Ruth Ben-Ghiat:A hatalom megszállottjai - Mussolinitől napjainkig
Fordította Kállai Tibor
1
FASISZTA HATALOMÁTVÉTELEK
AZ ELSŐ EMBER, aki nekiállt diktatúrává alakítani egy demokráciát, már évszázadokkal ezelőtt is mutatta azokat a tulajdonságokat, amelyek a 20. és a 21. század erősembereit jellemzik: erőszakos temperamentum, opportunizmus, meggyőző szónoki képesség. Mussolini is ezekkel tűnt ki a többi gyerek közül a Romagna tartománybeli, munkások lakta Predappio településen. Mire iskolai tanítóvá vált, már megkéselte egyik osztálytársát és egy barátnőjét, s arról volt hírhedt, hogy bokszert hord magánál és zaklatja a nőket. Tanítványa és későbbi felesége, Rachele Guidi felidézte, hogy őt mennyire megrémisztette az a féktelen nekivadulás, ahogy Mussolini elkezdett lázítani a szocialista népfelkelés mellett. Mussolini azonban könnyedén át tudott változni úriemberré is, mindazok előtt, akikről úgy gondolta, hogy segíthetik az ő karrierjét. Felemelkedését annak is köszönheti, hogy rokonszenves benyomást keltett azoknak a konzervatív uraknak és befolyásos úrhölgyeknek a társaságában, akik megtanították őt viselkedni politikai pályafutásának sorsdöntő pillanataiban. Az Olasz Szocialista Párt (PSI) orosz származású vezetője, Angelica Balabanoff népszerűsítette őt az olasz baloldal forrongó világában. 1912-ben már Mussolini vezette a PSI forradalmi szárnyát, és szerkesztette az Avanti! című szocialista újságot. Két évvel később kizárták a PSI-ből, mert támogatta Olaszország belépését az első világháborúba (a szocialisták álláspontja szerint a háború gyengíti a nemzetközi munkásszolidaritást). Sokan úgy látták, vége a politikai karrierjének, de ő nemsokára beindította a saját, a fasizmussal kapcsolatos elképzeléseinek laboratóriumaként működő Il Popolo d’Italia című újságját, amelyet részben azok az olasz és külföldi nagyiparosok és pénzemberek finanszíroztak, akik aztán sokat nyertek Olaszország 1915 májusában elrendelt katonai mozgósításából.
A fasizmus – az erősember modern figurájával együtt – annak a katasztrofális első világháborúnak (1914–1918) az örvényéből emelkedett ki, amely borzalmainak a leírására sok benne harcoló résztvevője sem talált megfelelő szavakat. Ez az első totális háború lebontotta a polgári és a katonai határokat, és romba döntötte az egész világrendet. Az oszmán, a Habsburg, a német és az orosz birodalom mind összeomlott. Ennek a zavaros öt évnek és az orosz forradalomnak (1917–1921) szüleménye lett a fasizmus és a kommunizmus.
Mindkét politikai rendszer alapjául a liberális demokrácia elutasítása szolgált, valamint a tömegrajongás az olyan férfi vezetők-vezérek iránt, akik azt ígérték, hogy felsőbbrendű társadalmat építenek ki, a modernitás energiáinak kiaknázásával.
Mussolini fölfogta, hogy a háború után teljesen új világ jön. A régi pártokat és az őket vezető „régi embereket eltakarítják”, jelentette ki 1917-ben, amikor az ő személyes háborús részvétele véget ért egy hadgyakorlaton szerzett sebesülés következtében. A csataterek létrehoztak egy sajátos „technokráciát”, a már a harc és nem a nemesi származás által teremtett új elitet. Ezek az emberek azt vallották, hogy „akit nem lehet megtanítani repülni, azt le kell lökni, hogy gyorsabban bukhasson el”, ahogy Mussolini vonta le a következtetést a Hitlerre is nagy hatást gyakorló Friedrich Nietzsche írásaiból. Az erőszakban fogant fasizmus Olaszországban és Németországban politikai megnyilvánulási lehetőségeket kínált az efféle, kegyetlenkedési hajlamoknak; vonzotta is a háborús veteránokat, akik fekete és barna ingre cserélték le az állami katonai egyenruhájukat. Ezek a veteránok hazavitték magukkal a háborús mentalitást és harci morált, s hazafias kötelességüknek tekintették a belső ellenség kíméletlen üldözését – ezt az attitűdöt Mussolini és Hitler hatalomra kerülése után átvették a civilek is.
