Mark Twain könyve, a Huckleberry Finn kalandjai 1884-ben jelent meg. A mű a polgárháború előtti déli államokban játszódik, és a címszereplő fiú történetét mondja el, aki halottnak tetteti magát, hogy megszökjön erőszakos apja elől. Percival Everett Pulitzer-díjas regénye radikálisan újragondolja Mark Twain klasszikusát: úgy döntött, eljött az ideje, hogy Jim megtalálja a hangját. A férfi egy ceruzacsonkkal teremti meg magát, most már ember és nem sztereotípia. A regényt olvasva megismerjük James érzéseit és gondolatait a világról, a nemzetéről és a rasszizmusról.
Míg az eredeti könyvben a rabszolgák bugyuta dialektusban beszélnek – a Jamesben kiderül, hogy ez csak színjáték a fehérek számára. Amikor maguk között vannak, a rabszolgák ékes és rendkívül intellektuális stílust használnak.
Percival Everett: James (részlet)
Fordította: Falcsik Mari
A hosszú zsinórt a sok szerelékkel belefektettük egy kis öböl vizébe, aztán csak faltuk a rengeteg harcsát, még az olykor előforduló silányabb példányokat is. Bőségesen találtunk szedret és egrest is. Az egres savanyú volt, de szederrel és ribizlivel keverve egész jó íze lett. Az idő javult, így elég jól éltünk ahhoz, hogy eszembe jusson, vajon Sadie és Lizzie meg én meg tudnánk-e élni idekint. De akkor állandóan futnunk kellene, mint a menekülőknek, cikcakkban, rejtőzve. Elég rossz dolog rabszolgának lenni, de menekülő rabszolgának még rosszabb.
A fehérek orra előtt rejtőzködő menekülő rabszolgának meg egyenesen elviselhetetlen volna lenni.
Huck viszont boldognak tűnt, most, hogy biztonságban érezhette magát az apjától. Találtunk a sziget közepén egy nagy barlangot, ahol éjszaka is nyugodtan gyújthattunk tüzet.
– Jim – szólt a fiú egyik éjjel –, te mit monc, éngemet a papám mér’ gyűlöl ien naon?
– Há’ én esz’nemt’om, Huck. Te mit monc?
– Asz’tom, hogy nem teccik néki a fejem.
– Micsuda?
– Há’ a hajam, ahogyan áll. Nem teccik nékije. Mindég elkap, oszt’ hátrahúzza a hajamat, oszt’ leken egy pofonyt.
– Fffhhh.
– Aszongya, hogy én siskás v’ok. Hogy siskám van. Asse tuttam, mijafene az. A Watson kisasszon monta meg, mikó’ kérdeztem, meg hogy sokaknak van iennyük. Tudod, hogy a homlokodba benyőtt, mint egy nyíl – Huck hátrasimította a haját, és megmutatta. – Aszta, Jim, a te fejeden is van! Húzzad csak hátra a hajadat!
– Télleg? – megtapogattam a hajam. – Asszem, télleg! Te mit monc, mijez az ien siska? Szerencsét hoz?
– Na nékem nem hozott, az fix – mondta Huck.
Beállt egy kis csönd, aztán észrevettem, hogy Huck bámul rám.
– Nomiva’? – kérdeztem.
– Ha rabszóga vagy, mindent meg kő’ csinyánod, amit csak a Massa’ parancsó’?
– Amiccsak mond’nak – feleltem. – Amikó’ csak mongyák. Aszongyák, „Ugorgy!”, én mekkérdem, „Mekkorát?”, aszongyák, „Köpgyé!”, én mekkérdem, „Mien messzit?”.
– Hogy birtokóhassa eggyik ember a másikát?
– Há’ ez ám a jó kérdés, Huck!
– Né, mit tanáttam – Huck egy hosszú kígyóbőrt mutatott. Felém tartotta, én meg elhúzódtam.
– Kélgyóbőrt fogdosni balszerencsét hoz! – mondtam neki. – Még a végin visszagyön az a kélgyó a ruhájáér’!
– Na mos’ ki a babonás?
– E’ nem babona, e’ csak a józan ész!
Huck nevetett.
– Mien babonákat tucc még, Jim?
– Ne járkájj a létra alatt. Esztet az eggyet t’om. De ne higgyed el.
– Akkó’ te járkáná’ a létra alatt?
– Dehogyisuram! Veszélles a’, járkáni a létra alatt, de a’ nem hoz balszerencsét. Asztat a fekete macskáró’ mongyák, hogy bajt hoz. Fejér macska rendbe’, fekete macska rossz.
– No és ha nappal lácc baglot?
Alig figyeltem rá. Elöntött az aggodalom Sadie és Lizzie miatt.
