A német gondolkodó nagy hatású filozófiája a költészet és a bölcselet határán egyensúlyozott, aforisztikus mondatait sokszor félremagyarázták. Friedrich Nietzsche különc zseni volt, de egyben félreértett, magányos ember is, aki élete utolsó évtizedét elborult elmével élte le.
Nem teljesen egyértelmű, hogy ez fiziológiai betegség(ek) következménye volt, vagy jól ismert írásainak is köze lehetett hozzá. Esetleg az önmagának diktált, hihetetlen tempó (életének 1879–1889 közti része akár mániás szakasznak is nevezhető, olyan féktelen alkotóerő jellemezte) vagy a művek tartalma is közrejátszhatott? A Big Think eredt a rejtély nyomába.
Az összeomlás és a torinói ló
1889. január 3-án az akkor 44 esztendős Nietzsche torinói bérelt lakásából kilépve egy lovaskocsira lett figyelmes. A kocsi elé kötött ló megmakacsolta magát, mire a kocsis ostorral ütlegelni kezdte. A filozófus ekkor összefüggéstelenül kiabálva odarohant az állathoz, zokogva átölelte, majd elvesztette az eszméletét.
Ezek után, egész pontosan 1889. január 10-én a bázeli elmegyógyintézetbe, onnan pedig 1889. január 18-án a jénai intézetbe került. 1890. március 24-től anyja, majd később húga gondozta, s az 1900. augusztus 25-én bekövetkező haláláig
teljes szellemi sötétségében élt.
Korábbi jelek
1888 őszén a német filozófus hazafelé tartott, amikor úgy érezte, hogy a szája sarkai felfelé csavarodnak, mintha húzná őket valami. „Az arcom folytonos grimaszokba torzult, az öröm kifejezéseként” – írta egy barátjának.
Sajnos ezek a fékezhetetlen nevetés- és sírógörcsök valami komolyabb dolog kezdetének bizonyultak.
A következő héten a vendégház lakói közül többen észrevették, hogy a filozófus napokig a szobájában maradt. Az ajtón belesve pedig azt látták, hogy az Imigyen szóla Zarathustra szerzője meztelenül zongorázik és megszállottként táncol.
Téveszméi voltak önmagával kapcsolatban
Franz Overbeck, a filozófus jóbarátja az összeomlás után meglátogatta, és olyan téveszmék között találta, melyek börtönéből „soha többé nem szabadult ki”. Tébolyult leveleket és táviratokat címzett barátaihoz és idegenekhez egyaránt, amelyeket hol Dionüszoszként, hol a Megfeszítettként írt alá, és magáról mint az immár halott Isten utódjáról beszélt.
Bizonytalan diagnózis
Lehetséges, hogy Friedrich Nietzsche összeomlását egy alapbetegség okozta, de az sem kizárt, hogy a megfeszített munkatempó is közrejátszott benne. Az első orvosok, akik megvizsgálták, szifiliszfertőzést diagnosztizáltak nála, ami paralízishez, sőt agysorvadáshoz vezethetett. A későbbi vizsgálatok szerint az is felmerült, hogy Nietzsche agyában, a jobb látóideg közelében egy daganat fejlődhetett, és ez okozta a különös tüneteket.
Noha Nietzsche összeomlásának pontos orvosi okairól máig viták zajlanak (családjában egyébként nem voltak ritkák a mentális betegségek), fontos hangsúlyozni, hogy végleges összeomlása előtt is küzdött egészségügyi problémákkal.
Gyerekkora óta borzalmas migréntől szenvedett,
erős és krónikus fájdalmai pedig sokszor elviselhetetlenné tették az életét.
„Két-három havonta körülbelül harminchat órát töltök ágyban – írta egy levelében – igazi gyötrelemben (…) Olyan megerőltetés egy nap, hogy estére már nem marad öröm az életben, és tényleg meglep, milyen nehéz élni. Úgy tűnik, nem éri meg ez a sok gyötrelem.”
De a filozófus sikertelensége – csak halála után vált igazán híressé – és a társadalmi érintkezés hiánya is nagy stresszt jelenthetett számára. „Iszonyatosan fáj, hogy ez alatt a tizenöt év alatt
egyetlen embernek sem volt szüksége rám, nem szeretett senki”
– írta egy levélben.
