Victor Klemperer (1881-1960) zsidó származású nyelvészprofesszorként kizárólag árja feleségének és Drezda bombázásának köszönhetően élte túl a Harmadik Birodalom tizenkét esztendejét. A drezdai egyetem katedrájáról különböző hadiutánpótlás-gyárakba száműzve, betanított segédmunkásként közvetlen közelről figyelhette meg, hogyan fertőzi meg egy egész nép tudatát a náci hatalom legtitkosabb és legfélelmetesebb fegyvere, a totális nyelv, amit ő rövidítve LTI-nek, azaz a Harmadik Birodalom nyelvének (Lingua Tertii Imperii) nevezett el. Megfigyeléseit folyamatosan lejegyezte a naplójába, majd a háború befejezése után fejezetekbe rendezte és 1947-ben LTI címen publikálta, mely világszerte ismertté tette a nevét.
A könyv nem száraz lexikológia vagy szemantika (megértéséhez például nem szükséges német nyelvtudás), inkább egy különös napló: a szerző elejétől a legvégéig benne élt ebben a számára életveszélyes társadalomban és ép elméjét megőrizendő, imponáló polgári műveltség birtokában, rezignált iróniával folyamatosan megfigyelte és rögzítette a hétköznapi nácizmus majd minden nyelvi rezdülését, a korabeli viccektől kezdve az újságcikken keresztül egészen a náci irodalomig.
Az LTI magyarul 1984-ben jelent meg először és ezidáig utoljára a Tömegkommunikációs Kutatóközpont Membrán könyvek című sorozatában – jelen könyv szövege ezen kiadás javított, átdolgozott változata.
Victor Klemperer: LTI - A Harmadik Birodalom nyelve - Egy filológus feljegyzései (részlet)
Fordította: Lukáts János
Rathenau azt írja valamelyik levelében, hogy ő a megegyezéses béke, Ludendorff ellenben, a saját kifejezésével élve, „a győzelemért való küzdelem” (auf Sieg kämpfen) híve. A kifejezés a lóversenypályáról származik, ahol tétre, helyre vagy befutóra lehet fogadni. Az esztétika iránt érzékeny Rathenau ezt kissé fintorogva idézőjelbe tette, nyilván méltatlannak tartotta, hogy a hadi helyzetre alkalmazzák, még ha régi nemesi sportágból származik is; a lósport ősidők óta leginkább az arisztokrácia és a feudális tiszti csoportok ügye volt – az úrlovasok között hangzatos nemesi nevekre hallgató hadnagyok és lovaskapitányok voltak. Rathenau érzékenységében nem mosódott el a különbség a sport játékossága és a háború véres komolysága között.
A Harmadik Birodalomban sokat tettek ennek a különbségnek az elfedéséért. Kívülről az önfenntartás és a népegészségügy ártatlan békejátékának leple alatt valójában felkészültek a háborúra, és a sport a nép tudatában is efféle komoly dologként rögződött. Ekkoriban jött létre a sportfőiskola, amelynek hallgatója minden más egyetemi hallgatóval minimum egyenértékű volt, de a führer szemében bizonyára fölöttük is állt. Ennek az értéknövekedésnek az időszerűségét mutatja a harmincas évek közepén a cigaretták és szivarok elnevezése, melynek következtében „Sportiskolást” és „Hadisportot” szívtak, meg „Sportzászlót” és „Sportsellőt” (Sportstudent; Wehrsport; Sportbanner; Sportnixe).
A sport népszerűsítésének és dicsőítésének másik tényezője az 1936-os olimpia volt.
A Harmadik Birodalom nagyon odafigyelt arra, hogy ezen a nemzetközi rendezvényen vezető kultúrállamként jelenjék meg a világ színe előtt, és mivel a fizikai teljesítményt – a saját felfogása szerint – teljesen egyenértékűként a szellemi mellé, sőt fölé helyezte,
az olimpiai eseményt rendkívüli pompával vette körül, olyan rendkívülivel, hogy egy pillanatra még a faji különbségek is elhalványultak. A „Szőke He”, a zsidó Helene Mayer tőrével a német vívósportnak szerez dicsőséget; egy amerikai néger magasugrását úgy ünneplik, mintha árja vagy legalább egy nordikus fajtárs ugrotta volna. A Berliner Illustrirte egyik frázisa így hangzik: „A világ legzseniálisabb teniszjátékosa”, aminek alapján a következő bekezdésben már teljes nyugalommal hasonlíthatja az olimpiai bajnoki teljesítményt Napóleon hőstetteihez.
