Korábban azt mondtad a Guardiannek, hogy reméled, hogy a How To Do Nothing című könyved segít megtisztítani a terepet az aktivizmus előtt. Magad számára is akár? Terveznél átlépni az aktivista vagy politikus térbe?
Mikor elkezdtem írni a Saving Time-ot (Odell második könyvének címe – a szerk.), azt gondoltam, tudok majd egyszerre írni és tanítani. Hamar rájöttem, hogy ez nem fog menni. A Laziness Does Not Existben (Devon Price, 2021) a kiégés kapcsán esik szó arról, hogy az aktivizmus sok szempontból épp ugyanolyan, mint a munka. Sokáig töprengtem ezen, és arra jutottam, hogy én legtöbbet kutatással és írással tudok tenni. Sokat segítettek mások gondolatai abban, hogy a sajátjaimat megértsem és eljussak valahonnan valahová. Most így látom, de épp túlvagyok a második könyvem vázlatának leadásán. Az elmúlt másfél évem csak erről szólt és kissé kikészültem a végére.
Mikor elkezdtem dolgozni a Saving Time-on, kapcsolatba kerültem a Sunrise-zal. Ez egy klímaaktivizmussal foglalkozó mozgalom, az egyik legnagyobb az USA-ban. Mikor valaki csatlakozik hozzájuk, kap egy füzetet arról, hogyan tegye fenntarthatóbbá az életét. Mesélték, hogy ebben a szövegben a How to Do Nothingból is idéznek. Na ez pontosan az, amit el szerettem volna érni. Segíteni valaki mást abban, hogy tehesse a dolgát. Eredetileg azért kerestem meg őket, hogy megkérdezzem, mit gondolnak a klímaszorongásról. Érdekes módon azt mondták, hogy annyira koncentrálnak a munkájukra, hogy egyszerűen nincs rá idejük.
A könyved 2019-ben hívta fel a figyelmet olyan témákra, amiket a járvány 2020-tól előtérbe helyezett. Ilyen például a munkakultúra átalakulása. Hogy látod, összességében pozitív irányú a változás?
Érdekelne, mit mondanának erről a Why Work Sucks and How to Fix It szerzői (Cali Ressler és Jody Thompson, 2010). Ezt a könyvet az előző munkahelyemen kellett elolvasnunk, még 2011 körül. Elméletben jól hangzott, hogy a munkáltatóink alternatívát mutatnak az ismert munka-magánélet konfliktusra, de az érdekes az, hogy külön motiválni kellett minket, hogy kiszakadjunk a kilenctől ötig tartó ritmusból. Jelezni kellett, ha így tettünk, én például egyszer írtam egy emailt arról, hogy négykor leléptem, mert a kiállításomon kellett dolgoznom, és cserébe kaptam egy ingyen arckezelést! Sokszor eszembe jut, hogy milyen nehéz volt még csak elképzelni is, hogy lehet másmilyen a munkakultúra. Ennek persze praktikus okai is vannak: sokak biztonságérzetéhez járulhat például hozzá, hogy a bejelentett munka fedezi az egészségügyi szolgáltatásokat.
Ugyanakkor egyes csoportok, például a szabadúszók vagy a kisgyerekes nők számára már régóta ismertek voltak ezek a kérdések. Sokan ösztönösen érezték, hogy változtatni kellene. Például jó lenne, ha nem kellene reggel berohanni, de az is jó, ha éles a határvonal a munka és a szabadidő között. Amikor cégnél dolgoztam, még nem volt okostelefonom, így mondhattam, hogy bocs, nem látok munkaidőn túl emaileket. Emellett viszont az igazán ironikus az volt, hogy a legtöbb barátom szabadúszó művészként dolgozott, így láttam, hogy a szabadúszás is azt jelentette, hogy mindig elérhetőnek kell lenniük. Tehát bejelentett állásban és anélkül is ugyanazzal a problémával találkoztunk.
Kérdés persze az is, mi a munkád. Ha egész nap a képernyő előtt ülsz, ott lesz egymás mellett az email-ablak és a Netflix. Ezt a problémát a járvány valóban széleskörűvé tette, nagyon nehéz lett meghúzni a határokat. Találtam egy jó német szót, miközben az új könyvemen dolgoztam.
A Feierabend azt az elégedett érzést írja le, mikor a nap végén befejezted a munkát.