– Bagol? – mondtam. – Nappal? Uramisten, há’ az osztán a rossz dolog! Asz’jelenti, valaki tanákozni fog a Teremtőjéve’. – Láttam, örül a válaszomnak. – De há’ ettő’ oszt’ nem v’ok babonás! E’ csak asz’jelenti, hogy énnékem több gyutott a józan észbő’, ’isz megmontam.
Huck nevetett.
– Nade t’od, mijaz egésszen bisztos? Hogy hó’nap esni fog, min’ha cseberbő’ öntenék! Ugyhogy legjobb lessz, ha elrakunk ekkis élelmet, oszt’ fő’készülünk, hogy behúzóggyunk.
– Mibő’ t’od te asztat, hogy esni fog?
– A sok sólyombó’, akiket körözni láttam. Mos’ vadásznak, mielőtt esni kezd. Meg a hangyákat is láttam, hogy halmokat építnek a likak köré.
– Honnajd tuggyák ezek asz’hogy esni készű’? – kérdezte a fiú.
– Ezek a természetbe’ élnek, a részei nékije, meg az időjárás is, és ezek a részek beszének egymássa’.
– Mér’, az ember az nem a természetnek a része?
– Ha az is, há’ nem jó része néki. A temészet nagy része má’ alig szól az emberhö’. Lehet, gyakorta meg is próbájja, de az emberek nem ügyelnek rája. Nade így-e vagy úgy, hó’nap ittend lessz nagy eső.
Figyeltem, ahogy a fáradtság eluralkodik a fiún: lecsuklott a feje, és már aludt is. Kimentem a barlangból, és összeszedtem egy nagy halom fát. Életben kell majd tartanunk a tüzet. Nem lesz napfény, hogy újat gyújtsunk. Komolyan gondoltam, amit az esőről mondtam. Éreztem a csontjaimban.
A jóslatom bevált, sőt: igen szerénynek bizonyult. Az eső ömlött, akár az özönvíz. A partszakaszunk szinte eltűnt a szemünk elől. Sikerült behúznom a horgászzsinórunkat, különben végleg elvesztettük volna. Semmi kétség nem lehetett afelől, hogy árvíz közeleg, csak az volt a kérdés, milyen magasan fog tetőzni. A folyó egyre csak emelkedett, már majdnem teljesen beterítette a Jackson-szigetet. A távoli villámlások szinte szakadatlanul hasogatták az eget. Huck attól rettegett, hogy netán tornádó közeleg, de én mondtam neki, hogy ahhoz az óramutatóval ellentétes irányú körforgásban kellene fújniuk a szeleknek. Szó szerint persze ezt mondtam: „A tornádóba’ az a szél ippeg ellembe’ forogna!” Zagyva volt, de a fiú félelmét elcsitította.
Aztán Huck kinyújtotta a mutatóujját.
Odanéztem. Egy ház sodródott felénk a folyóág vízén. Félelmetes látvány volt. Késő délutánra járt, a nap sehol, így nehezen lehetett kivenni a sötétben, de épp akkora volt, amekkorának illett lennie. Fönnakadt a fákon, és nekünk Huckkal ugyanaz jutott eszünkbe: élelmiszerkészlet. Kivonszoltuk Huck kenuját a barlangból, rátoltuk a vízre, és kieveztünk a házhoz. Kemény munka volt. Kikötöttük a kenut egy fához, és bemásztunk az egyik törött ablakon. A szétroncsolódott házban térdig gázoltunk a vízben, körülöttünk mindenütt ruhák lebegtek. A jócskán megdőlt épületben úgy kellett fölmászni a konyhaszekrényekhez. Huck kinyitotta az egyiket, és röhögve fölvisított, mint egy malac: talált egy szép szelet húsos szalonnát. Ahogy megfordultam, a tűzhely mögött megláttam egy csizmát, ami nyilvánvalóan egy lábhoz tartozott.
– Mijafene a’? – kérdezte Huck.
– Na fogjad asztat a szalonnát, oszt’ vissza a kenuba! – mondtam neki. Huck megborzongott, és csak bámult rám. – Csinyájjad, amit montam!
Odahajoltam, és alaposan megnéztem a férfi arcát. Fehér ember volt, és halottabb már nem is lehetett volna. Csúfra torzult arcú halott. Egy darabig csak bámultam az arcát, és remegett a kezem, nem azért, mert ott volt egy halott, hanem mert én is ott voltam, miközben ott volt egy halott. Egy halott fehér ember. Vizsgáltam az arcát. Bizonyos mértékig minden fehér hasonló, akár a medvék vagy a méhek, főleg, ha már meghalt.
– Meghótt? – kérdezte Huck.
– Mennyé’ má’ vissza abba a csolnakba’!
– Ki e’? Te rája ösmersz?
– Eggyátalába’ nem ösmerem. Na tűnés má’! Nem kő’ neked látni semmi iesmit!
– Nem v’ok má’ kis pisis, Jim.
– Nem há’! Na de mos’má’ gyerünk, ki innejd! Szeggyé’ öszve nehán ruhát, oszt’ kifelé azon az ablakon!
