Nem titkolom, Sally Rooney nagy kedvencem. Az első találkozásom az író munkásságával a Normális emberek (a konyvről itt írtunk) adaptációja volt: egy téli szünetben daráltam le a sorozat összes részét, és azt éreztem, ez a világ kell nekem. Olyan jó ízléssel beszélt a generációmat érintő bizonytalanságokról és küzdelmekről, szerelemről és intimitásról, amivel addig még nem találkoztam. Utána belevetettem magam Sally Rooney könyveibe, a Baráti beszélgetésekbe (kritikánk itt) és a három évvel ezelőtt megjelent Hová lettél, szép világba (kritikánk itt), és bár mind nagyon jó olvasmányélmény volt, mind közül az Intermezzo volt rám a legnagyobb hatással.
A kritikusok ezt az író eddigi legérettebb regényeként emlegetik – itt beleolvashatsz. A most 33 éves ír szerzőnek ez a negyedik könyve, és óriási várakozás előzte meg világszerte. A megjelenés napján az Egyesült Királyságban hosszú sorokban várták a rajongók, hogy az elsők között megvásárolhassák a regényt, néhány könyvesboltban pedig merch termékeket is lehetett kapni, például táskákat, pólókat, könyvjelzőket és egyéb ajándéktárgyakat. A The New Yorker Critics at Large podcastjában ezt a jelenséget egyenesen a Harry Potter-könyvek iránti rajongáshoz hasonlították, ráadásul ez a két csoport nagyjából azonos is, hiszen a Rooneyt olvasók legnagyobb része J. K. Rowling könyvein nőtt fel.
Peter, az ügyvéd, Ivan, a sakkzseni
Az Intermezzónak kifejezetten jót tesz, hogy bár a szereplők korban továbbra is többnyire az ezredfordulós generációhoz tartoznak, problémáik túlmutatnak a milleniálok kohorsz élményein: a gyász, a testvéri rivalizálás, a megvetéstől való félelem mind olyan dolgok, amivel életkortól függetlenül azonosulni lehet. És számomra ez a regény egyik legnagyobb erőssége:
a karakterek fájdalmasan közel kerülnek az olvasó lelkéhez, és eléri, hogy empátiával viszonyuljunk hozzájuk akkor is, amikor a leginkább vitatható, erkölcsileg megkérdőjelezendő döntéseket hozzák.
A regény középpontjában ezúttal férfiak állnak: két testvér, Peter és Ivan Koubek nemrég vesztették el az édesapjukat. Peter 32 éves dublini ügyvéd, aki gyógyszerezi magát és olykor öngyilkos gondolatai vannak. Egy 22 éves szexmunkás egyetemista lánnyal, Naomival van viszonya. Nem szakadt el teljesen élete nagy szerelmétől, Sylviától sem, akivel a kapcsolata azért ment tönkre, mert egy súlyos baleset következtében a nő képtelenné vált a szexuális együttlétre. Ivan 22 éves sakkzseni, akit fejletlen szociális képességei nem igazán tesznek alkalmassá a „normális életre”. Egy sakkversenyen megismerkedik a 36 éves Margarettel, aki mellett úgy érzi, magára talált.
A két testvér viszonya enyhén szólva sem felhőtlen. Rengeteg neheztelés, keserűség, versengés okozta frusztráció gyűlt fel bennük az évek alatt, és apjuk halálával már semmi nem akadályozza meg, hogy ezek felszínre törjenek. Ha ő még élne, nem engednék meg maguknak, hogy egymás ellen forduljanak.
Titkolt viszonyok
Ahogy a Baráti beszélgetésekben – Nick tíz évvel idősebb Francesnél – és a Hová lettél, szép világban, ahol Simon is idősebb Eileennél, az Intermezzóban is visszatérő téma a korkülönbség a párkapcsolatban, és a társadalmi normákkal szembemenő viszonyok titkolása.
