„Bárcsak az egész világot elfoglalnák a kínaiak” – fakad ki egy vendég az ujgur költők és írók baráti összejövetelén, és mikor meglepetten rákérdeznek, miért mondja ezt, így hangzik a keserű válasz: „A világot nem érdekli, mi történik velünk. A világ nem érti Kínát. Ha egyébként sem lehetünk szabadok, ismerje meg a világ is az elnyomást. Akkor majd nem fogunk egyedül szenvedni”. Ekkor már javában tartanak a tömeges letartóztatások Hszincsiangban, Kína ujgurok lakta tartományában. Ezen az összejövetelen is vannak olyanok, akik többet nem találkoznak.
Keményen üss!
Talán érdemes ott kezdeni, hogy Kína törekvése az ujgur nép asszimilálására és a kultúrájuk felszámolására nem újkeletű, az elmúlt évtizedben azonban jóval agresszívebbé vált, és
mostanra több mint egymillió embert küldtek úgynevezett átnevelő táborokba.
Az ujgurok másodrendűként kezelése miatt az etnikai villongások korábban időről időre felütötték a fejüket, a legnagyobb a 2009-es ürümcsi zavargás volt, amely során 200 han kínai halt meg, majd 2014-ben ujgur szélsőségesek bombát robbantottak a főváros, Ürümcsi vasútállomásán.
A válaszul meghirdetett terrorrellenes háború, valamint a „keményen üss”-kampány keretében alkalmazott elnyomási módszerek sokfélék, a sterilizációval kierőszakolt népességcsökkentéstől a kényszermunkán át a kínzásokig. Hírek szólnak a vallásos élet felszámolásáról, temetők és mecsetek lerombolásáról. Jelentések számolnak be a gyerekek kötelező mandarin nyelvű iskoláztatásáról, ami során semmit sem tanulhatnak a saját kultúrájukról, nem beszélhetik a nyelvüket, és szeparálják őket a családjuktól. Mindeközben nagy számban települnek a térségbe a han kínaiak.
A tartományt a nyugati technológiájú megfigyelőrendszerekkel a gyakorlatban is óriásbörtönné alakították a még le nem tartóztatott ujgurok számára, a menekülés pedig szinte megvalósíthatatlan, mert a külvilággal való kommunikációt ellehetetlenítették, és ha volt útlevelük, azt is elkobozták tőlük.
A Deep Mind társalapítója, Mustafa Suleyman könyvében számba veszi a következő technológiai hullám fő vonásait, drasztikus hatásait az államra és az egyén életére, majd az olvasót konkrét javaslatokkal engedi útjára.
Több évnyi tépelődés, szervezés, kudarcok és vakmerő próbálkozások sorát követően Tahir Hamut Izgilnek 2017-ben sikerült a családjával együtt emigrálni Kínából, jelenleg Washingtonban élnek. Generációja egyik vezető költőjeként és filmkészítőjeként ismert Izgil az emigrációban is aktív. Előbb az Atlanticben jelent meg cikke A barátaimat sorra táborba küldték címmel, majd ezt alapul véve írta meg memoárját – ez a Ha értem jönnek éjjel.
Kicsoda Tahir Hamut Izgil?
Amikor 1996-ban Izgil ösztöndíjasként az egyik pekingi egyetemről Isztambulba ment volna tanulni, bár a papírjai rendben voltak, a határon letartóztatták. Kínzások hatására azt vallotta, hogy államtitkokat akart közzétenni, így
három évre elítélték és börtöntáborba zárták, ahol ötven kiló alá fogyott.
Egy bürokratikus hibának köszönhetően a priuszt később sikerült eltitkolnia, a filmiparban kezdett dolgozni és mellette verseket is írt.
Itt érdemes kitérni arra, hogy az ujgur kultúrában a költészetnek kiemelt szerepe van. Ugyan a hagyományos műfajokat és témákat Mao kulturális forradalma idején igyekeztek elnyomni, a nyolcvanas-kilencvenes években virágozni kezdett az ujgur irodalom és a szerzők új irányokat fedeztek fel.
Izgilt a modernizmus foglalkoztatta, kínaiul olvasott Freudot, érdekelte a kínai avantgárd költészet, Trendek a nyugati modernista irodalomban című könyve pedig az első ujgur nyelvű munka a témában. 1986-tól publikált verseiben olyasmiket is feldolgozott, amik korábban tabunak számítottak az ujgur költészetben (marihuána, maszturbáció, részegessé váló nemzet). Hét, a szöveghez tartalmilag kapcsolódó versét a memoárban magyarul is olvashatod.
