A Szegeden élő író még súlyos betegsége után (erről írt a Luther kutyái című regényében) alakított ki egy, a hétköznapok szerves részévé váló szokást: minden nap 18:48-kor felhívta az édesanyját, elmesélte neki a napját, és közösen átbeszélték a velük történteket. Az anya 2022 decemberében bekövetkező halálával ezek a párbeszédek értelemszerűen megszűntek, de a könyv (ITT bele is olvashatsz) mintha éppen ezt a folytathatatlan dialógust kívánná továbbvinni a maga módján, írásban.
Az elbeszélő konok kitartással tartja életben a szokást, és azt teszi, amit korábban: elmeséli, mi történt vele, illetve reflektál is ezekre az eseményekre. Erre utal az alcím (El nem hangzott beszélgetések anyámmal), illetve a megszólított személye is. Az édesanya alakját és történetét már ismerhetjük a legutóbbi, Saját élet című kötetből – melyben az író a családtörténet és az önéletrajz műfaji jegyeit ötvözte –, most pedig betekintést nyerhetünk a szeretett szülő halálát követő két év gyászmunkájába is.
Zsolozsma és mantra
A kötet a szerzői műfajmegjelölés értelmében naplóregény, valamint zsolozsma és mantra is egyszerre. Az első meghatározás könnyen érhető, hiszen az elbeszélő a gyászfolyamatot napló formájában örökíti meg, a valódi párbeszéd lehetőségének eltűnésével a dialógus csonkává válik, naplóvá íródik. De mi a helyzet a másik két „műfajjal”?
A narrátor erre is magyarázattal szolgál: a zsolozsma elsősorban Juhász Gyula azonos című költeményének két sora miatt vetődik fel benne. „S mintha az édesanyám hangja/ A többi közül kizokogna” – hangzik a részlet, és a napló írója sem remél mást, mint hogy az ő hangja mellett az édesanyja is hallhatóvá, szóra bírhatóvá válik valamiképpen. És mi a helyzet a mantrával?
A mantrák mágikus erővel bíró rövid szövegek, és noha a [18:48: telefon] egyáltalán nem rövid, megírásakor talán mégis egyfajta csodában, megoldásban reménykedett a szerző, ahogy ez a cél már a rövid bevezetőben is megfogalmazódik: „Hátha segít, hátha, hátha.”
Gyászregény
Műfaji párhuzamokat keresve felvetődhet még bennünk a gyászregény kifejezés is, főleg azért, mert mostanában több ilyen témájú, fontos kötet is megjelent. Grecsó Krisztián és Bánki Éva regényei mellett a közelmúltban íródott Babarczy Eszter Apám meghal című könyve, mely Szilasiéhoz hasonlóan rendkívül megrendítő, s mely a haldoklás és a halálig tartó közös utazás felelevenítésével gyászolja meg az apát.
Honnan lehet tudni, meddig tart a gyász? 
Szilasi nem a haldoklást, hanem azt írja meg, mi történik az anya halála után, hogyan lépked tovább az immár árvává vált elbeszélő a mindennapok hol könnyebb, hol nehezebb terepén. A témából következik, hogy a könyv kifejezetten kitárulkozó és személyes, az író élete egyik legfájdalmasabb élményét viszi színre, és a könyvet olvasva az őszinteségét egy percig sem vitathatjuk el. Nem megjátszott, színpadias őszinteség ez, hanem nagyon is valódi. Az elbeszélő elsősorban azt dokumentálja, mit jelent szenvedni, összeomlani, huzamos ideig darabokra esve létezni.
A gyászoló narrátornak nincs igazán terve (az íráson kívül), napról napra jut csak előre, éli túl a jelent, a rászakadó hiányt, a hétköznapokat, melyek az anya elvesztésével már egészen mást jelentenek számára, mint korábban.
Az összeomlás megörökítése közben a szöveg színvonala is ingadozik néha, de ez az olykor előforduló egyenetlenség is mintha csak azt igazolná, hogy a formai fegyelem is meginoghat akkor, amikor valaki ekkora fájdalommal küszködik. Ennek ellenére azért úgy tűnik, hogy lehet irodalmat építeni a traumából, ahogy láttuk már olyan sokszor, és ez a regény is bőven átviszi ezt a lécet, még akkor is, ha a feszessége és arányai nem mindig tökéletesek. Az egyes részek végén viszont néha olyan líra, metaforikus sűrítettségű képeket kapunk, melyek szinte elmozdulnak a költészet felé.
