Megjelent Sally Rooney negyedik regénye, az Intermezzo, melynek nemrég beszámoltunk a magyar könyvbemutatójáról is. A könyv címe egy sakkban használatos taktikára utal, egy hirtelen lépésre. Az ír szerzőt annyira elkezdte érdekelni a játék az elmúlt években, hogy az új kötetében is szerephez jut.
A regény középpontjában egy testvérpár áll, Peter és Ivan Koubek, akik nem is lehetnének egymástól elütőbb egyéniségek. Peter túl van a harmincon, sikeres dublini ügyvéd. Magabiztos, kompetens, lehengerlő. De apjuk halála után csak gyógyszerrel tud aludni, és nem boldogul a párkapcsolati bonyodalommal, amibe belenavigálta magát. Napjai két nagyon eltérő nő vonzásában telnek: Sylvia Peter régi első szerelme, akivel máig meghitt a kapcsolatuk, Naomi pedig egyetemista, aki egyelőre mindent brahira vesz.
Peter öccse, Ivan huszonkét éves, és versenyszerűen sakkozik. Visszahúzódó, feszengő típus, nagyszájú bátyjának tökéletes ellentéte. A gyász első heteiben ismerkedik meg Margarettel, egy idősebb nővel, aki maga is problémákkal küszködik. Ivan és Margaret viszonya gyorsan komolyra fordul. A két testvér élete – és szeretteiké is – új szakaszba ér: vágyak, kétségek és lehetőségek őrlik fel őket. Rá kell jönniük, mennyit bír el az élet, mennyit bírnak el ők maguk.
Sally Rooney: Intermezzo (részlet)
Fordította Dudik Annamária Éva
Ivan egyedül áll a sarokban, miközben a sakk-klub tagjai átrendezik a székeket és az asztalokat. A férfiak mondanak is egymásnak ezt-azt: Kicsit hátrébb, Tom. Vigyázz. Ivan egyedül áll, le akar ülni, de nem tudja, melyik széket kell még arrébb tenni, és melyik van már jó helyen. Azért ébredt benne bizonytalanság, mert nem lát egyértelmű rendszert abban, ahogyan a férfiak tologatják a bútort. Lassan kezd kialakulni egy ismerős alak – egy tíz asztalból álló központi U alak, amelynek külső kerületén tíz széket helyeznek el, majd az U-tól távolabb további székeket –, de teljesen esetlegesnek tűnik számára, ahogyan a férfiak elérik ezt az elrendezést. Egyedül áll a sarokban, és nem különösebben erőlteti meg magát, miközben azon gondolkodik, mi lenne a bútorpakolás leghatékonyabb módja, mondjuk adott számú asztal és szék random halmazának a már említett U alakba rendezésekor, stb. Gondolkodott már ezen korábban is, más termek sarkában ácsorogva, ahogy más embereket figyelt, ahogy hasonló teremben tologattak hasonló bútorokat: hogy milyen megközelítésekkel lehetne élni, ha mondjuk számítógépes programot kellene írni a folyamat hatékonyságának maximalizálására. Ezeknek a bizonyos férfiaknak a hatékonysága egy ilyen program által javasolt mozdulatokhoz képest Ivan szerint meglehetősen alacsony lenne, sőt ami azt illeti, rendkívül alacsony.
Miközben gondolkodik, nyílik egy ajtó – nem a nagy kétszárnyú, hanem egy kisebb, oldalsó, afféle vészkijáratféle –, és belép egy nő. Kulcscsomó van a kezében. A többi férfi szinte tudomást sem vesz róla: odapillantanak, aztán ismét mással foglalkoznak. Senki sem szól hozzá. Valószínűleg ez is olyan helyzet, amit mások azonnal megértenek, és
Ivanon kívül mindenki más egyetlen pillantásból rájött, ki ez a nő és mit keres itt.
Ivan megállapítja, hogy történetesen nagyon vonzó, amitől csak még érdekesebb a jelenléte ebben a teremben éppen a jelen helyzetben. Jó az alakja, az arca pedig így profilból nagyon szépnek tűnik. Egy pillanat múlva feltűnik neki, hogy bár a többi férfi nem adta egyértelmű jelét annak, hogy észlelte a nő érkezését, a jelenlétében mégis mintha másképpen viselkednének, határozottabb kar- és vállmozdulatokkal emelik az asztalokat, mintha a nő érkezésével megnőtt volna az asztalok súlya. Rájön, hogy fitogtatják előtte az erejüket: és mintha még azt is látná, hogy a nő magában mosolyog, talán mert ő is erre a következtetésre jutott, vagy talán azért, mert a férfiak mind úgy tesznek, mintha tudomást sem vennének róla. Most, talán mert észrevette, hogy Ivan figyeli, hirtelen ránéz, barátságos, megkönnyebbült tekintettel, és a kulcsokkal a kezében elindul abba a sarokba, ahol Ivan áll.
