Kint állt a gombosszegi ház kapujában, amikor az autónkkal leparkoltunk. Ez egy kis falu, kilométerekről hallani, ha valaki idejön – mondta Nádas Péter, és behívott a kertbe.
A regényeit, esszéit olvastam és szerettem, interjúiból egy makacs, önmagának való, de mindenképp nagyszabású, európai gondolkodó képe rajzolódott ki – be voltam szarva. Még jóval korábban, az egyetem után, fiatal indexes újságíróként az első kérdés, amit feltettem neki, az őszödi beszédre vonatkozott; analitikus válaszára az újságolvasók semmiképp se voltak felkészülve.
Tíz éve érkeztünk interjúzni Nádashoz, aki megmutatta a magaságyást, a történelem előtti erdőt és ebéddel fogadott. Magával ragadó volt, figyelmes, pontos, és érezhetően akarta, hogy megértsem azt a világot, amelyet ő megteremtett maga körül.
Ott álltunk a hatalmas körtefa előtt, ami a Saját halál miatt életének és a halálának a metaforája volt. A körtefa beégett a retinámba, ahogy az elbeszélés is, ami a lehetetlent kísérti: megosztani a halál tapasztalatát.
A szövegeiből tudjuk, hogy érzékelése minden apró elemre kiterjedt.
Ezt önmagában is irtó nehéz lehet elviselni, de ehhez ritka érzékenység társult, valamint totális figyelem.
Nem jó vagy rossz ez, hanem teher, feladat, amivel dolgozni kell, megismerni, hogy mire lehet használni akár önmaga, akár mások érdekében. Ő azt a felelősséget vállalta, hogy megír mindent, amit mások elhallgatnak, és megmutatja azt, amit mások nem látnak.
„Az írásnak csak személyes tétje van. Olyan eset nincs, hogy ne lenne személyes. Minden valamirevaló irodalomnak a személy a szubsztanciája” – válaszolta egy kérdésemre.
Nádas tekintete
Az Emlékiratok könyve, az Egy családregény vége vagy a Párhuzamos történetek nagyszerű alkotások, de az irodalomtörténet nem tudja elbeszélni, milyen erővel alakították az énképemet: bár világéletemben szerettem volna 150 oldalon át szexelni, nem jött össze, mégis máshogy tekintek a világra.
Írhatnék a regényeiről és az esszéiről, amelyek nemcsak jelentős befogadói élményt jelentettek, szórakoztattak, elgondolkodtattak és hatottak, hanem alakították is a gondolkodásunkat, azt, ahogy magunkra, a testünkre, a szexualitásunkra, a nyelvünkre, a történelmünkre, kultúránkra vagy a természetes és épített környezetünkre gondolunk.
Nádas Péter halálával a jelentős, korszakos író mögött álló biológiailag, politikailag, családtörténetileg és társadalmilag meghatározott embert is elvesztettük, akinek nézőpontja minden irodalmi megszólalását megalapozta.
A megjelent szövegei nem felvett nézőpontokból következtek, hanem a személyiségéből: ő ilyen összetetten és rétegzetten élte meg a világot.
Nádas figyelt, radikálisan meg akart érteni mindent, többek között ezt értette humanizmus alatt.
Egyik legfontosabb hagyatéka, hogy önkritikusan és analitikusan tekintsünk magunkra, felelősségünkre, szabadságunkra.
Embertetemre embertetem
Nádas Péter a második világháborúba születik bele, első meghatározó gyerekkori emléke egy bombatámadás a Damjanich utcában. Pár házra onnan, ahol közel negyven évvel később megszülettem.
Álltunk a hetedik kerületi háznál a Világló részletek megjelenésére szervezett sétán, és Nádas emlékezett: a részletekre, a macskákra, a környék demográfiai összetételére, a bútorokra, a lépcsőre, a hátsó lépcsőre. Mindent leírt, érzékeltetett, elmondott: de nem mesélt, nem sztorizott.
„Rétegekre rétegek épülnek, embertetemre embertetem” – fogalmazott ezzel kapcsolatban. Ezt megértettem ott és akkor az utcában, pár méterre a Piroska vendéglőtől, amikor múlt és jelen, személyes és közös egyben látszódott.
A regényeire jellemző folyamatos munka az emlékezettel nem dramaturgiai trükk volt, hanem a lényeg: az egyén élete végtelen számú történeti, politikai, biológiai, családi hatás konfliktusából alakul ki. Minden mindennel összefügg, és ő ezt a maga komplexitásában ragadta meg.
Nádas szerint az emlékezet mindent megőriz, azt is, amit nem értünk meg: egyenrangúként őrzi a nemértést és az értést. Ezért dolgozott egy életen át, a megértésért.
Egyébként ezért nem dolgoztam én, amíg ezt meg nem értettem a könyveiből.
Tönkre téve
Gyerekkorától az volt a célja, hogy mindent megírjon, amit mások elhallgatnak.
És a gyerekkora nagyon nehéz volt: édesanyja zsidó munkáscsaládba született, részt vett a nőmozgalomban, szülei kommunisták voltak. Előbb anyja hunyt el rákban, majd pár évre rá az apja öngyilkos lett – ekkor Nádas 15 éves volt.
