Dr. Savage Bear a Beyond the Deficit: Indigenous and Romani Insights on Resistance and Resilience című konferencia keretében érkezett Budapestre. Az őslakos történelem iránt érdeklődőknek állították össze kollégáival az Indigenous Canada című ingyenes online kurzust, amit az indiánok iránt érdeklődő magyaroknak is jó szívvel ajánlott. 2023 nyarán a második legnagyobb kanadai állami kitüntetéssel, a Kanada Renddel ismerték el munkásságát.
Beszélő neve van – Tracy Bearként anyakönyvezték, ezt változtatta meg egy ponton. Miért? Mi az új név története?
A kríknek (Cree), azaz a nehiyawakoknak van egy spirituális nevük is, ez az, amin az őseid a születésedtől fogva ismernek. Az életed folyamán ez a név változik attól függően, hogy mit teszel, mi történik veled. Sokáig ezekkel a spirituális nevekkel éltem, illetve nagyon szeretem a vezetéknevemet. Viszont, amikor megkérdeztem anyámat a keresztnevemről, kiderült, hogy csak azért választotta a Tracyt, mert tetszett neki. Amikor aztán 2019-ben meghalt a vőlegényem és átvészeltem egy különösen nehéz időszakot, elkezdtem új néven gondolkodni. Hat unokám van, akikre, ha nálam rohangálnak, néha rászólok, „nyugi, kis vademberek!” – ahogy régen anyám is rám. Tudtam, hogy a „Savage” elég merész választás lenne, ezért kipróbáltam egy kávézóban, ahol a neveket papírpohárra írják, aztán hangosan kiáltva hívnak érte, és tetszett, hogy így szólítanak.
Még 2016-ban, a doktori védésemet követően csináltattam magamnak olyan arctetoválást, amilyen az őseimnek volt. Amikor a keresztény misszionáriusok erőszakosan megtérítették őket, elhagyták ezt a szokást, ám a történetek, a fényképek és a rajzok őrzik az emlékét. Sokat jelent: a szellemiség visszaszerzését, az ősöket, azt,
hogy büszkén kiállok azért, amit képviseltek, akkor is, ha vadembernek nevezték őket.
Hiszen a ‘savage’ egy lekicsinylő, pejoratív kifejezés, azt jelenti pogány, civilizálatlan barbár. (A ‘savage’ angolul jelent vadembert és vadat, de ádázt és szilajt is. – S.A.) Így a nevem némiképp provokatív, érdekes figyelni az embereket, hogyan reagálnak rá. Vannak fehérek, akik borzasztóan kényelmetlenül érzik magukat tőle. És ezt imádom.
A magyar média is tudósított 2021-ben arról, amikor régi, az őslakosoknak felállított bentlakásos iskolák területén több száz gyerek maradványa került elő Kanadában. Ezekben az iskolában az „Öld ki az indiánt, mentsd az embert”-elvet gyakorolták, és általuk generációk szenvedtek el kulturális népirtást. Hogyan lehet megőrizni a kultúrát és az identitást ilyen körülmények között?
Szeretném, ha az olvasók tudnák, hogy az őslakosok nem jószántukból adták oda a gyerekeiket. Megfenyegették, bebörtönözték, akár meg is ölték őket, ha nem engedelmeskedtek. Voltak persze olyan szülők is, akik abban bíztak, hogy ha a gyerekeik megtanulnak angolul, jobb életük lehet, mint nekik volt. Ezért egyáltalán nem hibáztatom őket. Más szülők viszont megpróbálták elrejteni a gyerekeiket – én is megkockáztattam volna –, tehát volt ellenállás is. Amikor látták, hogy jönnek a rendőrök repülőgépekkel, csónakokkal, autókkal, elmenekültek a gyerekeikkel együtt. Ha ez sikerült nekik, akkor azok a gyerekek a nyelvükben és a kultúrájukban nőhettek fel, megőrizték a szertartásokat is.
Kanadában évekig bentlakásos oktatási intézményekbe kényszerítették az őslakos gyerekeket. Sorsukról könyv készült, a könyv alapján pedig hamarosan egy sorozat.