Jó napot, köszön. Margaretnek hívnak, itt dolgozom. Elnézést, hogy ilyet kérdezek, de nem tudja, megérkezett már az a srác? A sakkzseni. Azt hiszem, szemmel kell tartanunk.
Ivan lenéz rá. A nő mindezt mosolygósan és humoros, szinte bocsánatkérő hangon mondta, mintha viccet mesélne. Ivan megállapítja, hogy valamivel idősebbnek tűnik nála, de nem sokkal: harmincasnak tippelné. Á, mondja. Ivan Koubekre gondol?
A nő várakozón néz rá. Igen, feleli. Itt van már?
Igen. Én vagyok az.
A nő erre szégyenkezőn, trillázva felnevet, kezét a mellkasához kapja, megcsörren a kulcscsomója. Úristen, bocsánat, szabadkozik. Félreértés történt, nyilván.
Azt hittem… nem tudom, miért, de azt hittem, maga kábé tizenkét éves.
Voltam annyi is.
A nő ezen megint felnevet, úgy tűnik, őszintén, és olyan jó érzés, hogy megnevettette, hogy Ivan is elmosolyodik. Á, így már mindent értek, mondja a nő. Elnézését kérem, milyen buta is vagyok. Rendben ideért?
Ivan nézi a nőt egy darabig, aztán mintha késéssel jutott volna el a füléhez a kérdés, gyorsan felel: Ó. Igen, teljesen. Busszal jöttem.
A nő még mindig szelíden mosolyogva azt feleli: Nekem azt mondták, hogy az esemény után lehet, hogy el kell vinnünk a szállására. Igaz ez?
Ivan megint hallgat egy darabig. A nő továbbra is néz rá, a szeme barátságos, biztató. Teljesen aberrált lenne, ha túl sokat értene bele ebbe a nézésbe, elvégre ez a nő most konkrétan a munkáját végzi, azért fizetik, hogy ott álljon, és vele beszélgessen. Bár Ivannak az is eszébe jut, hogy tulajdonképpen ő is a munkáját végzi, hiszen őt is azért fizetik, hogy ott álljon, és vele beszélgessen, még ha a kettő pontosan nem is ugyanaz. Igen, feleli. Nem tudom, hol van a szállás. De taxiba is ülhetek.
A nő bedugja a kulcscsomót a szoknyája zsebébe. Nem, nem. Majd vigyázunk magára, ne aggódjon.
Végre odamegy Ivanhoz a klubelnök, és bemutatkozik. Ollie-nak hívják, ő ment ki Ivan elé a buszpályaudvarra pár órával korábban. A nő megint elmondja, hogy Margaretnek hívják, aztán Ollie Ivan felé bök: Ő pedig a vendégünk, Ivan Koubek. A nő összenéz Ivannal, csak egy futó pillantással adják egymás tudtára, mennyire mulattatja őket a helyzet, majd így felel: Igen, tudom. Ollie beszélni kezd a nőnek az eseményről, hogy mikor fog kezdődni és meddig tart, és melyik termeket fogják használni holnap délelőtt a workshopokhoz. Ivan csendben nézi őket. A nő itt dolgozik, a Margaret nevű nő, itt a kultúrházban: ez hát a magyarázat némiképp bohém megjelenésére. Fehér blúzt visel, és hozzá sokszínű, bő, mintás szoknyát, meg csinos lapos talpú cipőt, olyasmit, amilyeneket a balerinák hordanak.
Miközben a nő ott áll előtte, Ivan agyában óhatatlanul is formálódni kezd egy kép arról, ahogy szájon csókolja: nem is igazi kép ez,
inkább egy kép ötlete, egyfajta felismerése annak, hogy valamikor később maga elé fogja tudni képzelni, hogy milyen lenne megcsókolni, már önmagában az örömmel tölti el, hogy elképzeli, és ez végeredményben ártalmatlan, egyszerű gondolat. Ugyanakkor mégis hirtelen rátör a vágy, hogy a valóságban is újra felhívja magára a nő figyelmét, azt gyanítja, ehhez elég lenne, ha csak megszólítaná, ha mondana valamit, vagy feltenne egy kérdést, nem is számít, mit.