A sport tekintélyének növekedését és elterjedését az autóiparnak tulajdonított jelentősége is elősegítette – a „führer országútjai” (die Straßen des Führers) –, és valamennyi hősiessé emelt kül- és belföldi autóverseny révén mindez, együtt a hadisporttal és az olimpiával, ugyanazt a célt szolgálta, ráadásul enyhíteni lehetett velük a munkanélküliségen.
Azonban már jóval az hadisport, az olimpia és a führer országútjainak megjelenése előtt megmutatkozott az Adolf Hitlerben élő egyszerű és brutális vágy. Amikor a Mein Kampfban a „népi állam nevelési alapjairól” (Erziehungsgrundsätze des völkischen Staates) ír és részletesen beszél a sportról, leghosszabban a boksznál időzik. Megállapításainak a következő mondat a csúcsa: „Ha az egész szellemi uralkodó osztályt egykor nem csupán az előkelő illemszabályokra nevelik, hanem inkább ökölvívást tanulnak, úgy a selyemfiúk, a dezertőrök és a hozzájuk hasonló söpredék soha nem csinál német forradalmat.” Pont ezelőtt a passzus előtt Hitler a különös durvaság vádja ellen védelmezi a bokszot – bizonyára joggal, én ebben nem vagyok szakember; azzal azonban, ahogy erről a sportról megnyilvánul, őrjöngésének mellékhatásaként, teljeséggel lumpenproli (és nem proletár vagy népi) dologgá alacsonyítja.
Ezt mind alaposan fontolóra kell venni, ha meg akarjuk érteni azt a szerepet, amelyet a sport „a mi doktorunk” nyelvében játszott. Goebbelst végig „a mi doktorunknak” (unser Doktor) nevezték, végig a doktori címmel jegyezte minden cikkét, és a párton belül akadémiai rangjának semmivel sem volt kisebb a jelentősége, mint a teológia doktorának az egyházalapítás idején. A „mi doktorunk” volt a tömegek nyelvi és gondolati formálója, függetlenül attól, hogy bizonyos jelszavakat a führertől vett át, és hogy Rosenberg mint pártfilozófus – akihez ráadásul többek között a „Zsidóságkutató Intézet” (Institut für die Erforschung des Judentums) is tartozott – szintén különleges becsben állt.
Goebbels 1934-ben, „A hűség pártnapján” (Parteitag der Treue) adta ki alaptételét – ezt az elnevezését a pártnap a Röhm-puccs elfeledtetése céljából kapta. „Olyan nyelven kell beszélnünk, amelyet a nép megért. Aki a néphez akar szólni, annak – mint Luther mondja – a nép ajkát kell figyelnie.” Goebbels, a „birodalmi főváros” (Reichshauptstadt) (ilyen hangzatos néven nevezték Berlint minden hivatalos híradásban, egészen a legutolsó időkig, még akkor is, amikor a birodalom egyes darabjai már rég az ellenség kezén voltak, és maga Berlin is csupán egy széjjelbombázott, a külvilágtól elzárt, haldokló város volt) meghódítója és körzetvezetője (Gauleiter) a legtöbbször a Sportpalotából beszélt a berliniekhez, és a legnépszerűbb és leggyakrabban használt képeit is a sportból kölcsönözte.
Sohasem jutott eszébe, hogy a háborús hősiességet lealacsonyítaná, ha azt egy sportteljesítménnyel hasonlítja össze, a harcos és a sportoló egyaránt a gladiátorokhoz tartozik, és az ő szemében a gladiátorság – hősiesség.