Itt érdemes megjegyezni, hogy az 1876-os Indian Act valószínűleg a legtöbbet módosított kanadai törvény, és az egyik kitétele szerint nem gyakorolhattad a szertartásokat, a nyelvet, a dalokat, így sok minden titokban, illegálisan élt túl. Hálás vagyok azoknak a bátor és rettenthetetlen embereknek, akik megőrizték ezeket. Az első Naptánc szertartásom például négy napig tartott: csodálatos volt, mert tudtam, hogy azokat a dalokat ezer éve éneklik. Óriások vállán állunk.
És persze büszke vagyok azokra a gyerekekre, akik bentlakásos iskolákba jártak, majd felnőttként visszatértek a tanításainkhoz. Van az a kifejezés, hogy hét generáció. Azt jelenti, hogy ott állsz középen, és három generáció előtted járt, három generáció pedig követ téged.
Neked úgy kell döntést hoznod, hogy arra az őseid is büszkék legyenek, de közben felelősséget vállalsz az utánad érkezőkért is.
Nálunk valószínűleg leginkább Az utolsó mohikánból ismerik az Uncast alakító Eric Schweiget, aki 1999-ben megrázó beszédet tartott egy örökbefogadással foglalkozó vancouveri konferencián. Érintettként beszélt a gyámügyi eljárásokról, amik során az őslakos gyerekeket újszülöttként elvették az anyjuktól, hogy a családjuk és a törzsük beleegyezése, sőt, akár tudta nélkül adják fehér nevelőszülőknek, így megfosztva őket annak a törvényes lehetőségtől is, hogy felnőve felkutassák a gyökereiket (lásd Sixties Scoop). Ha a kollektív és személyes trauma ennyire része az identitásnak, mik a gyógyulás lehetőségei, útjai?
Ma több gyerekünk van nevelőszülőknél, mint annak idején bentlakásos iskolákban. Manitoba tartományban például a 12 ezer gondozott gyerekből 11 ezer őslakos. Szerintem a traumának nincs vége, mert még léteznek Kanadában azok az elnyomó, rasszista struktúrák és gyakorlatok, amikben tovább él az erőszakciklus. Ezeken felül kell kerekednünk.
A gyógyulási folyamatnak ugyanakkor három fundamentuma van: a mentális egészségügyi támogatás, a kulturális és nyelvi támogatás, valamint az oktatás. Utóbbihoz egyetemi tanárként tudok hozzájárulni, valamint foglalkozom a szertartásokkal is.
A spiritualitásunk, a kultúránk, a nyelveink szorosan összefonódnak a földdel való kapcsolatunkkal. Azok pedig, akik valamilyen traumával élnek, például a bentlakásos iskolás generációk, gyakran azt sem tudják, hova tartoznak. Viszont vannak olyan kulturális módszerek, amik segítségével felfedezhetik, hogy kik ők. Fontos, hogy elvégezzük ezt a munkát, ugyanakkor ez lehet az oka annak is, mekkora elutasítással kezeljük a magukat őslakosnak tettetőket (pretendian: a kifejezés az angol ‘pretend’, azaz színlel és az ‘indian’ kifejezések összevonásából született - S.A.).
A kultúránk most virágzik, de csak azoknak az óriásoknak köszönhetően, akik annyi traumán mentek keresztül, miközben megőrizték nekünk.
Ön a Walls to Bridges országos igazgatója is Kanadában, ez a program fogvatartott embereknek biztosít felsőfokú tanulási lehetőséget.
A program célja, hogy felnyissa az emberek szemét az őslakosok traumájára és a Kanadával közös történelmükre. Annyian nem tudnak például a bentlakásos iskolákról! Úgy értem, ön miért tud róla és a kanadaiak egy része miért nem? Sokkoló.
Látom a diákokat, akik nem tudják, hova tartoznak, annak ellenére, hogy tisztában vannak vele, hogy őslakosnak néznek ki, és azzal is, hogy a családjuknak le kellett mondani róluk vagy elvették őket. Amikor az őslakosokról, tehát saját magukról tanítjuk őket, egyszer csak rájönnek, hogy ez nem csak az ő rokonságukkal történt így, hogy nem az ő családjuk a zűrös. Hogy azt hitték, hogy az őslakosok nem jó emberek és kevesebbet érnek másoknál. És amikor rámutatunk, hogy ez egy elnyomó rendszer része, mintha fény gyúlna a fejükben. Csodálatos látni, ahogy a szégyen és a bűntudat, amit éreztek, szertefoszlik, és megkönnyebbülnek. És amikor ez megtörténik, utána nem lehet őket megállítani.
És mi történik, miután szabadultak?