Mintha egy farmon lennél és néznéd a földek felett lemenő napot, az állatok a helyükön vannak, a gyerekeket lefektetted aludni. Ezt soha nem érezheti valaki, aki emaileken keresztül dolgozik. Ha be is teszed nap végén az okostelefont a fiókba, pontosan tudod, hogy attól még ott van.
Egy másik narratíva, ami a járvány alatt terjedt el, az idővel kapcsolatos. Sokan kezdtek ezerrel sportolni, filmeket nézni, könyveket olvasni. A How to Do Nothingban érvelsz amellett, hogy el kellene engedni azt a késztetést, hogy az időt mindenképp hasznosan töltsük el, bármit is jelentsen ez a szó.
Abszolút. A második könyvhöz sokat kutattam az „ipari idő” (industrial time) fogalmát. Az időt ma aszerint rendszerezzük, hogy mennyi dolog történik óránként. Ez a gondolkodásmód valójában elég furcsa, és ha kulturálisan tekintünk rá, friss is. Ezt jó tudni. Vannak céljaim az életben, és tök jó, hogy vannak, hiszen ezek adnak neki értelmet. Fontos viszont, hogyan gondolkodom ezekről: azt vizsgálom, hogy minden nap, minden egyes órában ezekért dolgoztam-e, vagy kizoomolok kicsit, és inkább azt kérdezem, általánosságban haladok-e feléjük.
Sokszor ösztönösen érezzük, hogy mikor kellene pihennünk, vagy mikor lehetünk kíváncsiak, mikor engedhetünk be valami újat az életünkbe, aminek nincs feltétlen köze a céljainkhoz. Bízni kell ebben az ösztönben. Nem vagyunk formátlan pacák, akik csak úgy lebegnek a világban mindenféle cél nélkül, de nem vagyunk önmagunkat kizsigerelő gyári gépezetek sem. Nem hiszem, hogy ilyen jó fogadtatása lett volna a könyvemnek, ha az emberek korábban nem gondolkodtak volna ezekről a kérdésekről.
Ugyanilyen téma a gondoskodás szerepe is. Ezzel kapcsolatban is érdekelne, látsz-e változást, jobban értékeljük-e a gondoskodás szerepét a járvány hatására?
Optimistán azt mondanám, remélem. Nincsenek gyerekeim, így nem tudom, milyen lehetett gyerekesként átélni a lezárásokat. Nem tudom, nálatok mi volt a helyzet, de itt sok nőnek kellett felmondania azért, hogy otthon maradhasson velük. Ilyen helyzetben nyilván mindenki jobban értékeli a napközit, a tanárokat, a tágabb ellátó rendszer dolgozóit. Valójában viszont elég szkeptikus vagyok. Szerintem sajnálhatunk úgy csoportokat – mindenféle csoportot –, hogy nem érzünk valódi empátiát. Egy jó liberális például azt fogja mondani, hogy antirasszista, de nem vagyok biztos benne, hogy örülne, ha a rasszizmus által elnyomott csoportok több hatalomhoz jutnának.
Én is tapsoltam a nélkülözhetetlen munkát végzőknek (a 2020-as karantén alatt világszerte tapsoltak az orvosoknak, nővéreknek stb. - a szerk.), és nem mondom, hogy ez nem volt őszinte és fontos dolog – de változtak a munkakörülményei ezeknek a dolgozóknak? Néha még látok „köszönjük a munkátokat” cetliket az utcákon, de már sárgára színezte őket a nap. 2022 van és még mindig hiányoznak alapvető biztonsági felszerelések. Ha posztolok erről, azzal csak zsákutcába futok. Mintha azzal, hogy kiírnám, csak felismertem volna a problémát és megtettem volna, ami tőlem telik.
Nemrég jelentette be a Meta, hogy elindítja a metaverzum építését. A Szilícium-völgy visszatérő témád. Hogyan hatott rád ez a bejelentés és általánosan – a szintén járvány által felpörgetett – digitális gyorsulás?
Ezzel a témával kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy mennyi előnyhöz jutottak a mozgásképtelen emberek. Főleg tanárként hallottam sokaktól, hogy már évek óta kérték, hogy lehessen olyan felületeken keresztül is tanulni, mint amilyen a Zoom.