Ivan egyebek mellett attól tart, hogy ha a kapcsolatuk kitudódik, a külvilág helytelenül ítéli meg Margaretet, és a kisvárosi kultúrotthonban rendezvényszervezőként dolgozó nő sem rajong az ötletért, hogy a háta mögött a szexuális életéről csámcsogjanak. Mindkét fél tudja, hogy a kapcsolatukat az egymás iránt érzett ellenállhatatlan vágy mozgatja, amit nem illik csak úgy kiteregetni mások előtt. És Peter sem mutatkozik szívesen Naomival, még az öccsének sem beszél róla.
A megvetéstől való félelem mellett azért is rejtőzködnek, mert mélyen legbelül ők maguk is küszködnek azzal a kérdéssel, hogy vajon helyesen cselekszenek-e.
Túlmutat a milleniálok gondjain
Az eddigi Rooney-művekhez képest különbség, hogy a felvetett dilemmák túlmutatnak az ezredfordulósok világán. Az élet értelméről dilemmázó értelmiségi fiatalok helyett ezúttal sokkal hétköznapibb szereplőkkel van dolgunk, akik elsősorban nem a világot akarják megváltoztatni, hanem megpróbálnak rájönni, hogyan lehet továbblépni olyan veszteségekből, amelyek alapvetően változtatják meg az életüket.
Ebben a Rooney-regényben esik talán a legkevesebb szó a világ egészéről, elenyészőek benne a politikai viták, a feminizmusról, klímaváltozásról szóló eszmecserék. Olykor persze felmerülnek ezek a témák, például amikor Ivan a gazdasági erőforrások rossz elosztásán gondolkodik: hogy mennyire nincs rendben valami a világban, ha ő jó pénzért adatelemző lehet egy cégnél, amitől senkinek sehol nem lesz jobb vagy könnyebb az élete. Nem úgy, mint például egy ételfutár esetében, aki legalább eljut A pontból B-be, és valakit boldoggá tesz azáltal, hogy kiszállítja neki a hamburgert.
A gyász bénító ereje
A könyv egyik központi témája a gyász, ami a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel az ember életében, ha feldolgozatlan marad. Peter és Ivan az apjukat gyászolják. Ő nevelte fel őket, miután az anyjuk, akit csak keresztnevén szólítanak, elhagyta őket, amikor Ivan még csak ötéves volt. Christine-nek azóta új családja lett, Ivan és Peter pedig sosem találta meg a hangot az anyjuk nevelt fiával.
Emellett Peter és Sylvia a kapcsolatukat és a fiatalságukat gyászolják, és azt, hogy Sylvia már sosem lehet az, aki volt. Felhőtlen kapcsolatban éltek, vitabajnokok voltak az egyetemen, Sylviát szinte családtagként kezelték Peteréknél. A baleset előtt minden sokkal jobb volt, még a testvérek viszonya is.
A regény azzal a kérdéssel is foglalkozik, hogy milyen könnyen magunkra maradunk a legnehezebb pillanatokban.
A trauma ugyanis nemcsak az elszenvedőjét, a környezetét is megbénítja: sokszor könnyebb elfordítani a fejünket a másik szenvedése láttán, nem tudjuk, ilyenkor mit illik mondani, hol húzódik a határ a törődés és a tolakodás között.
Bár néhány tízoldalanként ebben a regényben is ágyba bújnak egymással a szereplők, ezek a jelenetek is jó érzékkel vannak megírva, nem fölöslegesek, nem hatásvadász, és nem érzi úgy magát az olvasó, mintha valakinek a hálószobájában leskelődne.
„Ők ketten egy oldalon állnak”
Ivan életének eddigi legsérülékenyebb szakaszában a Margarettel való kapcsolatában talál menedéket. Találkozásuk első pillanatában érzik, hogy „ők ketten egy oldalon állnak”, ennek útjába pedig sem a korkülönbség, sem a távolság, sem pedig mások véleménye nem állhat. Ivan fura szerzetnek tartotta magát egész életében, és így is viszonyultak hozzá mindig. A meg nem értett fogszabályzós sakkzseni, aki sikertelen a nőkkel.