Akkor jön a következő szint. Az Albertai Egyetemen tíz helyet mindig fenntartok az órámon, és aki próbaidőn van, tandíj nélkül csatlakozhat. Kap diákigazolványt, használhatja a könyvtárat, az edzőtermet, ez az ízelítő az egyetemi életből. Ha megtetszik neki, segítünk jelentkezni a felvételire.
Mindezt kifejezetten privilegizált őslakos nőként mondom, hiszen az anyámnak és a nagymamámnak köszönhetem, hogy itt vagyok – mások viszont nem ilyen szerencsések. Most lehetőségem van rá, hogy kinyissam ezt az ajtót a népem előtt, és én olyan szélesre fogom tárni, amennyire csak tudom. Ez ugyanis mindenkinek jár. Az oktatás mindenkié, nem csak azoké, akiknek a neveltetése, a háttere megfelelő.
Amikor napjaink őslakos ügyeiről olvasok, gyakran találkozom a dekolonizáció fogalmával. Magyarországon szélesebb körben igazából csak ismerkedünk vele, ezért szeretném, ha beszélnénk róla. Mit jelent a gyakorlatban?
Őszintén szólva nekem nem tetszik ez a kifejezés, inkább az „indigenization”-t preferálom (annak a folyamata, amikor valamit, ez lehet szolgáltatás, működés, eszme stb., a helyi kultúrához illőbbé alakítanak – S.A.), ami sokkal pozitívabb, ráadásul a dekolonizáció még mindig a gyarmatosítóra koncentrál.
De a kérdésre válaszolva, a dekolonizáció az, amikor a gyarmatosított népek és egyének képesek fellépni a gyarmatosítás struktúrái ellen – ide tartoznak a törvények, a kormányzási és jogrendszerek. Szerintem a dekolonizáció az oktatással kezdődik, és nemcsak az őslakosoknak van rá szüksége, hanem az egész társadalmunknak Kanadában.
A közösségeinkben nagyon erős a felelősségvállalás egymás felé: az örökségünk része, hogy nem engedhetjük meg, hogy bárkit is elveszítsünk. Viszont őslakosként olyan nagyobb állami-társadalmi rendszerben élünk, ami nem működik mindenki számára, nem méltányos és nem biztosít egyenlőséget.
És ha valami nem működik egy embernek, akkor valójában egyikünknek sem jó.
Az indigenization így azt is jelenti, hogy a gyönyörű, erős rendszerünket, nyelvünket és kultúránkat boldogan megosztanánk a kanadaiakkal, amennyiben egyenlő nemzetként bánnak velünk.
A gyarmatosítás a föld és a rajta élő népek leigázásáról és kizsákmányolásáról szól. A test és a föld összekapcsolása ősi, univerzális toposz, ön pedig a test szuverenitását követeli vissza olyan módon, hogy kutatásában az őslakos képzőművészetben, irodalomban megjelenő erotikát elemzi. Miért választotta ezt a fókuszt?
Eredetileg nem ez lett volna a témám, hanem az eltűnt és meggyilkolt őslakos nőkkel, kétlelkűekkel és gyerekekkel foglalkoztam volna, ami sajnos nagyon sokakat érint Kanadában. Volt egy táblám, amire minden alkalommal, amikor valaki eltűnt vagy megölték, felírtam a nevét – de egy idő után olyan szörnyű teherként nehezedett rám, hogy úgy éreztem, képtelen vagyok folytatni. Akkor egy vénünk azt mondta nekem: „A krík számára mindig elérhető az egyensúly, hiszen az őseink nem hagytak volna magunkra anélkül. Találd meg azt az egyensúlyt!” Én meg úgy voltam vele, hogy mi?!
Mégis mi a szexuális erőszak, az eltűnések, a gyilkosságok ellentéte?!
Összezavarodtam – aztán rájöttem. A válasz a test szabadsága, függetlensége. Hogy erősnek érzed magad a testedben, tudod, ki vagy, és teljes autoritással, kontrollal és cselekvőképességgel rendelkezel a saját tested felett. Így találtam rá az erotikusra, a szenzuálisra.