Ujgurnak lenni Kínában önmagában politikai tett,
mint az a könyvből is kiderül, viszont aki értelmiségiként a saját kultúrájával dolgozik, még gyanúsabb-bűnösebb a hatalom szemében. Izgil pedig már egyetemista korától kezdve aktívan részt vett a népe kulturális életének szervezésében. Másodévesként a Tienanmen téri vérengzés előtti hetekben éhségsztrájkot indított az ujgur diákok körében a demokratikus jogokért és a korrupció ellen. A kétezres években független filmesként ért el sikereket, majd az ujgur irodalmi élet szereplőit támogatta különböző módokon.
Felismered magadban az ellenséget
A Ha értem jönnek éjjel éles szemű krónikája egy társadalom összeomlásának és a kulturális népirtásnak, ahogy Izgil fogalmaz, „elbeszélés a szülőföld pusztulásáról”. A könyvben nem foglalkozik az ujgurokat érő direkt, fizikai erőszakkal. Arra csak egy rendőrségi pince mélyén látott vallatószék körüli vérfolt és egy szobából kihallatszódó üvöltés utal, mikor egy alkalommal Izgilt és a feleségét berendelik, hogy adatokat szolgáltassanak a biometrikus megfigyeléshez.
Szintén ne ebben a könyvben keresd olvasóként az olyan történelmi események bemutatását, mint például a 2009-es ürümcsi erőszakhullám – ezek ismeretét a szerző egyfelől alapként kezeli, másfelől
egy olyan országban, ahol Izgil könyvét egyáltalán kiadják, erre az információra is rá lehet/szabad keresni az interneten.
A szerző célja, hogy saját, személyes nézőpontján keresztül bemutassa, hogyan lehetséges és muszáj egy elnyomó rendszerben egyre óvatosabban élni, miközben egyre durvább módszerekkel akarnak megfosztani az identitás alapjaitól is. Hogyan lehet megbirkózni azzal az örvénnyel, ami hozzá egyre közelebbi ismerősöket, barátokat, családtagokat ragad el, valamint hogyan épül ki lépésről lépésre az orwelli totális megfigyelőállam a valóságban.
Behrouz Boochani iráni kurd újságíróként dolgozott, mikor menekülni kényszerült, majd illegális bevándorlóként éveket töltött embertelen körülmények között egy ausztrál börtöntáborban. A Margó előtt beszélgettünk a kurd ellenállásról, az iráni tüntetésekről, a börtöntábor rendszeréről, kontrollról és migrációról is. Interjú.
A kurd menekült Behrouz Boochani erőteljesen költői és filozofikus memoárjával szemben Izgil szűkszavúbb, inkább leltárba veszi az eseményeket. A feszültség itt a félelem, a paranoia, az önmeghasonlás és az öncenzúra spiráljaiban fokozódik – abban a távolságban, ami azáltal keletkezik, ahogy a szerző kissé eltartja magától a beszámolóját. Mindezt úgy teszi, hogy végig vállaltan nagyon személyes marad, hiszen ez az ő és a családja története. Illetve azoké is, akik nemcsak elszenvedik, de ujgurként a hanok irányítása alatt működtetik is az elnyomást: hivatalnokoké és átlagembereké, akik túl akarnak élni.
„Állandó készenlétben álltak, hogy szembeszálljanak az ellenséggel, miközben gyakran úgy érezték, hogy ők maguk az ellenség.”
A Népi Kényelmi Rendőrállomások kis abszurdja
Posztszocialista országban felnőtt olvasóként valószínűleg némiképp más viszonyt építünk ki a kötettel, mint egy amerikai társunk, hiszen a totalitárius állam egyes gesztusai alapjaiban ismerősnek tűnnek. Például az öncenzúra, amivel Izgil válogatja a verseit a készülő kötetébe: hogy mi az, amit inkább kihagy, és mi az a sor, amit kihúz. Nem véletlen az sem, hogy
mire az olvasó a könyv végére ér, könnyedén beszéli a kódnyelvet, amit az ujgurok használnak,
amikor attól tartanak, hogy le- vagy kihallgatják őket: a letartóztatottakat „tanulni” küldik vagy „kórházba” kerültek, az időjárás változásán keresztül az állam politikai és a hatósági viselkedését lehet megvitatni.