A fasizmus szétrombolta a politika addig létező, hagyományos terepét, sokakat összezavarva két, korábban egymással ellentétesnek hitt eszme, a nacionalizmus és a szocializmus összekapcsolásával. A fasiszta rezsimek legkorábbi és legkitartóbban üldözött célcsoportja a baloldaliak voltak. Az 1919-es, eredeti olasz fasizmus minden, valóban progresszív eleme, például a nyolcórás munkanap követelése, hamarosan eltűnt. A korábban még szocialista Mussolini azonban jól ismerte a lázító nyelvezet tömegmozgósító erejét. A fasizmust egyszerre „felforgatónak és konzervatívnak” nevezte: mert az a nemzeti egységet támogatta az osztálykonfliktus helyett, az imperializmust és az erőt a nemzetközi szolidaritás helyett, valamint modernizációt ígért a nemzeti és egyéb hagyományok elvesztése nélkül. Az 1921-ben Mussolini által alapított Nemzeti Fasiszta Párt (PNF) és a Hitler által 1921 óta vezetett Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) is azzal az eszmével lelkesítette föl a követőit, hogy a forradalmat nem a háború által előidézett politikai és társadalmi emancipációs hullám erősítésére, hanem épp az elnyomásra kellene felhasználni. A fasizmus egyik célja az volt, hogy leállítsák a női állampolgári jogok bővítését a férfitársadalom megfogyatkozásának és a hanyatló születési rátának az időszakában; a másik pedig az, hogy leszereljék az 1917-es orosz és az 1918–1919-es német és magyar forradalmak által feltüzelt, több jogot követelő munkásrétegeket. Az ateista kommunizmus terjedése szintén fenyegető jelenségnek tűnt a fehér keresztény civilizáció szemében, akárcsak a színes bőrű népek feletti gyarmati uralom érezhető elvesztése.
Az 1919-es versailles-i békeszerződés megfosztotta Németországot a gyarmataitól, felszítva ezzel az antikolonializmust, és elismerte a világ első független arab államát, a Tripolitániai Köztársaságot – Olasz Líbián belül.
A hagyományos politikával és politikusokkal való elégedetlenség a pusztító háború után felkeltette az igényt, a vágyakozást egy új típusú vezető iránt. A Mussolini és Hitler körül az 1920-as évek elején kialakult személyi kultusz a férfistátus hanyatlása, a hagyományos vallási tekintély megfogyatkozása és az erkölcsi egyértelműség elvesztése miatti aggodalmakat is enyhítette. Akik személyesen is hallották ezeket az embereket beszélni, mint például Heinrich Class, a Pángermán Szövetség elnöke, és Ugo Ojetti irodalmár, azok úgy érezték, hogy „az ország politikai életében valami egészen újnak” voltak a tanúi: „a fekete-fehérre redukált világfelfogás” kellemes érzetének, mely világfelfogást olyan valaki mutatta be, aki „abszolút módon hisz önmagában és a saját meggyőző erejében”.
Ezeknek az éveknek az olvasztótégelyéből került ki
az áldozatiságnak az a kultusza, amely a sérelem és a megalázottság érzéseit a politikai platform pozitív elemeivé változtatta.
A versailles-i békeszerződés a háború összes borzalmaiért Németországot tette felelőssé, mire Hitler és sokan mások azzal kezdték vádolni a kül- és belföldi eliteket, hogy „hátba döfték Németországot”. Olaszország Franciaországgal és Nagy-Britanniával kötött szövetséget, így a győztesek oldalára került, de Mussolini hasonló ürügyet talált a méltatlankodásra, mondván, hogy a hatalmasabb országok „megcsonkították” Olaszország győzelmét, mert nem adták neki Fiume városát és más területeket.
Mussolini átvette Gabriele D’Annunziótól a „Duce” címet (olaszul ’vezér’, a latin dux, ’(had)vezér’ szóból), a fekete inget és a karlendítéses római üdvözlést. Ezek használatát a nacionalista szellemiségű költő honosította meg, amikor 1919–1920-ban szabadcsapataival elfoglalta Fiumét. Mussolini azonban jóval tovább ment: az osztályharc szocialista nyelvezetével érvelt a forradalom szükségessége mellett, hogy felszabadítsák a „proletár” Olaszországot a „plutokrata” nagyhatalmak elnyomása alól. Mussolini készítette azt a mai autokraták által is használt forgatókönyvet, amely a vezetőt az ő hazai ellenségeinek, valamint az országát meglopó nemzetközi bűnszövetségnek az áldozataként tünteti föl.