Feltűnt az is, hogy az erotikum hiányzik a történeteinkből. A hagyományban nekünk is van egy csínytevő trickster alakunk, Weesageechak, és sok sztorit tudtam róla, de egyik sem volt szexuális vagy erotikus. Ez akkor derült ki, amikor elmentem Új-Zélandra, és egy este a különböző kultúrákból származó, de hasonló történetekkel szórakoztattuk egymást. Az ottaniak meséltek egy történetet a maori Māuiról, én pedig meséltem egyet Weesageechakról. Egyszer csak elhangzott Māui egy szexuális kalandja, amire várták volna tőlem a választ, és én egyet sem tudtam. Ez nagyon elgondolkodtatott:
hol vannak ezek a történetek?
Tudom, hogy léteznek, de mi történt velük? Ez is az egyensúlyról szólt.
Így kezdtem el az erotikum után kutatni, és a történetekben, a dalokban, valamint a művészeti alkotásokban azt találtam, hogy ez messze nem csak a szexről szól, hanem a saját testünkkel kapcsolatban megélt erőről, hatalomról, önbizalomról és szuverenitásról. Tetszik annak a gondolata, hogy a nők erősek, kitartóak és kiállnak az igazukért. Főleg, hogy az őslakos nőket olyan sokszor ítélték el és bélyegezték meg, hogy szükség van az ellenállásra, és szerintem az erotikus ezt tudja megtenni: mi határozzuk meg, kik vagyunk.
Tudna mondani példát, ahol ez a típusú, kritikus erotikum megjelenik a művészetekben?
Az irodalom és a képzőművészet sokszor jár kéz a kézben, hiszen mindkettő történeteket mond el. Korai példa Daphne Odjigé, ő illusztrálta az 1972-ben megjelent, Tales from the Smokehouse című kötetet, amibe egy fehér orvos, Herbert T. Schwarz gyűjtött őslakos erotikus történeteket. A könyv nagy siker lett, mire Odjig úgy gondolta rendez egy kiállítást az illusztrációként készült festményeiből, ám mielőtt megnyithatták volna, jött a kanadai rendőrség, és pornográfiára hivatkozva betiltották. Schwarz könyve rendben volt, Odjig önálló kiállítása nem.
Kent Monkman pedig egy elképesztő kortárs krí alkotó. A festményein gyakran az alteregója, Miss Chief Eagle Testickle jelenik meg. Egy férfitestet látunk, szinte dragben, nemritkán hatalmas fejdísszel. A képei hátteréhez tudni kell, hogy bizonyos fehér festők a 17-18. században meg akarták ragadni az „eltűnő indiánt” és romantizálták ezt a képet, miközben olyan sztereotípiákat ábrázoltak, mint például a nemes harcos. Monkman ezeknek a képeknek a stílusában és kompozíciójával, hasonló hátterek előtt provokatív jelenetek sorát festi meg, például, hogy
Miss Chief Eagle Testickle szexel egy kanadai rendőrrel, megkorbácsolja vagy egyszerűen csak ő van az irányító pozícióban.
Iszonyú hatásos, mert a provokáció mellett a test szuverenitása is megjelenik a képeken, illetve Monkman visszaveszi a narratívát, ami azért is fontos, mert annyiszor ábrázoltak minket hamisan vagy hibásan. Az ő művészete erős visszacsapás, de néha szükség van egy pofonra.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Irodalommal is foglalkozik a kutatásaiban. Mik most a kanadai őslakos irodalom trendjei? Egyáltalán lehet ezt külön kezelni az Egyesült Államoktól, vagy inkább észak-amerikai őslakos irodalomról kellene beszélni?
Jó kérdés. A kutatásom szempontjából nagy szerzőket találunk az Egyesült Államokban is. A menominee, kétlelkű író és költő Christosról például gyakran elfeledkeznek, pedig nagyon korai és gyönyörű megjelenítője az erotikusnak.
Amit mostanában élvezettel olvasok, az a történelmi fikció, amikor az őslakosok mesélnek a saját kultúráikról. Hozzáteszem, kríként soha nem írnék könyvet, mondjuk, a haidákról, mert az nem az én kultúrám. És ha fehér lennék, nem írnék semmit az őslakosok nevében, mert ez nem a fehérek dolga.
Emellett izgalmasnak találom az őslakos futurizmust, amiben az őslakosok nézőpontjából játszanak el azzal, hogy milyen lehet a jövő.