A nyelv felszámolása több szinten zajlik, a terrorizmusra hivatkozva kiválóan lehet támadni a vallási rétegeit is. A muszlim ujgurok között teljesen általános „szálem alejkum” köszönés mellőzésére fentről utasítják egy forgatás közepén Izgilt is, az újságokban pedig hetekig jelentgetik be az érintettek, hogyan hívják ezentúl a gyerekeiket vagy őket magukat, miután az állam betiltja az arabos hangzású vagy eredetű keresztneveket.
A kulturális népirtás és a gyarmatosító megalázás abszurd léptékeket ölt, olvasóként beégnek a következő képek:
- A folyamatos hatósági zaklatások, ellenőrzések. A lakosság megsegítésére és ellenőrzésére ásványvizes palackokkal, mobiltöltőkkel éppúgy, mint gumibotokkal és fegyverekkel felszerelt Népi Kényelmi Rendőrállomások 200 méterenként a fővárosban. A rendőr csalódott arca, amikor semmit sem talál az óvatos Izgil telefonján, amiért letartóztathatja. Az a szívszorító pillanat, amiből a kötet címe is lett, ahogy a letartóztatásában biztos Izgil nyár közepén melegebb ruhát készít az ágya mellé, hogy abban vigyék el, mert ki tudja, meddig lenne távol.
- A történelmi regények betiltása, vagy a tankönyvszerkesztők egyik napról a másikra történő letartóztatása olyan tartalmak miatt, amiket visszamenőleg akár egy évtizedig is rendben találtak az ellenőrzések.
- A kések és bárdok leláncolása a boltokban: az emiatt ügyetlenül dolgozó hentes.
- Az őrzött lakónegyedek, a han betelepülők tömegei, az ujgur otthonok lebontása és a mindeközben a kiszámíthatatlan bürokratikus eljárások. A röghöz kötés és állampolgári megkülönböztetés egy jellegzetesen kínai formája, azaz, hogy milyen elemi szinteken befolyásolja egy ember életét a lakcímkártyája (ennek hátteréről Tim Marshall is ír a Falak című könyvében)
- A külvilággal történő kommunikáció elvágása: az internet letiltása, a rádiók elkobzása, a külföldi telefonok, utazások, kapcsolatok miatti letartóztatások.
Akik nem voltak elég szerencsések
A tömeges letartóztatások 2017 márciusában indultak, ekkorra Izgil már évek óta dolgozott azon, hogyan menekítse ki a családját az országból, ami még abban az évben, váratlan csavarokkal tarkítva végül sikerült neki, ennek történetét is elmeséli a könyvben.
„Talán az a sorsom ebben az életemben, hogy mindig búcsú nélkül hagyjam ott a hozzám legközelebb állókat” – írja Izgil, miután teljes titokban kellett elhagyniuk Kínát. Néhány bőröndbe csomagolva úgy kellett magukkal vinniük az életüket, hogy a hatóság meg ne sejtse, hogy nem orvosi kezelés miatt utaznak ismét az Egyesült Államokba.
Eddigre a rendőrség már azzal sem fárasztotta magát, hogy értesítse a letartóztatottak családjait, az emberek egyszerűen eltűntek és többet nem biztos, hogy hallottak felőlük, vagy csak hónapokkal, évekkel később.
Perhat Tursun egy a több száz ujgur értelmiségi közül, akit bebörtönzött a Kínai Kommunista Párt. A kínaiak célja a független ujgur kultúra eltörlése, írja az Axios.
Izgil már Washingtonban értesült arról, hogy régi jó barátját, a modern ujgur irodalom kiemelkedő szerzőjét, Perhát Turszunt is táborba zárták, később 16 év börtönre ítélték. A széleskörű nyilvánosságot Izgil tájékoztatta Turszun sorsáról, így jutott el a hír hozzánk is.
Turszun letartóztatása mélyen megviselte Izgilt, tőle választotta a kötet mottóját, ám ezzel párhuzamosan fel kellett dolgoznia azt is, hogy nemcsak értelmiségi, író barátai tűnnek el, hanem az ő emigrációja miatt a tágabb családja bűnhődik: sógorait táborba zárják, anyját zaklatják. „Szerencsés család vagyunk, hogy sikerült megmenekülnünk a terror elől” – írja. „Ám ha tudjuk is, hogy micsoda öröm a Noé bárkájára felkapaszkodott szerencsés kevesek között lenni,
együtt kell élnünk a »menekülés« szóban rejtőző gyáva szégyennel.
Mi szabadok vagyunk, de a sanyargatott földön magunk mögött hagyott szeretteink még mindig szenvednek. Ha rájuk gondolunk, elfog a lelkiismeret-furdalás. Bármennyire kedvesek is nekünk, csak az álmainkban találkozhatunk velük.”