Végtelen búcsú
Miközben a gyászmunka zajlik, az elbeszélő élete nem áll meg: gyászolni csak úgy tud, hogy közben nem teheti le a már meglévő gondokat, hordoznia kell a többi nyűgét, fájdalmát, szomorúságát is. Nemcsak a gyásszal birkózik, hanem például saját öregedésével, testének lassú hanyatlásával is.
Túl a hatvanon, beszámol azokról a dolgokról is, melyek a gyászfolyamat mellett zajlanak benne. Ahogy az érzelmekkel nem szépít, úgy a test problémáival sem, köntörfalazás nélkül mutatja meg a méltóságát egyre inkább elvesztő test működését, hibáit is, miközben a körülötte lévőkkel való kapcsolatáról is beszámol, és feleleveníti a múlt emlékeit, a békéscsabai, jaminai gyerekkort, a korábbi kötetből már ismert Franklin utcai történetek egy részét. Ezen kívül exeiről, szerelméről, két, felnőtt lánya sorsának alakulásáról, és legkisebb, súlyos autizmussal élő gyermekéről is őszintén beszél.
Olvasás során pedig folyamatosan a fejünkben motoszkál a kérdés: segíthet-e az írás feldolgozni bármit is? És ki lehet-e vinni egy ennyire személyes küzdelmet a nyilvánosság elé?
Ezekre a fontos kérdésekre többször is történik utalás, a naplóbejegyzések között többször elhangzik például, hogy talán nem is lesz publikus ez a könyv. De végül persze mégis az lesz, minden extrém kitárulkozásával együtt, valószínűleg azért is, mert „gyász esetén minden megengedett”, ahogy az elbeszélő konstatálja. De ez az őszinteség csak eszköz, nem a cél, mert a cél az valamiféle öngyógyítás, terápia lenne, az elengedés gyakorlása, az én újralkotása, a szeretett személy elvesztésének feldolgozása. És persze az anyától való búcsú, aminek nem akar vége szakadni:
„(…) legszívesebben tényleg belefulladnék ebbe az egészbe, a végtelenségig tartana ez a naplóalakú búcsúzkodás, hiszen a búcsú még nem a dolog vége, fel lehet vele tartóztatni a véget (…) befejeződött, de még nincs vége, erről szól a búcsú (…)” Vagy még radikálisabban fogalmazva: „(…)
és amikor én már második éve gyászollak téged, talán csak egy rettenetes és teljesen kiszáradt, bár talán életre kelthető anyamúmiát cipelek magammal, fel akarlak támasztani, és ez lett belőle, ez a horrortörténet, ez a zombilét (…)”.
Az írás értelme: a szeretet
A két éven át tartó gyászfolyamat dokumentálása másfél oldalas kis epizódok egymás után fűzésével történik. A könyv eleje naplószerű, pontos dátumozásokkal, ez a keltezés később eltűnik, de a naplószerű forma megmarad. Ezekből a kisebb egységekből épül fel az egész, válik láthatóvá a folyamat, mely nem annyira haladás valami felé, sokkal inkább helyben topogás, aminek nem látjuk a végét. De véget érhet-e a gyász egyáltalán? Ebben a könyvben biztosan nem – itt ugyanis nincs feloldozás, megnyugtató lezárás, az elbeszélő egy szép, havas emlékbe mossa a kilátástalan küzdelmét azért, hogy legalább a naplóregénynek legyen befejezése, ha már a gyásznak, úgy tűnik, nem lehet.
A regény legnagyobb erénye a magával ragadó érzelmi ereje, a nem mindennapi bátorság, és persze az egész szöveget átjáró szeretet, mely az elbeszélő szerint kulcsfontosságú az írásnál – ha „nincsen benne szeretet”, akkor „nincs semmiféle értelme” jegyzi meg egy befejezetlen regényére utalva.
És ha valamiben egészen biztosak lehetünk ezzel a könyvvel kapcsolatban, az éppen a szeretet, mely szinte tapinthatóvá válik, paradox módon éppen abban az űrben, mely az anya után marad, s melyet az árván maradt férfi sem betölteni, sem elfogadni nem képes.
Nyitókép: Szilasi László a Margón - Fotó: Kováts Zsófi
