Április 3-án újra országgyűlési választások lesznek, amin a szavazók arról döntenek, milyen országot akarnak létrehozni. Az elmúlt közel két hónapban Az olvasók országa néven futó rovatunkban arra tettünk kísérletet, hogy könyveken keresztül megpróbáljuk bemutatni, milyen kérdések a meghatározóak a jövőnk szempontjából. Beszélgettünk Magyarország pozitív jövőképéről és az ehhez kapcsolódó kihívásokról, illetve a láthatatlan részéről is, lengyel író tartott tükröt a magyar politikának, megnéztük, milyen hatással van a közösségi média a demokráciára, kiderítettük a tökéletes kampány receptjét, bemutattuk, hogyan változik a nők helyzete például a gazdaságban, foglalkoztunk a politikai kommunkációval, a totalitárius rendszerek és a nyelv viszonyával, és azzal is, hogyan alakítja át a munkakultúra a mindennapjainkat, valamint olvashattunk az autokrata vezetőkről, interjúztunk Navalnij sajtótitkárával, megvizsgáltuk Oroszország Ukrajna ellen indított háborúját, sok kérdést tettünk fel Putyinról, Jo Nesbo írt az orosz narratíváról, az ukránokéról Vonnák Diána mesélt, a háborús traumákról Orvos-Tóth Noémi, írtunk a klímaválságról, valamint írókat kérdeztünk arról, milyen könyveket, verseket ajánlanak, kik a politikusi példaképei.
G. Fodor Gábor Az Orbán-szabály című könyve nem maradhatott ki a sorozatból, hiszen a 12 éve kormányon lévő miniszterelnök nemcsak meghatározza, hanem helyettünk is alakítja hétköznapjainkat.
Orbán Viktor magánember mellett létezik egy elbeszélt történet, ami a nyilvánosságban folyamatosan alakul, és maga is jól kitalált termék:
egy tudatos, bátor, kockázatvállaló vezérről szól, aki megértette a magyar lélek működését, jelentős víziója van arról, hogyan vezetheti ki az országot a bonyolult geopolitikai és gazdasági helyzetéből. Ezt a képet marketing- és kommunikációs eszközökkel tudatosan építik hosszú évek óta.
A rendszer
Az Orbán-szabály abból a szempontból fontos könyv, hogy G. Fodor Gábor a rendszer meghatározó szellemi háttérembere: politikai filozófus, az Orbán-csapat tagja. Ezt nem én mondom róla, hanem ő maga a hátsó borítón, és persze a Századvég Alapítvány elnöke, a kormányzással kapcsolatos stratégiai kutatásokok vezetője (javasolt olvasmány: Telex-interjú). Ebből az elfogult, belső és felkészült nézőpontból nem tettek még kísérletet az Orbán-történet koherens, reflektív elbeszélésére.
G. Fodor célja szerint “meg akarja érteni és értetni, hogy hogyan lett egy 25 éves, tehetséges, érzékeny fiatalemberből megkerülhetetlen, közösségének stabil jövőt biztosító politikus, aki a legjobb úton halad ahhoz, hogy államférfi legyen belőle”. Az Orbán-korszak tíz évéről írt tíz fejezet 2021-ben jelent meg a Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány kiadásában, Schmidt Mária előszót írt a könyvhöz, illetve alkotói ösztöndíjat adott a XXI. Század Intézetben a szerzőnek.
Az eredettörténet: a forradalmár
Schmidt előszavában felhívja a figyelmet arra, hogy a szerző, G. Fodor “sorra veszi azokat a tulajdonságokat, képességeket, erényeket, amik fogalommá, sőt politikai branddé tették Orbánt”.
A történész a márka eredettörténetét is összefoglalja:
- “forradalmárként kezdte”,
- “először követelte a szovjet megszállók távozását és szabad választásokat. Ezzel a történelmi esély pontos felismeréséről és nagy személyes bátorságról tett tanúbizonyságot. Egy egész ország zárta akkor a szívébe!”,
- “Alig harmincöt évesen lett először miniszterelnök. Hivatalának súlyát akkor is és azóta is minden pillanatban átérzi, a rá nehezedő nyomást kitüntetésként, sőt megtiszteltetésként, felelősségtudattal viseli”,
- “Mindig hosszú távban, több lépéssel előre gondolkodik”,
- “A magyar emberek szabadok és szuverének voltak, visszakapták önbizalmukat, munka- és alkotókedvüket, folyamatosan mindannyian gyarapodtak, senki nem maradt az út szélén”,
- “A mozgásban lévő, új világrendjét kereső 21. században Orbán feladata az, hogy hazánkat a győztesek oldalára állítsa!”.
