Rényi Pál Dániel hipotézise szerint Orbán Viktort, és így a rendszerét is, a focin és a focihoz fűződő viszonyán keresztül lehet megérteni. Rényi nem Orbán Viktor politikust, hanem a focistát írta meg, mert megfordította az ok-okozati viszonyt: ne a politikus felől próbáljuk megérteni a focis elhajlásokat, hanem az alcsútdobozi általános iskola pályáján játszó Orbán Viktortól indulva kísérjük végig útján, amíg a rendszerváltás utáni Magyarország legmeghatározóbb, annak szabályait újraíró, játékvezetőit kijelölő vezérévé válik. Mert a mi főszereplőnknek nincsenek kedvenc játékosai, se csapatai, ő a fociban is az észt, a taktikát kereste, Verebes József vagy Mezey György edzők munkáját leste meg és jegyzetelte.
Ez tényleg hollywoodi történet, és nemcsak az íve, hanem elbeszéléstechnikája miatt is: olyan részletezettséggel kezdi felfejteni már a korai történetelemeket is, mint Nádas a Világló részletekben, és mindvégig hagyja Orbán Viktort elbeszélőnek. A szerző saját véleményét a háttérben tartva, Orbán-idézetekből építi fel a könyv elbeszélését, amit folyamatosan kiegészít olyan megszólalásokkal (archívokkal vagy frissekkel), amelyek segítenek a kontextust, az atmoszférát és a tájleírást megteremteni. A könyv 18 oldalnyi hivatkozáslistát tartalmaz, amitől ebben az esetben nem megijedni kell, hanem örülni neki, mert ez a részletezettség szükséges ehhez a kisrealista fejlődésregényhez.
A Győzelmi kényszer történetet mesél, úgy rajzolja meg Orbán Viktor portréja mellett a magyar politikai rendszer és hatalomgyakorlás működését, hogy Paolo Sorrentino a Berlusconi-film mellett többrészes sorozatban dolgozhatná fel. A szerző stílusa távolságtartó, a véleményt láthatóan szándékosan kerüli, mert
a történet nemcsak elbeszéli önmagát, hanem le is leplezi főszereplőjét, ami a szöveg legnagyobb bravúrja.
A Győzelmi kényszer műfaja alapvetően politikai életrajz, hiszen Orbán Viktor minden apró politikai döntése, konfliktusa szerepel a könyvben (vagyis a politikussá válás), viszont annál több és összetettebb, mert azáltal, hogy sportkönyvként működik, új nézőpontból tekinthetünk a főszereplő nagyvonalakban ismert magán- és közéletére is. A sportolói életrajz népszerű, ám ritkán nagyon izgalmas műfaj: a hőst minden olvasó ismeri, hiszen sikeres, a történet nem lehet más, mint az addig tartó út bemutatása - nem úgy Rényi könyve, ami abban hasonlít a Lance Armstrongról szóló riportkönyvre, hogy nemcsak egy portrét, hanem egy sportot, egy közegetés rendszert, egy filozófiát is megismerhetünk. Orbán focista múltjáról eddig is tudtunk, de Rényi az, aki az elejétől 2010-ig elmeséli, hogyan lett a focistából politikus, majd államférfi, miközben egy pillanatra sem veszítette el focistajellegét. A magányos középpályás, aki a férfiöltőzben és a pályán érzi a legjobban magát, aki a politikában is csapattársaival veszi körbe magát, aki bemelegítőkrémmel illatosít, mert minden belső feszültségét a pályán dolgozta fel, mert ott lehetett az, akinek mindig álmodta magát.
Az apjától tartó fiú a nagyapjával nézi a meccseket, szívesebben jár edzésre, mint haza, ott lesznek barátai és sikerélményei, és akármilyen elszánt, lehetőségei behatároltak, viszont a focista nemcsak a meccs idejében focista, hanem mindig. Az egyetemen, a szakkollégiumban, a pártban, a kormányban vagy Berlusconinál. A focipályán mutatott és elbeszélt fanatizmusát átmentette a politikába, ahol a csapattársai ugyanazok maradtak, míg a pálya nagyobb lett, a szabályok egyszerűbbek, a játékidő hosszabb.
Tizenegy éve nézzük az egész pályás letámadást.
A műfaj egzotikuma, hogy tele van olyan életbölcsességekkel, amelyeket utána motivációs trénerek használnak (ld. Michael Jordan mint filozófus). Azért különlegesek ezek, mert az életet és a sportot egymásra olvassák. Orbán Viktor az öltöző és a játék nyelvét emelte egy rendszer nyelvévé, a foci lett az a nyelvi kontextus, amivel mindent, vagyis még a bonyolultnak látszó dolgokat is el lehetett magyarázni. Egy idő után ezt megszokták a nézők, majd maguk is használni kezdték, ezzel filterezve a valóságot, hiszen a foci nyelvén egy csomó kérdés és probléma elmondhatatlan. Rényi Orbán-portréjában állandóan a háttérben tartja a társadalmi, politikai hátteret és folyamatosan beszélteti Orbánt, mivel
a foci, ahogy a könyvből kiderül, nyelvhasználat és hatalomtechnika, amelyek szorosan összefüggnek.
A foci ugyanis az élet metaforája, amit például Esterházy Péter, Darvasi László, Kőrösi Zoltán, Mándy Iván vagy Pető Péter is megírt már, de Orbán Viktor volt az első, aki ezt annyira komolyan vette, hogy miatta egy metaforában élünk. Ha az élet foci, akkor döntetlenre hülyeség lenne játszani, győzni kell, ahhoz pedig csapatot építeni, taktikát választani, majd hétről hétre meg kell verni valakit a bajnokságban. Erről szólnak nemcsak Orbán, hanem a mi hétköznapjaink is. A könyv 2010-ben fejeződik be, és olvasóként azt hiszem, pont azért, mert Orbán innentől már az az apuka, aki beáll a fia születésnapi buliján focizni, majd amikor a két sör és a napsütés reakcióba lép, akkor felveszi a labdát, és elmondja, hogyan kell játszani, mik a szabályok. Utána az már egy másik játék. Orbánnak a meccseire vagy harcaira azért is van szüksége, mert mozgásban kell tartani a szurkolókat, hiszen mindig az a legrosszabb, ha nincs meccs.
Orbán újabb és újabb meccseket jelöl ki Soros Györgytől Brüsszelen vagy a rezsin át Gyurcsányig, mert a szurkolókat kizárólag a csapat tartja össze, ez adja a közös identitást, az egy zászlót, amit együtt lengethetünk.
Rényi bizonyítja, hogy Orbán a foci miatt értette meg, hogy egy párthoz is lehet érzelmileg olyan erősen kapcsolódni, mint egy csapathoz, ezért a szurkolásból nemcsak eredményes identitáspolitika, hanem a pályán könyörtelen letámadás és területszerzés, támadásban őrületes labdatartás is következhet.
A Győzelmi kényszer a jelenünkről szóló legizgalmasabb elbeszélés az első félévben, amit szerintem nemcsak én, hanem Orbán Viktor is elolvasott a hétvégén, és valószínűleg ő sem tudta letenni, mert írhatnak akármennyi könyvet róla, ezt fogja a legjobban szeretni, mert itt mesélnek a lapos csűdjéről, a középpályás munkájáról, a focifilozófiájáról és góljairól. Ez a könyv nem hízeleg, hanem részletesen, meccsről meccsre meséli el egy focista történetét, aki a politikából is bajnokságot szervezett, a választókból szurkolókat és B-közepet, és akinek gondolkodását Verebes Mágus erősebben meghatározta, mint Carl Schmitt.