Bármelyik sportág szóba kerülhetett, és gyakran támadt olyan érzése az embernek, hogy olyannyira megszokottak már számára ezek a szavak, hogy teljesen eltompult az érzéke képszerűségük iránt. Egy mondat 1944 szeptemberéből: „Nem fogunk kifulladni, ha a finishez érünk” – alig hiszem, hogy eközben valóban a hajrá utolsó erőfeszítésébe mindent beleadó futót vagy kerékpárost látott volna a szemei előtt. Más a helyzet a bizonykodásnál: „Győztesek leszünk, még ha csak mellbedobással jutunk is át a többiek előtt a célszalagon.” Itt a kép a maga szemléletességében jelképesen értendő. Ebben az esetben a futás csupán a zárójelenet pillanatképében tűnik fel, máskor viszont komplett futballmérkőzések idéződnek meg, melyek során Goebbels nem riad vissza a sportág egyetlen szakkifejezésétől sem. 1943. július 18-án ezt írja a Reichben: „Ahogyan egy nagy futballmérkőzés győztesei más lelkiállapotban hagyják el a pályát, mint ahogy ráléptek, éppúgy egy nép is egészen másképpen fog kinézni, amikor befejez egy háborút, mint amikor elkezdte (…) A katonai összetűzést a háborúnak abban (az első) fázisában semmiképpen sem lehetett nyíltnak nevezni. Mi egyfolytában az ellenség tizenhatosán belül küzdöttünk (…)” Erre a tengelyhatalmak kapitulációját követelik! Ez éppen olyan, „mintha a vesztésre álló csapat kapitánya azzal a példátlan ötlettel állna a győztes csapat kapitánya elé, hogy 9:2-es előnynél szakítsák félbe a játékot… Ha ebbe egy csapat hajlandó lenne belemenni, azt jogosan nevetnék ki és köpnék le. Hiszen már győzött, és most csak a győzelmét kell megvédenie.”
A „mi doktorunk” időnként keverte a különböző sportágak kifejezéseit. 1943 szeptemberében azt magyarázta, hogy az erőset nem csupán az jellemzi, hogy ad, hanem hogy kap is, és hogy kicsit sem rogyhat meg a térde. Mert különben, folytatja, miközben az ökölvívás területéről áttéved a kerékpársportra, „fennáll a veszélye, hogy leelőzik”.
A legtöbbször használt, leghatásosabb és legdurvább képei azonban mindenképpen az ökölvívásból származnak. Ugyanakkor rejtély, hogy ezek mennyire kapcsolódnak valóban a sport – különösen a boksz – alapelveihez; megdöbbentő az emberi érzések nyilvánvaló és totális hiánya. A sztálingrádi katasztrófa után, amely annyi emberéletet követelt, Goebbels nem talál jobb kifejezést a törhetetlen bátorságra, mint ezt: „Kitöröljük a vért a szemünkből, amellyel tisztán kell látnunk, és indulunk a következő menetbe, amelyben ismét biztos lábakon fogunk állni.” Majd néhány nap múlva: „Egy népnek, amely mindeddig csupán a baljával bokszolt, és éppen most készül a jobbjára is kesztyűt húzni, hogy azt a következő menetben kíméletlenül használatba vegye, semmi oka arra, hogy engedékeny legyen.” A következő tavaszon és nyáron, amikor Németországban már városok omlottak össze, maguk alá temetve lakosaikat, amikor a végső győzelem reményét már csak a legostobább szemfényvesztéssel lehetett fenntartani, Goebbels a következő képet prezentálja: „Ha egy bokszoló egyszer már megnyerte a világbajnokságot, és aztán az egyik ellenfele orrcsonton vágja, attól még nem lesz gyengébb, mint előzőleg volt.” És: „(…) mit tehet akár a legfinomabb úr is, ha ráront három suhanc, akik szabálytalanul, viszont eredményesen bokszolnak? Leveszi a kabátját, és feltűri az inge ujját.” Ez a proli virtuskodás tökéletes imitációja, ami mögött most már nyilvánvalóan az elkövetni szándékozott szabálytalanság, az „új fegyver” ígérete rejtőzik.