A mítoszépítés röviden összefoglalja az előző részben elmesélt történetet a kiválasztottról, aki megvívta harcait, és csak nagyvonalakban emlékezteti az olvasót az ismert előzményekre.
Az egy éve megjelent könyv előszava, aminek célja az Orbán-kép kanonizálása, különösen rosszul öregedett: az elmúlt hetekben az oroszok ukránok elleni inváziója megmutatta, hogy ez a történet nem arról a férfiről szól, aki elűzte az oroszokat, és hazánkat a győztesek oldalára állítja, ahogy ezt Schmidt Mária írta. Ő rögzít egy nézőpontot, ahonnan nézzük Orbán Viktort, aki harminc éve van a politikában, tizenhat évet töltött kormányon, megelőzve a korábbi csúcstartó Tisza Kálmánt.
Pont ez a nézőpont az érdekes: hogyan lehet elmesélni Orbán történetét belülről, mennyi kritika vagy reflexió fér bele, illetve a gazdasági és társadalmi problémák egyáltalán visszahatnak-e a kanonizálásra javasolt képhez. Tavaly interjúztunk Rényi Pál Dániellel és A győzelmi kényszer című könyvéről is írtunk, ami hagyományos újságírói eszközökkel, de sztoriközpontúan, mégis a kontextusokat is felvázolva beszélte el a focin kereszül Orbán egyik lehetséges történetét. A könyv olvasmányos és izgalmas lett, és most is azt gondolom, hogy a miniszterelnök szívesen olvasná az abban róla kialakított képet.
A konyhában Orbán Viktorral
G. Fodor Gábor Orbán Viktor konyhájából kezdi történetét, ahol “a mestertervet kifőzik”: a szerző által főszerkesztett 888-ra készítenek egy “vagány” interjút a miniszterelnökkel. Előszavában kizárja, hogy “Orbán a hatalmat magáért a hatalomért gyakorolja”, bemutatja a “korszakdöntést”, amikor “az új törvényeket, az új rendet, az új igazságokat mindig hús-vér emberek vezetik be - a régiek tiltakozása ellenére”. Egy közösségnek vezetőre van szüksége, akiben bízhat, akire felnézhet - írja G. Fodor az újabb állítását.
A korszakról nem sok minden derül ki, mert G. Fodor az egész Orbán-szabályt politikaelméleti nézőpontból közelíti meg, ezen belül pedig nagyon sokszor nyelvi kérdéssé alakítja:
hogyan gondolkodunk a nyelvről mint politikai eszközről, hogyan használjuk a szavakat a nyilvános kommunikációban, milyen kérdéseket teszünk fel, és nem utolsósorban, hogyan beszéljük el a miniszterelnök történetét.
“A dolgok rendje a szavak rendjével kezdődött” - írja G. Fodor, aki egy Orbán-idézetből (“Ezért a kormányzásra vállalkozó első dolga az legyen, hogy a gondolatokat szavakká, szavait tettekké tegye. Ne tűrje, hogy a szavaiban rendetlenség legyen. Minden ezen múlik.”) egy rendszer nyelvi megalapozottságát mutatja be.
A szavak rendje
Miközben a szerző szerint a jobboldalt képviselő vezető “a globalista liberalizmussal szemben vívja intellektuális szabadságharcát, ”a nyelv megmunkálásának kérdése a korszakdöntés meghatározó kérdésévé lép elő”.
A nyelv megmunkálása G. Fodor értelmezésében nemcsak a szóhasználat kisajátítását jelenti, hanem azokat a csatornákat is, amelyeken keresztül a korszakdöntés elérhető: a folyamatos óriásplakát-kampányok, a milliárdos méretű Facebook-költés és a magyar média jelentős részének központosítása a KESMA-ba, mind azt a célt szolgálták, hogy a saját nyelvvel formálják a társadalom gondolkodását. Politikai cselekvőként ők irányítják a közbeszédet, és az ellenzék tizenkét éve alatt nem tudott kilépni ebből a nyelvi csapdából.