Épp most írok egy beszédet az Io konferenciára, itt adtam elő először azt a szöveget is, amiből aztán a How to Do Nothing lett. Pont a Szilícium-völgyről szeretnék beszélni, olyan földrajzi helyszínként, ami a „hely nélküliséget” exportálja és idealizálja – ez egy erősen problémás gondolat számomra. Egyre inkább úgy gondolom, hogy valódi jelentést csak abban találhatunk, ami rajtunk kívül esik.
Ami nem minket szolgál, nem mi találtuk ki, hanem csak úgy van.
Aggaszt, hogy eltávolodunk a rajtunk kívül eső dolgoktól. Olyan tér felé haladunk, ahol csak más emberi lények által kitalált dolgok vesznek körül. Hallottál az avokádó székekről?
Nem hiszem. Avokádó székek?
Egy AI-ról van szó. Lenyűgöző, biztosan beszéltem volna róla az órámon, ha még taníték. Ez az AI bármilyen szöveget képpé alakít. Ha például azt írod be, hogy „avokádó szék”, akkor kihoz egy csomó fotóminőségű képet avokádós székekről. Néhány kép furcsa lesz, kábé felismerhetetlen, de lesznek menők is, amiket tulajdonképpen meg is vennék a nappalimba. De tudod mivel nem tudna előjönni ez az AI? Az avokádóval. Vagy azzal, hogy ezen a bolygón akkora a gravitáció, hogy a két lábon járó embereknek le kell ülniük valamire. A nyelvünk is a megfogható fizikai világon alapszik – még ma is, mikor ennyire eltávolodtunk a természettől, szinte az összes hasonlatunk a természeti világból jön. Ha a meataverzumot látom, egy furcsa, elszigetelt teret látok, amiben nem léteznek ezek a valódi vonatkozási pontok. Csak azok maradéka.
A valódi közösségek hiányához kapcsolódik a politika mentén kettészakadt, szinte törzsi ellentétben álló csoportok problémája is. Ezt a kérdés hogy látod?
Emiatt írtam például arról, milyen felülni egy buszra. Ez az egyik utolsó hely, ahol úgy vagy együtt emberekkel, hogy nincs valódi közötök egymáshoz. Nem kezdesz el beszélgetni, de mégis együtt ülsz valaki más valóságával, aki rajtad kívül létezik. Épp nemrég láttam egy cikket arról, hogy emberek egyre gyakrabban menekülnek el olyan városokba, ahol a közösség hozzájuk hasonlóan gondolkodik politikai kérdésekről. Én is hallottam olyanokról, akik innen Texasba költöztek, mert ott olcsóbb az élet (Jenny Odell San Franciscóban él – a szerk). De rasszizmussal szembesültek, és azzal, hogy a betiltanak bizonyos könyveket az iskolákban. Úgyhogy visszajöttek. Ez tökéletesen érthető, de öngerjesztő folyamat is.
Minél kevesebbet találkozunk egy tőlünk másként gondolkodó emberrel, annál kevésbé szeretnénk megérteni. Annál kevésbé tűnik emberinek.
Van egy mindfulness-ről szóló könyv, a You Belong (Sebene Selassie, 2020). Ebben a szerző egy ismert buddhista meditációs gyakorlatról is ír, mikor egyre nagyobb és nagyobb csoportokkal empatizálsz. Sebene feltette magának a kérdést, hogy mi lenne, ha megpróbálna George W. Bush-sal empatizálni? Elképzelte, hogy ő Bush, végigment a gyerekkorától az életén, és levonta a következtetést: ha minden megtörtént volna vele is, ami megtörtént Bush-sal, akkor tudna vele empatizálni. Ez igazán hősies tett volt a részéről.
A meditációval vagy a mindfulness gyakorlatokkal szemben megjelent a balos kritika, hogy a befelé figyeléssel elveszi a figyelmet a tágabb társadalmi problémákról. A könyvedről többször eszembe jutottak ezek az irányok.
Valahogy egyre kevesebb türelmem marad a mindfulness-szel kapcsolatban. Furcsán hangozhat tőlem, mivel sokat érvelek a hasznos vagy piacosított gondolkodás ellen. De ha valami önmagunkban végződik, az számomra kissé önrombolóvá válik. A lényeg az, hogy magunkon kívül eső dolgokkal találkozzunk a világban. A mindfulness-nek az a típusa, ami önmagunk megőrzéséről szól, nem érdekel. Az a része viszont, ami önmagunk gondoskodását segíti elő és abba az irányba formál, hogy képesek legyünk kapcsolódni, sokkal közelebb áll hozzám. Miután kijött a How to, sokan kérdezték tőlem, miért nem használtam a mindfulness szót egyszer sem. Ez nem volt tudatos döntés, de miután felhozták, rájöttem, hogy azért, mert sok minden kapcsolódik hozzá, amihez én nem szerettem volna kapcsolódni.