A szerzők például vesznek egy pontot az idővonalon (mondjuk, a Konföderáció megszületése előtt), és megváltoztatják az eseményeket, azt firtatva, vajon mi történhetne máshogyan? Mi is el tudjuk képzelni, hogy minden rosszra fordul (például Cherie Dimaline a The Marrow Thieves című könyvében), de még a disztópiákban is ott a remény, a szuverenitás és a szabadság követelése, hogy azok lehessünk, akik vagyunk. Emellett utópiák is születnek, amikben nem azok vagyunk, akik segítségre szorulnak, vagy akiket bebörtönöznek, hanem partnerként élünk együtt a társadalom más csoportjaival.
Ez csak egy gyors hipotézis a disztópiákról, de kíváncsi vagyok, mit gondol róla. A mi jövőképünk többnyire elég tragikus, mert a nyugati, individualista nézőpontból igazából nem tudjuk elképzelni, hogy képesek lennénk összefogni a jobb jövő érdekében. Az őslakos perspektíva viszont alapvetően a közösségi létből indul ki, ahogy korábban mondta, például abból, hogy felelősséggel tartozunk egymásért, így emiatt az irodalomban is könnyebben elképzelhető a jobb jövő.
Ez így van. A lényeg a kollektivizmus – ez nem a kommunizmus vagy a szocializmus, hanem annak a tudása, hogy mindennel kapcsolatban vagy. Így abban is biztosra kell menned, hogy amit teszel, az a lehető legtöbb embernek a javát szolgálja.
Különben egyszerűen rossz ember vagy.
Az imént említette azt a jelenséget, amikor fehérek írnak őslakos nézőpontból. Három éve Magyarországon is indulatokat kavart, amikor egy nagyon sikeres író, Háy János a Mamikám című regényében egy fiatal roma nő hangján szólalt meg. A kritikusai azzal vádolták, hogy káros sztereotípiákat használ és erősít meg, ő viszont azzal védekezett, hogy romákkal nőtt fel egy nagyon szegény magyar faluban, így ismeri az életüket, a valóságukat. Ön szerint hogyan viszonyul egymáshoz a reprezentáció, a hitelesség és az alkotói szabadság?
Ez az író nagyon individualistán viselkedett. Mondta, hogy tisztelem a romákat, hogy értük csinálom? Mert ez marhaság. Csak talált egy témát, ami érdekelte, amit szexinek talált, és nem dolgozott rajta roma emberekkel együtt, csak kisajátította.
Ilyen Kanadában is van, például Joseph Boyden, aki csodálatosan írt egy odzsi-krí gyógyító asszonyról, gyönyörűen megjelent nála a test szuverenitása, az erotikus. Aztán 2016-ban kiderült, hogy Boyden nem őslakos, hanem egy pretendian. De hogyan tudta ennyire tökéletesen megragadni ennek az asszonynak az alakját? Mert egyáltalán nem dőlt be a sztereotípiáknak. Úgy, hogy visszaélt a bizalmunkkal: őslakosnak adta ki magát, azt ígérte, elmondja a történeteinket, így látogatott el őslakos közöségekbe és beszélgetett nőkkel, aztán felhasználta a tudásukat és a sajátjaként adta el a könyvében.
Miért vonzó valakinek őslakosnak kiadni magát Kanadában? Az őslakosok megítélése azért közel sem pozitív a többségi társadalomban.
Van több, az egyenlőséget, a sokszínűséget és a méltányosságot támogató kezdeményezésünk. A Truth and Reconciliation Commission (kb. Igazságtételi és Megbékélési Bizottság) Kanada-szerte programokban próbálja edukálni az embereket az őslakosok és az ország kapcsolatának történetéről. Emellett vannak ösztöndíjak az őslakosok számára, helyek, amiket fenntartunk nekik például az olyan egyetemeken, ahová másként nem nagyon lenne esélyük bekerülni, mint a jog vagy az orvosi. Az olyanok, mint Joseph Boyden, ezeket a helyeket veszik el. Látják a lehetőséget és kiadják magukat őslakosnak. Példa erre a filmes Michelle Latimer is (például a Trickster című sorozat író-rendező alkotója – S.A.), akiről szintén azt hittük, hogy őslakos, és megkapta a támogatásokat. Ha pénzről, hírnévről vagy a hatalom valamilyen más formájáról van szó, felbukkannak a színlelők.
Ha lenne Magyarországon egy nagy, jól finanszírozott roma intézet, biztos vagyok benne, hogy itt is megjelennének emberek, akik romának adják ki magukat.
