Csalódni fog, aki klasszikus életrajzi filmet vár. Nem utazunk egyik fesztiválról a másikra, nem csendülnek fel újra és újra a legnagyobb Bruce Springsteen-slágerek, nincsenek ájuldozó rajongólányok és az ilyen típusú filmekből jól ismert fejlődéstörténet sem elevenedik meg előttünk, nem követjük végig a főhőst a koszos kollégiumi szobától a világsztárságig. Ehelyett egy sokkal nyomasztóbb két órát kapunk, ami nem az egész Springsteen-életműre, hanem annak csak egy nagyon kis, de annál sötétebb szeletére fókuszál, amikor az énekes-zenész depresszióval küzdött.
Fontos leszögeznem, hogy nem vagyok hardcore Bruce Springsteen-rajongó, nem él bennem semmilyen idealizált kép a rocklegendáról, ezért nem tartottam attól, hogy a róla szóló életrajzi film majd ezt lerombolja. Többnyire elvárások nélkül ültem be a vetítésre, persze azt azért én sem bántam volna, ha az I’m on Fire vagy a Born in the USA dallamára dobolhatok majd a lábammal a sötétben, hiszen a Sehol se otthon zenés jelenetei is szinte felértek egy Bob Dylan-koncertélménnyel. Szóval elsősorban nem a zenész pályája iránti kíváncsiságom húzott be, hanem sokkal inkább keltette fel az érdeklődésemet a nagyon erős előzetes és a fantasztikus színészgárda, ezen belül is a Jeremy Allen White (A mackó), Jeremy Strong (Utódlás, A Trump-sztori) és Stephen Graham (Kamaszok) hármasa.
Azért ez az előzetes magyarázkodás, mert a film megnézése után némiképp meglepett, hogy a filmes oldalakon szereplő pontozások szerint a nézők egyelőre nem fogadják osztatlan örömmel Scott Cooper filmjét, persze tény, hogy széles körben még csak mostantól lesz látható (október 23-án kerül a mozikba).
Lehet, hogy aki igazán rajong Springsteenért, nem a zenész mélypontjaira lett volna kíváncsi, hanem a fantasztikus sikereire és stadionkoncertjeire.
Egy sötét szelet az életműből
Scott Cooper rendező Warren Zanes a filmmel azonos című könyvét dolgozta fel, ami az 1982-es Nebraska című lemez megírásáról szól, arról az időszakról, amikor Springsteen depresszióval küzdött. Ott csatlakozunk be a történetbe, amikor Springsteen népszerűsége éppen felívelő pályán tart, a rajongók imádják, és mindenki arra kíváncsi, mi lesz az énekes következő nagy dobása.
A lemezkiadó ezt természetesen látja, érzi és addig szeretné ütni a vasat, amíg meleg. Springsteenből azonban egyre inkább olyan dalok buknak ki, amilyeneket addig nem írt.
Andalgó, szomorú folk számok törnek fel belőle a hálószobájában egy szál gitárral, ami meglehetősen más irány az addig megszokott rockzenéhez képest.
Kit fog ez érdekelni? Miért nem valami olyat ír, amit a közönség vár tőle? – ilyen kérdések foglalkoztatják Bruce Springsteen stábját és kiadóját, de a zenész nem hagyja magát letéríteni az útról. Most csak erről és csak így tud alkotni.
A múlt utolér
Hogy Springsteen miért nem tud mást írni, azt a fekete-fehér gyerekkori flashbackekből tudjuk meg: a zenészt kísérti egy múltbeli trauma, amitől már nem tud elmenekülni. Ezekben a kollázsszerű visszaemlékezésekben az amerikai filmekből sajnos jól ismert, 50-es, 60-as évekbeli családmodellt látjuk, az önfeláldozó, elnyomott, háztartást vezető anyával (Gaby Hoffmann) és az alkoholista, agresszív apával (Stephen Graham), akit a gyerek kell hogy összeszedjen a kocsmából. A kis Springsteen a lépcsőfordulón összekuporodva, kétségbeesett tekintettel próbálja megérteni, neki miért ilyen apa jutott.
Erre azonban még a harmincas éveiben sem talál választ.
A felszínre tört érzéseit kénytelen valamibe becsatornázni, és ez lesz a Nebraska. A lemezt egyébként még két fontos dolog ihlette: látjuk, ahogy Springsteen Flannery O’Connor novelláit olvassa (akitől a film egyik legfontosabb mondata is származik), valamint akkoriban beleásta magát az 1950-es évek Amerikáját megrázó Charles Starkweather gyilkos ámokfutó ügyébe is, akiről Terrence Malick készítette Sivár vidék című debütfilmjét, és amit Springsteen lenyűgözve néz a kanapéján.
Mivel a Bruce Springsteen-dalok felcsendülése szinte teljesen hiányzik a filmből, félúton majdnem el is felejtettem, hogy ez a film róla szól.
Hiszen a depresszió válogatás nélkül ragad el bárkit. Jeremy Allen White játékában az embert látjuk, nem pedig sztárt, és ez abszolút a színész alakítását dicséri, de ugyanakkor bennem maradt a kérdés, hogy jó ötlet-e a mentális egészségre felhúzni egy filmet, ha a teljes szétesést mégsem mutatják meg. Persze lehet hibátlan frizurával is depressziósnak lenni, sőt, de hitelesebb lett volna, ha egy pánikrohamnál és egy autós száguldásnál messzebbre merészkednek az alkotók a depresszió ábrázolásában. De így is egy mélyen szomorú film lett, ami még napokig tovább munkálkodott bennem.
Feloldást egyedül Jeremy Strong karaktere hoz, aki Jon Landau menedzsert, lemezproducert alakítja. Megható, ahogy végig Bruce mellett marad: képviseli az akaratát, nem kérdőjelezi meg, vele együtt szenved, majd üveges tekintettel örül a felépülésének. A Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől a testvéries barátság története is – hiszen a legmélyebb ponton is szükségünk van valakire, akire támaszkodhatunk.
Fotók: Forum Hungary
