Sally Rooney már első regényével, a Baráti beszélgetésekkel is nagy sikereket ért el (ITT írtunk róla), de a világhírt második könyve, a Normális emberek (kritikánk ITT) hozta el számára, amelyből egy nagyon jó sorozat is készült. Nem csoda, hogy a harmadik regényét már óriási várakozás előzte meg és gyakorlatilag pillanatok alatt bestseller lett belőle, sőt, olyan sok nagy lap írt róla a megjelenés utáni első napokban, hogy azzal minden eddigi rekordot megdöntött. Rooney sikerének titka, hogy nagyon érti az emberi kapcsolatok dinamikáját, remekül tud atmoszférát teremteni, és nagyon pontosan érzi az Y-generáció problémáit és életérzését. Regényeinek központi szervezőeleme a szerelem és a barátság, egészen pontosan azt mutatja meg, hogy a társas kapcsolataink milyenek a 21. századi társadalmi és kulturális közegben, és hogyan változtak meg a fiatalok céljai, vágyai, lehetőségei a korábbi nemzedékekhez képest. Rooney az emberi drámák ábrázolásán keresztül az élet leglényegibb kérdéseihez közelít. Szereplői folyamatosan analizálják egymást, önmagukat, a világban zajló folyamatokat és mindezek kapcsolatát, hogy megpróbálják megfejteni, hogyan találhatnának értelmet az életüknek.
A Hová lettél, szép világ ebből a szempontból Sally Rooney eddigi legerősebb könyve. Annyira pontosan ragadja meg a jelent, a korszellemet, a közhangulatot, hogy azt már szinte fájó olvasni. A történetnek két főszereplője van, Alice és Eileen. Ők ketten jó barátok, egyikük híres író, a másikuk pedig egy irodalmi folyóiratnál olvasószerkesztő, mindketten 29-30 évesek és mindketten eléggé ki vannak égve. A könyv váltakozva, hol egyikük, hol a másikuk életébe enged betekintést, és miközben mindketten a saját szerelmi drámájukkal vannak elfoglalva,
intenzív levelezést folytatnak emailen, ahol filozofálnak, politizálnak, próbálják megérteni, hogy milyen az a világ, amelyben élnek, és miért olyan nehéz megtalálni a boldogságot benne.
Alice karakterét nehéz nem úgy értelmezni, mintha nem Sally Rooney alteregója lenne. Bár nyilván nem arról van szó, hogy Rooney szó szerint beleírta magát a regénybe, életükben sok közös pontot találni, és Alice figurája által sok olyan probléma emelődik be a történetbe, amely az írásról, a könyvkiadás világáról, a kortárs regény helyzetéről vagy az irodalmi siker áráról szól. Alice fiatal, de már túl van két nagyon népszerű regényen, néhány nagyobb díjon és egy idegösszeroppanáson. Önmaga és a világ elől menekülve vidékre, egy tengerparti kis faluba költözik annak reményében, hogy ott nyugalmat talál majd és kilábal a mentális válságból. Ott ismeri meg Felixet, aki kicsit problémás eset ugyan és intellektuálisan nincs egy szinten vele, ugyanakkor merész őszinteségével és éleslátásával képes lebontani az Alice által felépített érzelmi falakat. Eileen ezzel szemben nem ért el nagy sikereket harmincéves korára, egy irodalmi folyóiratnál olvasószerkesztő, megalázóan keveset keres, és teljesen bedarálja a napi mókuskerék. Közben pedig folyamatosan Simon nevű gyerekkori barátja után vágyakozik, akivel aztán fokozatosan belesodródik egy se veled, se nélküled kapcsolatba. A szereplőket összeköti, hogy nagyon nehezen kötődnek, depressziósak és magányosak.
Nem igazán szeretik az életüket, nem értik, hogyan szaladhatott el a húsz- és harmincéves koruk közötti tíz év úgy, hogy alig értek el valamit abból, amit szerettek volna,
amit pedig sikerült megvalósítaniuk, az nem hozta el számukra az örömöt, amit vártak.
Sally Rooney ezúttal más elbeszélői technikát alkalmazott, mint a korábbi könyveiben, narrátora szenvtelen, külső szemlélő, aki nem lát bele a szereplői fejébe, hanem mint egy kamera, rögzíti, amit lát, anélkül, hogy reflektálna rá. Ez különös hangulatot ad a könyvnek, minket olvasókat arra késztet, hogy a szereplők szavaiból, gesztusaiból, apró részletekből próbáljuk megfejteni, éppen milyen érzelmeket élnek meg és milyen játszmák zajlanak a karakterek közt. „Alice magányosan állt a lépcsőn, visszanézett az emeletre. Kövessük most a tekintetét, vegyük észre a nyitva maradt szobaajtót, a korlátoszlop fölött látható fehér falszeletet.” A narrátor kicsit olyan, mint egy tárlatvezető, aki az apró részletekre irányítja a figyelmet, vagy mint egy tudományos kísérlet vezetője, aki folyamatosan megfigyeli és tárgyilagosan rögzíti, hogy mi történik.