Ön szerint van rá mód, hogy a nem őslakos emberek jól, méltón írjanak az őslakosokról? Mert az eredeti kérdésben az alkotás szabadsága is benne volt.
Igen, ezt kérdezte korábban, és nem foglalkoztam vele, mert bonyolult. Vannak nem őslakos kollégáim, például az igazgató-helyettesem a McMaster Indigenous Research Institute-nál, akik úgynevezett telepes szövetségesek (settler ally). Ők olyan emberek, akik nem állítják magukról, hogy őslakosok, viszont elvégzik a munkát – velünk és nem minket irányítva: nem ülnek be a vezetői székbe, hanem támogatnak, ahol csak tudnak, és kiállnak értünk, amikor kell. Együtt emelünk fel mindenkit. Ha őslakos tanulmányokkal, képzőművészettel, irodalommal stb. akarsz foglalkozni, azt nem teheted az őslakosok nélkül, szükséged van rájuk partnerként, munkatársként.
Az írás viszont mégis csak magányos foglalkozás.
Nem kell annak lennie. De mondok egy példát: Colleen Murphy írt egy drámát arról az esetről, amikor több nő holttestét találták meg egy disznófarmon. A gyilkos, ki sem fogom mondani a nevét, a kilencvenes években és az ezredfordulón kifejezetten őslakos nőkre és lányokra vadászott Vancouverben. Murphy pedig anélkül írta meg a darabot, hogy bármelyik érintett őslakos közösséggel kapcsolatba lépett volna. Az eredmény gusztustalan, fájdalmas és iszonyú lett, kezdve a plakátjával, amin egy mocskos barna testet látsz, a hátára vérrel felírva, hogy „pig girl”. Persze, az embereknek tudniuk kell az esetről, de Murphy igazi „fehér megmentőként” viselkedett, aki elmondja helyettünk a történetünket. Pedig beszélhetett volna Vancouverben az érintett városrészben élőkkel vagy az őslakos nőket képviselő és támogató szervezetekkel (mint amilyen a Native Women’s Association of Canada). De ő feljogosítva érezte magát, hogy egyedül dolgozzon.
Le kell-e venni a könyvesboltok polcairól a Winnetou-könyveket? Milyen értékes és káros tartalmak olvashatók Karl May könyveiben? Mit szólnak az indiánok Winnetou-hoz? Miért söpörjük félre az amerikai őslakos szempontokat a jelenben? És hogyan tarthatjuk tiszteletben azokat - már ha számítanak, persze. Vélemény.
Térjünk vissza a kortárs őslakos irodalomra: 2006-ban az odzsibve-amerikai kritikus és egyetemi professzor David Treuer megjelentetett egy esszékötetet, amiben azt állította, hogy amerikai őslakos széppróza igazából nem létezik. Például azzal érvelt, hogy Sherman Alexie sztereotípiákat ír meg, Louise Erdrich prózája pedig nem az őslakos történetmondó hagyományban gyökerezik, hanem a nyugati elbeszélő technikát alkalmazza. Mi erről a véleménye?
Ó, egy purista! Érdekes jelenség ez, nemcsak az irodalomban találkozhatunk vele, hanem a képzőművészetben is. Szerintem például ezért is fontos az őslakos futurizmus – az ilyen emberek ugyanis az őslakosokat a múlthoz kötik: maradj mozdulatlan abban a romantizált sztereotip képben és ne fejlődj! Csakhogy emberek vagyunk, és alakulunk azok által, amikkel találkozunk. Azt is tudjuk, hogy ez mindig így volt: ha megfigyeli Észak-Amerika ősi kereskedelmi útvonalait, a régészek sokfele találtak például olyan kagylókat, amik eredetileg a mai Mexikó területéről származnak. Ez azt jelentené, hogy azok a leletek nem „tiszták”? Dehogy! Az emberek elemien kreatívak, bármi kerül elénk, azt használjuk – és ez így van az ötletekkel és az elképzelésekkel, a gondolatokkal is.
Amit Treuer nem ért, hogy ezzel együtt mindig az őslakos lencsén keresztül látjuk a dolgokat.
Valószínűleg utálná Cherie Dimaline-t az őslakos futurista könyvei miatt. Treuer azt mondaná, „az őslakosoknak nincsenek űrhajói, nincsenek rakétái. Maradjatok a tipikben és a hosszúházakban, használjatok nyilat és íjat. Törődjetek a saját dolgotokkal!” De hát ez nem életszerű.