A retorikai háború
Az Orbán-rendszer egy fikciós történet, amelyben a magyarok állandóan harcban állnak, Brüsszellel, Gyurcsánnyal, Sorossal, a migránsokkal vagy az LMBTQ-val.
Az Orbán-korszak definiálása felől meséli el G. Fodor Gábor a nagy felnövéstörténetet, az alapítástól, a saját iskolán át a többség előállításáig és az igazság hirdetéséig, amit utána meg kellett védeni (Brüsszel és a Csubakka-védelem), ahogy a keresztény kultúrát, a családot is, amihez közben fel kellett lépni a liberalizmus és az illegális bevándorlás ellen.
A kommunikáció nyelvi háború: a vezető beszédeinek háborús retorikája a tényekkel szemben saját valóságot beszél el, amelyet a kormányzás évei alatt megszerzett óriási médiabirodalmának köszönhetően rengeteg emberhez juttathat el. A 444 szerint 10 év kellett ahhoz, hogy a teljes nyilvánosságot elfoglalják, a Megafon facebookos reklámköltése elérte az egymilliárd forintot. Az Orbán-szabályban felvázolt elemző vagy elméleti nézőpontok elbeszélhetetlenek a nyilvánosságban vagy a gazdaságban történt változások nélkül, hiszen egy kisajátított nyelv sem érne cél, ha nem lennének olyan kommunikációs csatornáik, amelyeken keresztül eljuthatnak az információk a célcsoportokhoz.
A Fidesz felismerte a nyelv közösségépítő szerepét, illetve a közös történetalkotás fontosságát, ehhez új nyelvet hoztak létre, ami új valóságot teremtett.
Szótár egy új nyelvhez
A könyv legfontosabb része valószínűleg nem is a szerző elemzése, hanem a kötet végén szereplő, Az Orbán-korszak szótára címen futó függelék, amely saját nézőpontból újradefiniálja a szavakat:
Adórendszer = közösségépítő érdekhálóvá kell válnia (folyamatos jövő idő)
Adósság = a külső kontroll egy formája
Amerika = egy nagy Westworld
Brüsszel = a probléma
Centrális erőtér = a Fidesz van középen, mindenki más a politikai erőtér két szélén, és nem tudnak egymással összefogni
Egység = politikai erőforrás
Élet = kötelesség
Gyurcsány = maga a gonosz
Haza = a nagy közös örökség
Jó kormányzás = minél kevesebb olyan ügy legyen, ami sérti az emberek igazságérzetét
Kerítés = kerítés
NER = lesz mindennek a mércéje (folyamatos jövő idő)
Soros = (1) minden mögött ő áll, (2) Fantomas, (3) a szuverenitást támadó fedett struktúra
Tusnádfürdő = (1) metafizikai tér, az eretnek gondolatok helye, (2) évenkénti szentségtörés.
A lista természetesen nem teljes, csak néhányat emeltem ki, hogy látható legyen, minden szó saját politikai történetet léptet életbe, és hogy a többoldalas szótár semmiben nem hazudik, ezeknek a szavaknak a jelentése tényleg átalakult az elmúlt tizenkét évben. A könyv nem foglalkozik az Orbán-korszak kritikai reflexiójával, belső nézőpontja nem engedi ezt, viszont megmagyarázza a rendszer működését, átgondoltságát, cinizmusát.
Hogyan beszéljünk, kritizáljunk, ha azzal is újratermeljük a NER-t? Már azzal elkövettem a hibát, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének rövidítését használtam.
G. Fodor állítása szerint a könyve egy olyan történet a politikáról, amit a politika maga mondott el - vagyis egy körforgást mutat be, amelyben a gyakorlat és az elmélet, a cselekvés és a reflexió folyamatos párbeszédben áll egymással. Ennek eredményeként hiába igyekszik a könyv a kanonizálás szándékával felmutatni egy lehetséges Orbán-értelmezést, ha maga a történet folyamatos mozgásban van, és jelentős, kihagyhatatlan történetek és kritikák megjelenítése nélkül tényleg csak önmagában állnak az Orbán-szabályok.