Mindezek mellett Nietzschét nyomasztotta beteges apjának öröksége, úgy gondolta, hozzá hasonlóan ő maga is korán, fájdalmas halállal fog meghalni. Több levélben is kifejezte azt az egyre növekvő félelmét, hogy egy nap megőrül, és elveszíti saját magát labirintusszerű, bonyolult elméjében.
„Őrült zsenik”
Nietzsche története persze korántsem egyedi. Van Gogh, Robert Schumann, Wolfgang Amadeus Mozart, Virginia Woolf, Ernest Hemingway, Edgar Allan Poe vagy Jackson Pollock – mindig is voltak olyan rendkívül kreatív emberek, akik
művészi és szellemi teljesítményeik mellett súlyos pszichológiai problémákkal küzdöttek.
A tragikus sorsok, az „őrült zsenik” kapcsán sok kutatás indult, mely a kreativitás, az intelligencia és a pszichopatológia közötti összefüggéseket próbálta felderíteni. Számos tanulmány kimutatta, hogy a kreatív emberek az átlaghoz képest kétszer nagyobb valószínűséggel szenvednek olyan betegségektől, mint a depresszió vagy a szorongás.
Noha a kreativitás és a mentális zavarok között van összefüggés, a pszichológiai problémák mégsem kedveznek a kreativitásnak. Valójában mind a tudományos kutatások, mind az életrajzi bizonyítékok – beleértve Nietzsche esetét is – az ellenkezőjét sugallják: az ilyen betegségek, az általuk gyakran okozott alkoholizmus vagy drogfüggőség és öngyilkossági gondolatok mellett szép lassan épphogy aláássák az egyén alkotókedvét és -erejét.
De míg a mentális betegségek nem növelik a kreativitást, a kreatív tevékenységek hozzájárulhatnak a mentális betegségekhez.
Legalábbis ezt feltételezte Otto Binswanger, a Nietzschét rövid ideig ellátó elmegyógyintézet igazgatója. A filozófus édesanyjával beszélgetve felvetette, hogy az az intellektuális és érzelmi energia, amelyet Nietzsche a munkájába ölt, túlstimulálhatta az idegrendszerét, szinte kisüthette az agyát.
A fájdalom hatása
Binswanger hipotézise a Nietzsche összeomlásáról szóló vita és spekuláció legérdekesebb részéhez vezet: annak a lehetőségéhez, hogy őrültsége nem valami biológiai véletlen volt, hanem azoknak a filozófiai eszméknek a logikus eredménye, amelyekkel foglalkozott. Bár a kérdésre adott válaszok korántsem véglegesek, mindenképpen elgondolkodtatóak.
Aki kicsit is ismeri Friedrich Nietzsche életművét, tudja, hogy a szenvedés fontos szerepet játszik az írásaiban, mert az segítette hozzá, hogy élesebben tudatára ébredjen saját létezésének. Erre utal egyik legismertebb mondata is:
„Ami nem öl meg, az megerősít.”
A filozófus ezt a gyakran tévesen értelmezett mondatot interpretálja A vidám tudomány című művében, ahol azt állítja, hogy a betegség és a hosszan tartó fájdalom kényszeríti a filozófusokat és gondolkodókat, így őt magát is, hogy leereszkedjen legvégső mélységeibe.
Nietzsche veszélyes önfelfedezése ennek értelmében nem kíváncsiságból fakadt, hanem szükségszerűségből. Talán abban reménykedett, hogy a legbelső szakadékba pillantva felfedez valami olyan bölcsességet, ami elviselhetővé teheti a testi gyötrelmet is.
Ennek fényében érthető az, amiről már említett, közeli barátja, Overbeck beszélt. Szerinte ugyanis
Nietzsche még őrültségében is egészen jól felismerte a környezetét és körülötte lévő embereket,
de saját korábbi önmagát szem elől tévesztette, és teljes sötétség ereszkedett rá azt illetően, hogy ő maga kicsoda.
Forrás: Big Think
