Florence Knapp brit szerző Nevek című debütregényét az idei év egyik legjobb kötetének tartja a külföldi sajtó. A történet abból indul ki, hogy a név a bürokratikus rendszerezésen túl valójában sokkal többet jelent, és akár az egész életünket meghatározhatja. Főszereplője, Cora nem tudja eldönteni, hogy újszülött fia nevének bejegyzése során a férjére, a lánya vagy a saját megérzéseire hallgasson, mert úgy véli, ezzel dönti el, kivé is válik majd a gyermeke. A regény három különböző életutat mutat meg, amelyben a fiú neve és egyben sorsa is különböző. Megrendítő és reményteli regény az identitásról és a szabad választás hatalmáról: olvass bele!
Florence Knapp: Nevek (részlet)
Fordította: Csonka Ágnes
Prológus
1987 októbere
Cora anyja mindig azt mondogatta, hogy a szél felkorbácsolja a gyerekeket, szeles időben még a csendesebbek is megvadulva jönnek be a kinti játék után. Most Cora is érzi magában ezt a nyugtalanságot. Odakint széllökések tépázzák a ház mögött álló fenyőfákat, végigsöpörnek a gyalogosbejárón, nekirontanak a kapunak. Benne pedig ide-oda cikázik és örvénylik az aggodalom. Holnap – ha egyáltalán eljön a reggel, ha a vihar végre alábbhagy – Cora be fogja jegyeztetni a kisfia nevét. Vagy talán, és ez aggasztja igazán, épp ezzel dönti el, kivé is válik majd a gyermeke.
Corának sosem tetszett a Gordon név. Ahogy elkezdődik azzal a szétroppanó kemény cukorkára emlékeztető, hasadó hanggal, és tompa puffanással végződik, mintha valaki a földre ejtene egy sporttáskát. Gordon. De még jobban zavarja, hogy
a fia veleszületett jóságát most bele kell töltenie ebbe az öntőmintába, és reménykedni, a kicsi elég erős lesz majd, hogy megtalálja benne a saját formáját.
A férje családjában ugyanis a Gordon név öröklődik férfiágon, és lehetetlennek tűnik, hogy másképp legyen. Ez azonban nem akadályozza meg Corát, hogy vitába szálljon önmagával, felidézze, hányszor is érezte már, hogy egy személy neve befolyásolta az illető életének alakulását. Amelia Earhart. A Lumière fivérek. Épp a múlt héten lett figyelmes a férje éjjeliszekrényén egy Klinikai neurológia című könyvre, a szerző neve Lord Walter Russell Brain, azaz „agy” volt.
– Szerinted ez nem furcsa? – tette fel a kérdést.
– Véletlen egybeesés – felelte Gordon. – Bár el sem hinnéd, hány urológusnak van beszélő neve, például Burns, Cox vagy Ball. És, ha már itt tartunk, a végtagokra utaló nevek, mint a Mr. Legg, is elég gyakoriak az ortopédusok körében.
És nem gondolod, hogy ez éppen emiatt kockázatos? – szerette volna fennhangon kimondani Cora.
Hát nem érted, hogy ha a fiunkat Gordonnak nevezzük el, lehet, hogy végül olyan lesz, mint te?
– De nem tehette. Mert nyilván épp ez a cél.
Behajlított ujját a baba arcának melegéhez érinti, mintha a bőre esetleg valami fontos üzenetet közvetíthetne. Arról, hogy a kicsi mit akar. Arról, hogy ki lehet ő. De mielőtt bármiféle sugallat érkezne, valami nekicsapódik a ház hátsó falának – a hang nem csupán hallható, de érezhető is. Cora még szorosabban magához öleli a babát, miközben odakint pislákolva bekapcsol a biztonsági világítás, és megvilágítja a fenyők kavargó körvonalát. Hatalmasak, ahogy fenyegetően közel hajolnak, majd eltávolodnak, aztán újra óriásira nőnek. Hallja, ahogy Gordon kilép a szomszéd szobából, ledübörög a lépcsőn, és elképzeli, ahogy pizsamában lépked a nappali sötétjében a teraszajtó felé, aztán kontaktlencse híján hunyorogva megáll a reflektorfényben, és igyekszik megállapítani, mi az, ami nincs a helyén. Cora elképzeli, hogy a férje kicsinek érzi magát a fák sötétlő fenyegetésétől, a vihar hatalmas erejétől.
Néhány perccel később Gordon benyit a gyerekszoba ajtaján, és Cora hideg huzatot érez, mintha a kinti levegő a férje pizsamájába kapaszkodva követte volna őt felfelé a lépcsőn.
– Csak az öntözőkanna volt – közli Gordon. – Gyere vissza aludni!