De lehet ehhez a kérdéshez úgy is állni, hogy nem öngondoskodásként gondolunk rá, hanem közösségi gondoskodásként. Akik az öngondoskodás felé fordulnak, valamiféle kapcsolódást keresnek, így egy idő után ebbe az irányba mozdulhatnak, ami már politikusabb döntés. Rebecca Solnit Paradise Built in Hell (2010) című könyvében sok szó esik erről: az emberek nosztalgikusan emlékeznek rettenetes időszakokra, mert a segítségnyújtás során olyan kapcsolódást éltek meg, amit azóta is hiányolnak. Na, ez izgalmas számomra.
A kiégés témáját vitattuk meg a Könyves Magazin legutóbbi podcastjében Anne Helen Petersen Jöttünk, láttunk, elegünk van című könyve nyomán. Hallgasd vissza a beszélgetést!![Hogyan tudunk védekezni a kiégés kultúrája ellen? [PODCAST]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/2/20686/fe_229_160_sikoly.jpg)
A Paradise-ban rövidebb krízishelyzetről van szó. Amit mostanában a Coviddal átélünk, az inkább elhúzódó válság, amire nemrég érkezett egy újabb, Ukrajna inváziójával. Mit javasolsz elhúzódó krízisek kezelésére?
2020 nyarán én is megéreztem azt egy kicsit, amiről Rebecca beszélt: minden kicsit furcsa volt, de követtem a megérzéseimet és úgy próbáltam segíteni, ahogy belefért. Ez nem csak azoknak volt jó, akik konkrét segítséget kaptak, hanem mindenkinek. De valóban, sokat számít, milyen hosszan tart egy ilyen időszak, a járvány lassú hömpölygése nagy kihívás. Másik probléma, hogy épp a közösségi érzés megélését vesztettük el. Rebecca arról ír, hogyan jöttek össze az emberek, mikor beütött a katasztrófa: egy járványban ennek az ellentétét kell csinálnunk. Pedig az igazi varázslat épp akkor történik, mikor olyan csoportokkal kezdesz el közös identitást kialakítani, akikkel korábban nem tudtál.
Mondtad, hogy nemrég adtad le a második könyved vázlatát. Mit osztanál még meg róla, mikor érkezik?
Jövő februárban jelenik majd meg, kicsit kevesebb mint egy év múlva. Azt szoktam mondani, hogy ez a How to Do Nothing rég elveszett ikertestvére. Nemrég átolvastam a régi naplóimat, és így eszembe jutott, hogy a How to az eredeti tervek szerint két részből állt volna: a könyv fele foglalkozott volna a térrel, a másik pedig az idővel. Azt szerettem volna megvizsgálni, hogy a kapitalista gondolkodás hogyan próbál megfosztani minket a tértől és az időtől – például olyan eszközökkel, mint a one-click buying (mikor a vásárláshoz szükséges információt már korábban megadtuk, így egy pillanat alatt vásárolhatunk – a szerk.). Később ezt a felosztást teljesen elhagytam és a How to inkább a tér irányába fejlődött. Most felveszem a szálakat az idővel kapcsolatban is.
Szerettem volna arra a How to-val szemben megjelent jogos és gyakori kritikára is reagálni, hogy mégis kinek van ideje mindarra, amiről írok a könyvben? (Ilyen például a madarak megfigyelése - a szerk.) Ez jóléti kérdés, de arról is szól, ki mennyi szabadságot élvezhet az életében. Arról kezdtem el gondolkodni, hogyan jutottunk oda, hogy az idő egyenlő a pénzzel, és milyen módon kezelhetjük úgy az időt, hogy ne erre jussunk. Hogyan teremthetünk több időt több ember számára, ahelyett, hogy az iparosodott, piacosított időszemléletet gyakorolnánk. Az új könyv első fele erről szól, a másodikban pedig keresem ezt az új nyelvet és bemutatok többféle, nem nyugati, ősibb szemléletű időfelfogást.