Szokott sakkozni?, kérdi.
Mindkét másik ember ránéz. Most már késő, de Ivan rájön, hogy furán viselkedik. Látja, észreveszi a nő arcán, de még Ollie-én is. Hogy az fura, hogy ok nélkül megkérdi tőle, hogy szokott-e sakkozni, és nem is kapcsolódik ahhoz, amiről beszélgettek. A nő azonban vidáman felel: Nem, sajnos nem. Nincs nekem elég eszem az ilyesmihez. Nagyjából tudom, melyik bábuval hogyan lehet lépni, és ennyi.
Ivan már borzasztóan bánja, hogy egyáltalán megszólalt, most csak bólint.
Ollie maga mögé mutat a teremre: Sajnos a nemek közötti egyenlőség terén nincs okunk dicsekvésre.
Ó, emiatt nem aggódnék, feleli a nő. Pár hete volt itt egy kötő szakkör, ott pont ugyanez volt a baj. Na mindegy, nem tartom fel magukat. Ha bármire szükségük lenne, az emeleten megtalálnak az irodámban. Bárki útba igazítja magukat, Margaretet keressék.
Ollie megköszöni neki. Ivan nem szól.
A nő rápillant, és még hozzáteszi: És sok szerencsét a játszmához. Ha lesz egy percem, lejövök megnézni.
Ivan a kelleténél egy pillanattal hosszabban néz rá, mielőtt válaszolna: Jó. Köszönöm.
A nő távozik az oldalsó ajtón át, behúzza maga után. Valószínűleg külön a személyzet számára szolgál, azért volt nála a kulcs, hogy be tudja zárni a túloldalról. Ivan nem gondolja, hogy lesz egy perce lejönni megnézni a játszmát.
Illetve valószínűleg lesz egy perce, de nem azzal fogja tölteni, hogy lejöjjön megnézni, hogyan sakkozik Ivan.
Talán, ha nem tette volna fel neki azt a kérdést, akkor lejött volna, mert korábban jól megértették egymást. Most nyilván azt hiszi, hogy Ivan betegesen fixált a sakkra, és semmi másról nem tud beszélni: elképesztő, milyen sokan gondolják ezt róla. Szinte mintha lenne benne valami.
Kedves nő, jegyzi meg Ollie.
Az, feleli Ivan.
Ezután együtt állnak a fal mellett, nézik, ahogy a többi férfi a helyére pakolja a székeket és az asztalokat. Mit jelent az, ha valaki ilyeneket mond, hogy „kedves nő”? Ez valami rejtjeles üzenet, és azt jelenti, hogy vonzónak találja azt a nőt? Ivan eltűnődik azon, vajon Ollie is afféle elragadtatást érzett-e, amikor ez a nő, Margaret a szemébe nézett. Akkor miért tartott olyan sokáig, hogy odamenjen és megszólítsa? Persze lehet, hogy Ivanhoz hasonlóan ő is félszeg az ellenkező neműekkel. Ollie alacsony, pocakos, szemüveges, nagyjából ötvenéves lehet. És jegygyűrűt visel: nős. Nehéz elképzelni, hogy elragadtatást érezne, miközben egy szép nővel beszélget. De Ivan tudja, hogy egy személy külső megjelenése nem feltétlenül határozza meg a belső érzéseit. A jelentéktelen, nem megnyerő külsejű emberek korántsem mentesek a heves érzelmektől. Egyébként ha a Margaret nevű nő viselt is gyűrűt, azt Ivan nem vette észre. Azt viszont képtelenség volt nem észrevenni, mennyire jól néz ki: nyilván a hócipője is tele van azzal, hogy ezt hallgatja a férfiaktól. Ivan tisztában van vele, mennyire kellemetlen lehet valakinek, ha nemkívánatos szexuális tartalmú megjegyzéseket vagy ajánlatokat kap, sőt egyszer maga is átélt egy ilyen esetet, amikor szintén egy férfitól érkezett ajánlat, ami nyilván épp az előzőek igazságát igazolja. Személy szerint elég sok mindent megtenne azért, hogy soha többé ne találkozzon azzal a pasassal, nem mintha a másik bármi rosszat tett volna, hanem pusztán mert kellemetlen helyzet volt.
Akkor képzeljük el, milyen lehet vonzó nőnek lenni, hogyha tehát nemcsak egy férfit kell kerülni, hanem szinte mindegyiket.