– Nemsokára – feleli Cora. De nem akarja magára hagyni a babát, engedi tovább aludni, érzi a kis fej súlyát a karján, és most már a vihar zajai szabják meg a lassan nappallá oldódó éjszaka perceinek ritmusát.
Gordon telefonon beszél egy kollégájával, aki már bent van a rendelőben. Cora hallja, ahogy megtárgyalják, hogy az előző esti időjárás-jelentés nem figyelmeztetett a viharra, a páciensek megbeszélt időpontokat mondhatnak le, és a személyzet talán be sem tud jönni. Fél kézzel reggelit készít, a másikban a babát tartja, és közben segít Maiának befogni a helyi rádióállomást, hogy meghallgassák a viharkárok miatt bezárt iskolák névsorát. Maiáé az ismeretlen iskolák felsorolása közben félúton hangzik el, és ez boldog kis mosolyt csal az arcára, némán mutatja felemelt hüvelykujját, de a keze nyomban lehanyatlik, amint az apja belép a konyhába.
Gordon egy szelet pirítósért nyúl, mielőtt elindulna, és odaveti:
– Vasárnap jönnek a szüleim. Mindenképp menj el még ma az anyakönyvi hivatalba. – Két kijelentés egymás mellett, mintha az egyik indokolná a másikat. – És ne vágj át a parkon – teszi hozzá. – Exhibicionisták, gyilkosok vannak mindenhol, sőt, fák is, amik még kidőlhetnek a vihar után.
A házak az utcájukban mind gipszstukkóval díszített, oszlopos, álgrandiózus épületek, az előkertekben takaros, alacsony növésű bokrok sorakoznak, és egyforma, üres ablakok merednek le rájuk. Az ajtón kilépve először alig látják nyomát a viharnak. De a zsákutcájukon túl a tájon ugyanaz a pislogásra késztető valószínűtlenség uralkodik, mint amikor az ember a mozi sötétjéből kilép a nappali fénybe. A fák furcsa szögben dőlnek meg. Feltépett kerítéslemezek tátongó rései hívogatnak a hátsó kertekbe. Egy felborult ruhaszárító állvány fekszik a járdán. Néhány házzal feljebb férfiing akadt fenn egy fagyalsövényen, a vállán még ott a csipesz. Maia tekintete ide-oda cikázik: a városuk egyszerre képrejtvénnyé változott át, ahol a lehető legtöbb oda nem illő tárgyat kell megtalálni.
A park mentén gyalogolnak végig, törött ágakat kerülgetnek a babakocsival, megállnak, hogy szemügyre vegyék egy kidőlt tölgyfa hatalmas, gilisztáktól hemzsegő, sárgöröngyökkel borított gyökérlabdáját. Maia bemászik a gyökérzet helyén tátongó üregbe.
– Vigyázz, össze ne piszkold a kabátodat! – Gordon szavai. A saját ösztöne azt súgja, hogy biztassa Maiát, feküdjön le, szippantsa be a talaj sűrű pézsmaillatát, és képzelje magát összekucorodott rókakölyöknek. A kislány kilencéves: hamarosan túl nagy lesz ahhoz, hogy kedve támadjon az ilyesmihez.
Maia kimászik a gödörből és leporolja a kabátját. A zebránál, ahol a gyalogátkelőt jelző lámpa borostyánszínű gömbje lefejezve hever az út mentén, arra várnak, hogy a kocsik lefékezzenek. Maia a babakocsi felé pillant, és megszólal:
– Én miért nem a te neved kaptam, ha ő apáét fogja?
Cora köszönetképpen int az egyik sofőrnek.
– De hát azt kaptad! Csak épp senki más nem tud róla – feleli, miközben átmennek a túloldalra. – A Maia azt jelenti, hogy anya. Meg tudom mutatni neked a babaneves könyvemben, ha hazaérünk.
– Tényleg? – Corát meglepi, hogy a lánya örül ennek. – Akkor neki miért nem adunk inkább valami olyan nevet, ami simán csak annyit jelent, hogy apa?
Cora a babára pillant: teliholdarcocskája kikandikál a túlméretezett téli overallból. Egy pillanatra megáll, és behajol a hintőporillatú fészekbe. A baba szeme izgatottan rebben, amikor találkozik a tekintetük, bebugyolált végtagjai vadul kapálóznak örömében. Ő nem egy Gordon. Szeretlek, pislogja neki Cora, aztán felegyenesedik.
– Képzeld, hogy én már utánanéztem, melyik nevek jelentése az, hogy apa, és nekem a „Julian” tetszett, ami azt jeleni, égi apa.