Mialatt Huck a karját dugdosta a ruhaneműkbe, találtam egy köteg papírt az egyik polc sarkába ragadva. Volt ott egy üveg tinta is. Belegyömöszöltem az egészet a nadrágomba.
Ahogy kimásztunk az ablakon, és próbáltuk visszahúzni a kenut, Huck megkérdezte, miért beszéltem olyan fura viccesen a házban.
– Mirő’ beszész? Foggyad asztat a csolnakot! Ez a ház ittend mingyá’ leszakad azokró’ a fákró’!
Amint eleveztünk onnan, a ház tényleg elszabadult, és most ott morajlott-dübörgött mellettünk.
– Juhuhúúú! – rikoltott föl Huck. – Odasüss! – A ház pillanatok alatt eltűnt a szemünk elől. – Az az ember meg vótt hóva, Jim?
– Ja, meg vótt hóva.
– Kijacsuda vótt az’?
Nem feleltem semmit. Beeveztem a fák közé, és aztán kimásztunk a sáros talajra.
– Ki vótt a’, Jim? Émmég sose nem láttam hóttat.
– Émmeg sose nem láttam esztet az embert azelőtt.
A barlangunkba visszatérve hallgattuk a vihart. Hallottuk, ahogy egy fába belecsap a villám. A barlang beleremegett a mennydörgésbe. Haraptunk egy kis szalonnát, csak úgy, a szeletből. Nem volt jó íze, de minél tovább rágtuk, annál nagyobbra dagadt a szánkban, így aztán elverte az éhségünket.
– Jó vón’ tunni, ki vótt a’ – mondta Huck.
– Hótt emberrő’ megtunni bármit, balszerencsét hoz – válaszoltam neki. – Má’ ölég balszerencsét begyűtötté’ avva’ a kélgyóbűrre’, hogy mekfogdostad.
– Há’ ez a szalonna, e’ pocsék – állapította meg Huck.
– Ja, öléggé – mondtam.
De azért csak rágtuk tovább.
– S asz’hallottad má’, hogy ne rakgyá tükröt tükörrel szembe? – kérdezte Huck.
Ahogy gyerekszemébe belenéztem, eszembe jutott Lizzie. Fölidéződött bennem, mennyire reszketett értem abban az utolsó pillanatban – gyűlöltem a gondolatát is annak, hogy félnie kell.
Rájöttem, azért kelt ez bennem gyűlöletet, mert magam is nagyon jól ismerem az érzést, hisz bennem lüktet minden éjjel, minden nap.
Fölnevettem, nem tudtam volna megmondani, miért.
– Mija’? – kérdezte a fiú.
Vele beszélgetve nem használhattam az irónia szót.
– Irtóra vicces, mi?
– Mi?
– Há’ ahogy ittend rágcsájjuk esztet a mocsokrossz szalonnát, én e, a szökevén meg te, a meghótt fijú. T’od, asziszik, én őttelek meg.
– Ez eszibém se gyutott – mondta Huck. – Álmomba’ se gyutott eszibém, hogy bajba kavarlak. Mér’ akartá’ vón’ megőni?
– A fejéreknek ez eccsöppeccse számít.
– Nem szeretem a fejéreket – mondta. – Miközbe’ az v’ok magam is.
– Há’ naon ugy néző’ ki.
A villámlásban világosság támadt a barlang szája előtt, aztán újabb mennydörgés rázkódtatott meg minket. A vihar pontosan fölöttünk tombolt. Az időjárást illetően ugyan igazam lett, de ahhoz nem voltam elég előrelátó, hogy idejekorán eszembe jusson: lehet, hogy nem mi vagyunk az egyetlen lények a szigeten, akik száraz helyet próbálnak találni maguknak. Ahogy oda se nézve nyúltam az újabb gallyért, hogy a tűzre tegyem, éktelen fájdalom hasított a kezembe. Üvöltve ugrottam föl.
– Jim! – rikoltotta Huck.
A kezemen lógó csörgőkígyó most beleesett a tűzbe, de sikerült neki kicsusszannia, kitekergőzni a barlangból, és eltűnnie kint az esőben.
– Elkapott?
– Attó’ félek, ja.
Odamentem a barlang szájához, és térdre rogytam. Elővettem a késemet, és megvágtam vele a harapást, alaposan kiszívtam, és jó adag vért kiköptem. Aztán csaptam a sebre egy keveset az agyagos sárból.
– Foggyad asztat a rongyot, s tekerd körbe ittend e.
– Emmeg micsinyá’ vele? – kérdezte Huck.
– A sár? Reméllem, magába szíjja a méreget. Jó szorosra kössed!
– Asziszed, ez segít’ni fog?
– Na maj’ reggelre legalább az eggyikünk megtuggya!
Fotó: Jelenkor / Dustin Snipes