Ivan elfogadja, hogy ez bizonyára rémes. Ugyanakkor hogyan lehetne kölcsönös egyetértésen alapuló helyzetbe jutni, ha egyik fél sem közeledik a másik felé oly módon, hogy az a másik számára esetleg nemkívánatosnak bizonyulhat? Olyan ez, mint a székek és az asztalok problematikája. Megoldást esetleges, nem hatékony és előre meg nem határozott módon is lehet találni, és minden jel szerint mindig találnak is, hiszen még olyanok is megnősülnek, mint Ollie. Az emberek ismerkednek, megesik ez-az, ilyen az élet. Ivan számára az a kérdés, hogyan tartozhatna ezek közé az emberek közé, hogyan élhetne ilyen életet.
Na, szólal meg mellette Ollie. Kér valamit, mielőtt kezdenénk? Esetleg egy kávét? Van itt egy helyes kis kávézó.
Ivan lassan bólint. A székeket és az asztalokat már elrendezték, tíz asztal, egymástól egyenlő távolságra, tíz szék. Az egyik férfi már a sakktáblákat szedi elő. Jó, mondja. Egy kávé jólesne, köszönöm.
Kiugrom érte, mondta Ollie. Hogy issza?
Presszókávét kérnék, ha van. Tej és cukor nélkül. Köszönöm.
Egy perc, és jövök, feleli Ollie.
Ivan nézi, ahogy Ollie távozik a teremből a főajtón keresztül, ki a folyosóra. Hamarosan visszatér majd Ivan kávéjával, aztán elkezdődik az esemény, és Ivan tíz játszmát fog játszani szimultán. Tapasztalatból tudja, hogy jobb az ilyen ügyeken nem előre rágódni. Ha az esemény közeledtén gondolkodik, akkor intenzív testi jeleket észlel magán, pontosabban szólva testi jelek egész összehangolt garmadáját:
a mellkasában, a kezén, a gyomrában, melegséget, szorítást, hányingert, ami egyenesen szédülésig fajul, elhomályosul a látása,
mintha valami baj lenne a szemével, aztán hányinger tör rá. Előfordult már, hogy ténylegesen is hányt, miután túlságosan mélyen gondolkodott el egy előre betervezett esemény elkerülhetetlen közeledtén. Ugyanakkor a sakk miatt egyáltalán nem izgul. Az a része könnyű lesz, és tudja, hogy végső soron még kellemes is. Semmi baj nem fog történni, igazából nem is történhet. A sakkeseményekkel – a bemutatókkal, tornákkal – együtt járó szorongás semmiféle értelmezhető kapcsolatban nem áll magukkal az eseményekkel, kivéve a kronológiát: előtte érkezik, és utána szűnik meg. Ezt az elméje tudja, de a teste nem. Ilyen és hasonló okok miatt tartja Ivan a testet alapvetően primitív tárgynak, evolúciós folyamatok maradványának, amelyet meghaladott az agy fejlődése. Vessük csak össze a kettőt: az emberi elme súlytalan, elvont, képes a legmagasabb szintű racionalitásra; az emberi test súlyos, lehangolóan konkrét, és semmihez se tud értelmet társítani. Csak csinálja a dolgokat: senki sem tudja, miért. Valami miatt támadni kezdi magát, vagy sejteket kezd szaporítani ott, ahol azoknak semmi keresnivalójuk. Magyarázat nélkül. Tesz ilyet az elme? Nem. Hát, mentális betegség esetén, jó, oké, tesz valami hasonlót, de az más. Tényleg más? Mindegy. Ivan elméje távolról sem tökéletes, sokszor képtelen végrehajtani az elé tárt viszonylag egyértelmű feladatokat, de az elme legalább reagál az érvelésre.
Tele van érzésekkel.
A test érzéketlen, puszta tárgy, amelyet egy hozzá nem tartozó érző lény irányít, ahogy mondjuk az érzéketlen autót érző sofőr irányítja. Egy bizonyos ponton túl jobbára mindenki el tudja fogadni, ha mind a test, mind az elme meghal, mondjuk kilencven év fölött, vagy legalábbis elméletben elfogadhatónak találja, ha nem gondolkodik rajta túl sokat. De elfogadni, hogy az elmének is meg kell halnia bármely pillanatban, amikor a test meghal – szó szerint bármely pillanatban?
Fotó: Kalpesh Lathigra / Faber