Az idei ősz egyik legjobban várt könyve kétségtelenül Sally Rooney új regénye, a Hová lettél, szép világ, amely ma jelenik meg Nagy-Britanniában és Magyarországon is. Bár maga Rooney nem viszi túlzásba a regény reklámozását, hiszen csak egyetlen könyvbemutatón vesz részt, angol kiadója, a Faber óriási kampánnyal készült. A Normális emberek és a Baráti beszélgetések bestsellerek szerzőjének új könyve ezúttal is a milleniálok szerelmi életével, társadalmi- és egzisztenciális problémáival foglalkozik. A Hová lettél, szép világ szereplői közül az egyik az írósággal együttjáró népszerűségbe beleroppant alkotó, míg a másik egy irodalmi lapnál szerkesztő. Most egy exkluzív interjút olvashattok Sally Rooney-val, amelyben mesél többek közt arról, hogy miért ezt a címet választotta a könyvnek, hogy a műszaki és kulturális változások szerinte miként formálják az Y generáció szerelemmel és anyasággal kapcsolatos érzéseit, és hogy íróként miért lehet mindig érdekes dolgokat találni a romantikus nézőpontban.
Alice és Eileen lelkivilágába viszont valamelyest beleshetünk az emailezésükön keresztül, bár a levélváltásoknak is többnyire csak a kiindulópontjuk a személyes tapasztalat, sokkal inkább szólnak rendszerszintű, össztársadalmi problémákról, mint a szereplők drámájáról. Ezek az emailek azok, amelyek igazán mélységet adnak a könyvnek, olyan témák kerülnek elő bennük, mint a klímaválság, a lakhatási válság, a távlatok hiánya, a családtervezés lehetetlensége vagy épp a kiégés. A szereplők azt élik meg, hogy egy világszintű krízis közepén kéne felépíteniük a felnőtt életüket, amikor az emberiség jövője teljesen bizonytalan. Úgy érzik, egy korszak véget ért és nem lehet tudni, mi jön ezután, éppen ezért az életet valószerűtlennek és értelmetlennek kezdik látni. „A huszadik századot egyetlen hosszú kérdésnek tekintem, amelynek végén rossz választ adtunk.”
Ami leginkább foglalkoztatja őket, az a bolygó kizsákmányolása és a társadalmi igazságtalanságok.
Folyamatos bűntudattal küzdenek, mert nincsen mintájuk arra, hogyan lehet másképp élni, mint ahogyan a szüleik.
Megfogalmazzák, hogy új társadalmi rendre lenne szükség, ami túlmutat a kapitalizmuson, a fogyasztás kultúráján és a fennálló tulajdoni viszonyok erőszakos védelmezésén. „Nekem nem kell ez a rengeteg olcsó ruha, importált étel, műanyag doboz, nem is gondolom, hogy ezek jobbá teszik az életemet. Csak szemetet termelnek és egyébként is elszomorítanak.” A másik problémájuk a magány, a valódi kapcsolatok és gyökerek hiánya, amely az internet térnyerésével is összefügg. Miközben a jövő többé nem tervezhető, a jelen is kiüresedett, minden egyes nap a többitől különálló információs egységet alkot, hírek és chatüzenetek felbukkanó majd eltűnő folyamává degradálódott az élet: „életünk eseményei csupán a hírtartalmak folyamatosan frissített idővonalához viszonyítva kapnak értelmet”. Rooney egyébként nagyon ügyesen szövi bele az internet jelenlétét a szövegbe, párhuzamosan zajló üzenetváltások, hírek szüremkednek be folyamatosan a szereplők mindennapjaiba.
A jelen és a jövő elvesztése miatt az egyetlen, ami Alice és Eileen számára megmarad, az a múlt. Azt kezdik el keresni, hol lehetett az a pont, amikor még volt értelme az emberek életének. (Erre utal a regény címe is, amely Friedrich Schiller Die Götter Griechenlandes című verséből származik.) Mindketten erős nosztalgiát éreznek egy régi kor után, úgy hiszik, éppen akkor születtek meg, amikor az értelmes világ véget ért, amikor a szépség végleg elveszett. „Az elméletem szerint az ember 1976-ban, amikor a műanyag lett a legelterjedtebb alapanyag a világon, elveszítette a szépség iránti ösztönös vonzódását.”
Sally Rooney fiatal felnőtt hősei folyamatos lelkifurdalással küzdenek, attól tartanak, ha a saját boldogulásukkal és boldogságukkal foglalkoznak, akkor ők is azok közé fognak tartozni, akik nem tettek semmit azért, hogy megakadályozzák az egyre közelgő katasztrófát. „Mert amikor a világ erőforrásait kellett volna újraelosztani, amikor kollektíven át kellett volna állnunk egy fenntartható gazdasági modellre, akkor mi a szexen és a barátságon rágódtunk.” Másrészt harmincéves korukra eljutnak odáig, hogy nem látják, milyen lehetőségek, távlatok állnak előttük.
Miközben tudják, hogy a szüleik az ő korukban már túl voltak a házasságon, gyerekvállaláson, lakásvásárláson, addig nekik csak a mindennapi daráló van, ezt pedig folyamatos kudarcnak élik meg.
„Azt hiszem, mondhatom, hogy az együttlét régi formái rosszak voltak – azok voltak! – , és hogy nem akarjuk megismételni a régi hibákat – nem hát. De amikor lebontottuk azt, ami korlátozott bennünket, mit akartunk építeni a helyére?”
A Hová lettél, szép világ pesszimistának tűnhet a fentiek alapján, talán az is. Szereplői szerint a jelenlegi civilizáció dekadens, hanyatló fázisban van, egy ilyen korban pedig nagyon nehéz fiatalként a jövőt tervezni. Ugyanakkor ez a regény arról is szól, hogy megéri küzdeni az emberi kapcsolatokért, mert azokban lehet megtalálni a boldogságot: a barátságon, a szerelmen, az intimitáson, a valódi találkozásokon keresztül lehet csak értelmet találni annak a folyamatos jelennek, amiben élünk.