Szerinte minden gyerek tönkre van téve. Önálló létező, egyedi és egyszeri, ami hamar összeütközik az elvárásokkal és követelményrendszerrel.
A világot bomlási folyamatként ábrázolta a Saját erdő című portréfilmben: már a hatvanas években megértette, hogy amerre a világ tart, onnan nincs visszaút, elkerülhetetlen összeomlás következik, de tennünk kell a dolgunkat,
„kultúra nélkül az egész emberi élet szart se ér”.
Az élete a totalitárius rendszerekben zajlott, amelyek átalakították és felszámolták az egyént, a testét, a szexualitását, a gondolkodását, a történelmét, a családját, a jövőképét.
„Nincs olyan rezsim, amelyik egyedül birtokolná az embert, ez a született szabadságnak az alapja, hogy nem tud birtokolni a diktatúra” – Nádas ezt a Helyszínelés című könyvének 2024-es bemutatóján mondta. Az ő szabadságának az alapja az írás volt.
Ingerkörnyezet és érzékelés
Szülei azt vallották, hogy a világ megismerhető, sőt megváltoztatható, amiket Nádas illuzórikusnak tartott – erről a Világló részletek Müpa-beli bemutatóján beszélt, illetve arról, hogy a megfigyelőkészség közös tulajdon, de nem mindenki használja. Ő viszont használja, leírja, mások vagy használják, vagy nem. A megfigyelés vezet el a megértéshez.
A megismerés, a gondolkodás és az írás nem vált szét nála, családtörténetről, a férfiak és nők biológiájáról vagy szexualitásáról, az érzékelésről és tapasztalatról, az infarktusáról, olvasmányélményekről, alkotókról, halott barátokról vagy földigilisztákról ugyanolyan érdeklődéssel, alázattal és megértési vággyal írt.
Nádas szuperképessége az érzékenysége, ahogy a Világló részletekből is kiderült, számára a létezés minden pillanata információt nyújt.
Az érzékelése és a figyelme totális volt, szerkezetükben, biológiájukban és történetükben vizsgált minden létezőt.
Ő nem a gombosszegi remete volt, hanem egy hiperérzékeny ember, akinek az érzékelése, az életműve alapján, semmiképp sem volt hétköznapi. És ha valaki a totális érzékelés képességével bír, annak létre kell hoznia a biztonságos környezetet, ahol a legkevesebb inger éri. (Nézzék meg Valuska Gábor fotóját a gombosszegi kertből.)
Számára a totális ingerkörnyezet elviselhetetlen és kaotikus lehet, az írás, ahogy Bazsányi Sándor, a Nádas-monográfia szerzője búcsúpodcastunkban mondta, a rend megteremtését pont maga az írás jelentheti.
Nádas nem akart harmonikus világot a regényeiben, ha a világunk is diszharmonikus. 83 éves koráig talán mindent megírt, amit jó előre megtervezett, mert alkotói karakterét nem a véletlenek, hanem a pontos tervezés irányította.
Végigírta
„Nem tudok nem írni” – mondta a 2018-ban készített riportfilmünkben (Nagyon sajnálom) a Világló részletek megjelenését követően, amikor elhittük neki, hogy írói programja végére ért.
Egy pár évvel ezelőtt Simonyi Balázsnak arról beszélt, hogy a születés pillanatában kezd elmúlni az ember, és ő, amíg életben van, dolgozni fog. Annyira így volt ez, hogy elkészült a Rémtörténetek című regénye, ami erőszakos, szórakoztató, felszabadító, nyomás nélkül született mű, majd 2025-ben jelent meg tőle a Halott barátaim.
A sokak által megosztónak tartott regény a legszebb és legőszintébb irodalmi lezárása az életműnek. Nádas alkotóként kerülte a személyest, a Világló részletekkel részben szakított ezzel, de ott is a tényeket, a dokumentumokat kereste, hogy igazolja a személyes emlékeket. A Halott barátaim a legszemélyesebb könyve, ami őszintén és részletesen számol be a hozzá legközelebb állókról, Esterházy Péterről, Mészöly Miklósról és Polcz Alaine-ről.
Minden érzelgősség és nosztalgia szándékos elkerülésével beszéli el a számára legfontosabb emberekkel közös történetét.
És azt, hogyan tanulta meg Nádas önmagát, az érzelmeket, a konfliktusokat és a másikat. A könyv bizonyítja, hogy a sokak számára túlzottan analitikus elbeszélése nem elrejti, hanem pont hogy megmutatja az érzelmeket. A figyelem és a megértés vágya maga az érzelmi kapcsolódás.
Nádas történetének nincs vége, ahogy a Párhuzamos történetek se tud véget érni.
Nádas Péter augusztus 26-án reggel meghalt gombosszegi otthonában. Ott, ahová a kezdetek kezdetén, a ház átépítésekor bebetonoztatta az Emlékiratok könyve kéziratának három fejezetét, és ahol a Saját halálból ismert hatalmas körtefa állt.