„Alapvetően alkalmatlan az életre. Ezzel tisztában van. Érzi, hogy valamiképpen úgy formálódott meg, hogy nem az élet lett létezésének vezérelve. Vannak jó tulajdonságai, fogjuk rá, de egyiknek sincs sok köze ahhoz, hogy boldogulni tudjon abban a világban, amelyben ténylegesen él, az egyetlen világban, amelyről viszonylagos bizonyossággal állítható, hogy létezik” – jellemzi Rooney.
De akkor hogy lehet, hogy képes elcsábítani egy nála jóval idősebb, csodaszép, intelligens nőt?
Ivan arra kényszerül, hogy átgondolja, milyen hatással is van az önértékelésére az, ahogyan mások látják: „Jó, őt furcsa, nyugtalanító alaknak tartják, akinek valami magyarázó jellegű neurológiai vagy pszichiátriai diagnózisra lenne szüksége, de az valamilyen oknál fogva sosem érkezett meg. De neki nem kell ugyanígy tekintenie magára”.
És Peter, aki két nő kegyeiért esedezik egyszerre, biztos, hogy nem több egy egyszerű férfinál, akit csupán a szexuális vágyai hajtanak?
Sally Rooney ezekkel a kérdésekkel kihívás elé állítja az olvasót, hogy az megpróbáljon több megértéssel viszonyulni azok iránt, akik a normálistól látszólag eltérő életet élnek.
A két testvér rossz viszonyának gyökerei mélyen húzódnak és sokrétűek, de az biztos, hogy volt olyan időszak, amikor azt érezték, meghódíthatják a világot. Aztán mindkettejük életében bekövetkezett egy-egy törés, ami mindent megváltoztatott. Ivan számára ez az apjuk betegsége, Peternek Sylvia balesete.
„Persze, hogy ő és a bátyja is azt szeretnék, ha az életük folyamatos győzelmekből állna, ha sosem vesztenének: ez feltehetőleg mindenkire igaz. Soha senki nem akar veszteni. Ugyanakkor Peter és Ivan számára ez a bizonyos érzés talán fontosabb, intenzívebb, mint mások számára: a vágy, hogy folyton nyerjenek, a naiv, fiatalos hit abban, hogy lehetséges így élni, amit mára megkeserített az élettapasztalat.
Úgy tűnik, mindkettőjük életében akadt egy diadalokban tobzódó életszakasz. Ivannak ezek az utolsó gimnáziumi évek voltak, Peter számára az egyetem, de mindkettejük számára lehangolóan ért véget ez a szakasz.”
Széteső belső monológok
Az eseményekre hol Ivan, Peter, Margaret vagy Sylvia szemszögéből látunk rá, Naomi nézőpontjából nem szólal meg az elbeszélő. Nem nehéz rájönni, hogy épp kinek a fejezetét olvassuk, minden karakter hangja egyedi és könnyen felismerhető. Engem Peter részei vettek a leginkább igénybe: az író ezekben a fejezetekben a Marcel Proust, James Joyce vagy akár Virginia Woolf szövegeire jellemző tudatfolyammal dolgozik. Nem csoda, hiszen Rooney az Ulyssest tartja az egyik legjobb angol nyelvű regénynek, és ismét élvezettel merült el benne a könyv írása közben.
Petert széteső belső monológok által ábrázolja, ahol sokszor nagyobb jelentősége van mindannak, amit nem mond ki a szereplő egy párbeszéd során.
Cikázó gondolatokként pörögnek a rövid mondatok, és ezáltal a szerző megrendítő képet fest arról, hogy mi zajlik egy ember fejében, amikor az élet feladásának a szélén áll.
Az Intermezzóra rá kell hangolódni. Nyomasztóbb és fájdalmasabb a korábbi Rooney-könyveknél, mélyen szomorú szereplőkkel. De amellett, hogy megviselt és kifacsarta a lelkemet, fel is töltött és reményt adott.
Nyitókép: Kalpesh Lathigra / Faber
