézést, a legtitkosabb vágyai, félelmei és tévedései felvállalását.
A Vadgesztenye (eredeti címen: Buckeye) 2025-ban nagy sikert aratott az angolszász nyelvterületen (olvass bele). Az Amazon az év könyvének választotta, Tom Hanks és Ann Patchett is lelkendezett érte (előbbi ajánlóját a fülszövegben, utóbbiét a könyvborítón olvashatjuk). Ez a szerző első, felnőttekhez szóló regénye, ezelőtt három young adult kötete, valamint novellái jelentek meg.
Gyász és veszteség mindenhol
„Tele van szerelemmel és háborúval, valamint a kisvárosi élet sokszor baljós viszonyaival” – írja a regényről a már emlegetett Patchett. A neves amerikai írónő egy nagyon fontos dolgot viszont kihagyott az ajánlójából, még ha finoman, közvetett módon utalt is rá. Ez pedig a halál és a gyász jelenléte, ami fojtogatóan vonul végig a köteten, és
ami ezt a feel good, felemelő olvasmánynak induló könyvet különösen megindítóvá és felejthetetlenné teszi.
Egy fiktív amerikai kisvárosban, az Ohio állambeli Bonhomie-ban járunk a második világháború és a huszadik század vége között. A történetben két család élete fonódik össze váratlan, de visszafordíthatatlan módon.
Megismerjük Jenkinséket: „az alacsony, csinos és kissé különös” Beckyt és Cal Jenkinst, akinek „egyik lába öt centivel rövidebb volt a másiknál”. Ez a születési rendellenesség nemcsak sántítással jár, hanem jobban megnehezíti az életét, mint elsőre gondolnánk.
Például nem vonulhat be a hadseregbe, nem védheti meg a hazáját, nem harcolhat bajtársai oldalán – pedig úgy érzi, csak így veheti ki a részét az egész világot felforgató háborúból. És Becky nem véletlenül „különös”: szinte természetfeletti ereje van.
Szellemeket idéz, képes kapcsolatot létesíteni élők és holtak között.
Emellett ott van Margaret Salt és Felix története, amely párhuzamosan bontakozik ki. A maguk módján mindketten elbűvölőek, de ez főként mások szemében vonzerő: a közös életükben a vágy felébresztése jelenti az egyik legnagyobb kihívást.
A két pár élete Margaret és Cal titkos viszonya miatt fonódik össze, ami – nem meglepő módon – rengeteg fájdalommal és járulékos veszteséggel jár. Később mindkét családba gyerek születik, akik csak tovább bonyolítják mindenannyiuk helyzetét.
Légy amerikai mintapolgár!
Karakterközpontú cselekménnyel van dolgunk, a szereplők remekül megírt párbeszédekben kelnek életre, de közben mindvégig ott vonul az amerikai, sőt a világtörténelem a háttérben: Japán lebombázza Pearl Harbort, atombombát dobnak Hirosimára és Nagaszakira, meggyilkolják Martin Luther Kinget és Kennedy elnököt, és zajlik a vietnámi háború. Fiúkat és férfiakat soroznak be, a második világháború végét jelző eufóriában megszületnek a baby boomer generáció első tagjai, hogy megküzdjenek azzal a világgal, amelyet a hallgatásba és az érzelmek elfojtásába menekülő szüleik hagytak rájuk.
„Emlékszel, hogy a nagyapám meg apa apja is veterán volt, megjárták a háborút, harcoltak meg minden? Meg az apád? Miért nem beszéltek róla soha? Miért nem mondták el, milyen borzalmas volt? (…) Utálom ezt a helyet, (…) ez itt a világ legszarabb helye” – írja az egyik fiú a másiknak, miközben azzal szembesül, hogy a háború hogyan öli ki a lelket az emberből.
Lehet, hogy az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában látszólag mindenki az amerikai álmot kereste, de milyen áldozatok árán?
Hány sors érhetett tragikus véget csak azért, mert az önazonos élet túl nagy kockázattal járt? Hányan próbáltak megfelelni a társadalmi elvárásoknak, a hagyományos női és férfi szerepeknek, miközben legbelül teljesen másfajta életre vágytak?
„Én mégegyszer nem csinálom végig ezt az iszonyatot” – bukik ki Margaretből szülés után, aminek már csak a kimondása is óriási bátorságra vall. Mert mi van, ha egy nő nem akar több gyereket? Vagy ha egyáltalán nem képzeli el magát anyaként?
„Margaret azon mélázott, hogy vajon mindig így ment-e ez a férfiak és a nők között. A nők szülik a gyerekeket, a férfiak meg, ha úgy hozza kedvük, már abban a pillanatban messzire elvonulnak, amint kirántják magukat a nőkből. (…) A nők nem sétálhatnak ki egyszerűen a gyerekeik életéből, hogy majd a világ kitalálja, ki nevelje fel őket. És mégis megtették. Mert megesett, hogy némelyik egy kosárban hagyta őket” – olvashatjuk egy ponton.
Még abban a korban járunk, amikor nem voltak szavaink arra, ha valaki nem volt jól. Egy anya, aki elhagyja a gyerekét, nem szörnyeteg és végső esetben sem hisztérikus, hanem gyászolja az egykori énét, amelyet nem az altatás, a szoptatás és a gyereknevelés keretezett. Egy férj, aki szellemként lézeng a családi házban, miután leszerelt, nem lusta és önző, hanem poszttraumás stressz szindrómával küzd. És egy fiatal huszonéves, aki háborúellenes demonstrációkon harcol az igazáért, gyakran csak a transzgenerációs traumáját próbálja feldolgozni.
Van gyógyulás
Bevallom, hogy az elején bármennyire is bizalmatlanul álltam Becky történetszálához, a szellemidézésnek nagyon is kulcsszerepe van a regényben. A nőt rengeteg gyászoló keresi fel, hogy többnyire a háborúban meghalt szerettével lépjen kapcsolatba, de a könyv utolsó részében megértjük, hogy az elengedésnek nem ez a kulcsa. Valójában nem kell lezárni egy abbamaradt beszélgetést, nem kell feltenni azt az utolsó kérdést, és bocsánatkérésre sincs szükség. Az elengedés kulcsa sokkal inkább annak elfogadása, hogy
az elhunyt szeretteink bennünk élnek tovább, az emlékeinkben, a gesztusainkban, a döntéseinkben, mindabban, ahogyan helyet foglalunk a világban.
És így nyer értelmet a könyv elsőre jellegtelennek tűnő borítója is: lehet, hogy a nagyszüleink szikár világát még csak por borította, a szüleink életében már megjelentek a facsemeték, amelyek valóságos lombkoronákká nőtték ki magukat, mire a gyerekeik felnőttek.
Mert minden generáció egy lépéssel közelebb kerül a reményhez és a gyógyuláshoz.