Cora szemében ez a rabiátus földi apák hosszú nemzedékeinek meghaladását sugallja, és egy időben azon töprengett, hogy ezt a nevet talán Gordon is kompromisszumnak tekintené. Ha a jelentése apa, ha így is tisztelgés Gordon előtt, akkor majdnem ugyanolyan jó név, nem igaz? De egy este a férje korábban hazaért, felemelte a kanapén nyitva heverő utónévkönyvet, és belenézett. Csakis a lánynevek, emlékszel, Cora. A fiúnevünk megvan: Gordon. És amikor egy csattanással becsukta a könyvet és visszatette a polcra, valamiképp a párbeszéd gondolatát is félretette.
– Nekem tetszik a Julian – jegyzi meg Maia.
– Nekem is. De te hogy neveznéd el? – tudakolja Cora. – Ha bármilyen nevet választhatnál?
– Hát – feleli a kislány, és abból, ahogyan elnyújtja a szót, Cora tudja, hogy már gondolkodott ezen. – Nem egy nagyon szokványos név, de nekem tetszik a Bear.
– Bear, mint medve? – kérdez vissza mosolyogva Cora.
– Igen. Olyan puhának, bújósnak és kedvesnek hangzik – válaszolja Maia, és közben úgy nyitja és zárja össze az ujjait, mintha a szó édességét gyűrögetné a kezében. – De egyben bátornak és erősnek is.
Cora ránéz a babára, és elképzeli, hogy mindezek a tulajdonságok ott vannak benne. Akarja, hogy ez mind a kisfiú legyen.
A városhoz közelebb már zajlik a takarítás. Két láncfűrészes férfi szállítható méretű darabokra vágja a kidőlt hársfákat, már csak a csupasz tuskók meredeznek a járda menti ültetőgödrökben.
Maia szégyenlősen integet egy szőke kislánynak, akinek a köszönését elnyeli a gépek zaja. Amikor már távolodik, Maia Corához fordul:
– Ő Jasmine. A balettről.
– Ó, igen, az, akinek a nővére oda jár a…
– Sadler Swellsbe. De lenne egy kérdésem – folytatja Maia, és felveszi a beszélgetésük fonalát, mielőtt Corának esélye lenne korrigálni. Mély levegőt vesz, mintha valami tiltott dolgot akarna kérdezni, aztán megszólal:
– Miért fontos ez? Mármint apának. Hogy ugyanaz legyen a nevük.
Cora legszívesebben azt felelné, hogy azért fontos, mert néha a nagy, erős férfiak belül kicsinek érzik magukat. Mert egyes férfiak – például Gordon apja – úgy élik le az életüket, hogy tökéletesnek hiszik magukat, és úgy gondolják, hogy a gyerekeiknek és a gyerekeik gyerekeinek is az ő nevüket kell továbbvinniük.
Mert néha nagyobb szükségük van az előző nemzedékek elégedettségére, mint a következő generációk szeretetére.
Cora szemében ez mellkasdöngető, törzsi viselkedésnek tűnik. De ezt nem mondja el Maiának. A lánya már így is sok mindenre felfigyel. A veszekedések utáni reggeleken, bármilyen némán is tűrt Cora, Maia mindig megáll mögötte a konyhában, a mosogató mellett, átkarolja a derekát, és megszólal: „Én kedves anyukám”, miközben az arcát Cora hátának támasztja. Cora ilyenkor látja rajta az együttérzést, a közös szomorúságot. És egy ízben a nedvességet is a ruhája hátulján, ahol Maia arca pillanatokkal korábban hozzáért.
– Van, akinek fontos a hagyomány – feleli helyette.
– De az is fontos, hogy saját neved legyen. Néha nem? Talán még apa is örült volna, ha saját neve van.
Cora elengedi a babakocsit, hogy átkarolja Maia vállát.
– Okos kislány vagy.
Megint azon töpreng, vajon helyes-e, amit tesz. Részleteiben, egészében. Hogy Gordon számára helyénvaló-e folytatni ezt a hagyományt. Talán azzal, hogy elfogadja az életet az apja és a nagyapja árnyékában, állandóvá teszi az összehasonlítást, és még súlyosabbá teszi a terhet önmaga számára. Talán felszabadulás lenne, ha a gyermeküket másképp neveznék el. Eleinte nem, de később biztosan.
És ott van Maia. Nem épp arra tanítja a lányát, hogy fontosabb a békesség, mint hogy helyesen cselekedjen? Cora azon tűnődik, vajon mit gondol róla Maia azok után, hogy beleegyezett, zsarnok férfiak generációihoz kötődő nevet ad az öccsének. És rájön, hogy bár Maia nevét eredetileg néma köteléknek szánta kettejük között, a jelentésének felfedése teher is lehet a kislány számára. Talán ezzel akaratlanul is azt sugallja neki, hogy az ő életüknek is ugyanazt a pályát kell követnie, pedig valójában abban reménykedik, hogy a gyermekei a saját útjukat járják majd.
Fotó: Florence Knapp szerzői oldala / florenceknapp.com .
