Utószavában Horváth Viktor író-műfordító a magyar-bolgár identitás ismerős pontjai, közös reflexei mentén hozza közelebb az olvasóhoz Alek Popov abszurdba hajló regényét. Közben kitér arra, hogy a közös mítosz kétélű fegyvere hogyan vált politikai munícióvá, szélhámosok, csalók tőkéjévé. Alek Popov Turáni küldetés című regénye a Margó Könyvek sorozatban jelent meg. A kötetbe itt olvashatsz bele!
Alek Popov regényében egy bolgár expedíció érkezik a posztszovjet Turáni Köztársaságba, aminek célja, hogy felfedezze a bolgár nemzet bölcsőjét. A politikai válsággal küzdő Bulgáriában a politikusoknak kapóra jönnek az újonnan talált „vértestvérek". Ezzel nemcsak a tudomány, hanem a politika előtt is új utak nyílnak. A Turáni küldetés groteszk és abszurd bepillantás egy olyan elképzelt Bulgáriába, ahol örjöngő diktátorok, politikailag tudatos sámánok, buzgó áltudósok és népviseletben ugráló influenszerek szabják meg a jövőt. A kötethez Horváth Viktor írt utószót.
Horváth Viktor: A bolgár–magyar határtalanság
Leplezd le a hitványságot úgy, hogy az érintettek nevessenek rajta – akkor nem fognak meggyűlölni a szembesítés miatt.
Milyenek vagyunk? Lehet tiszta képünk magunkról, a közösségeinkről, az országunkról, a nemzeti karakterről? Hogyan látunk rá magunkra, amíg a saját köreinkben mozgunk? Nyilván jobb a külső szem esélye a rálátásra, ha az a szem nem olyan távoli, hogy a teljes idegenség értelmezhetetlenné tegye számára, amit lát, de nem is annyira közeli, hogy a túl nagy közelség zavarja az optikát.
A norvég vagy a francia túl távolról lát bennünket, értetlenül áll a magyar abszurd előtt, mert vagy kimaradt a történelméből a feudalizmus és a kisebbségi komplexus miatti görcsös múltkeresés, múltteremtés, vagy mert már túl régóta felszámolta a feudalizmust, a kollektív kisebbségi komplexusról pedig fogalma sincs, múltat gyártani eszébe sem jut, mert évezredek óta írásos emlékei vannak a környező népekkel egybeszövődő múltjáról.
A magyar viszont túl közeli önmagának: nem látja abszurdnak magát, mert az abszurdban él.
De úgy látszik, a bolgártól optimális távolságra vagyunk: ő sikítva ismer bennünk magára, és mi ugyanígy mindent értünk, amikor egy bolgár regényben a fiatal antropológus a magyarországi ösztöndíján Kőrösi Csoma Sándor expedícióját tanulmányozza, majd az akadémiai karrierje csúcsán keletre indul, hogy valahol Ázsiában megtalálja a bolgár őshazát.
A bolgár szintén kis nép, szintén közép-európai, szintén keleti ősökkel és gyökerekkel, amelyek régen eltűntek, fantasztikussá váltak a nagy átmenőforgalom és a többi néppel bonyolított kulturális, nyelvi és genetikai csere miatt, szintén folyton rossz szövetségeshez kötötte magát – illetve egyáltalán: szintén állandóan valami nagy szövetséges farvizén akart beúszni a nemzeti nagyságba, mert ahogy a belső életében sem volt képes elkergetni a saját gazdáit, úgy a külföldi gazdát is eltűrte.
A múlt század második felében szintén az orosz gigantománia árnyékában éltek negyven évig, aztán a rendszerváltáskor a nomenklatúra éppúgy átjátszotta az állami vagyont a maga kezébe, ahogy nálunk, éppúgy nem csináltak forradalmat, ahogy a magyarok sem, hanem a külföldi változások miatt hullott az ölükbe a rendszerváltás, aztán éppúgy várták, hogy megkapják a nyugati életminőséget anélkül, hogy a mentalitásuk olyanná alakult volna, mint ami azt az életminőséget megadta a nyugatiaknak, és amikor nem kapta meg, akkor éppúgy
pótszereket kezdett keresgélni: nacionalizmust, mítoszokat, szent királyokat, totemállatokat, dicső ősöket, háborús hőstetteket, sosemvolt mesevilágot.
Tehát mára Bulgáriában is felvirágzott az őshazakutatás, és egy hasonlóan zseniális őshazakutatás fenyeget – éppen úgy, ahogy ezt a regény vizionálja; és néhány éve nekünk is van Magyarságkutató Intézetünk, amelynek a működésében inkább a narkotizáló vágykivetítést, mint az egzakt tudományt gyanítjuk – mert ahogy a bolgároknál, úgy nálunk sem csak a kissé habókos, de jóhiszemű professzorokat vonzza az őshaza, hanem a szélhámosokat, kalandorokat, hatalomvágyó politikusokat, hazafiságról ábrándozó műveletlen nagyvállalkozókat és a mindenféle csalókat is.
Nem létező dolgokban hinni emberi dolog – az állatok ilyesmire nem képesek.
A nem létező dolgok forradalma (a paleontológusok szerint 70-80 ezer éve) adott az embereknek közös történeteket, közös hiteket, olyan szellemi bázist, amellyel nagyszabású dolgokat lehetett megszervezni, tömegeket lehetett mozgósítani egy-egy célért. Az elképzelt dolgok nélkül nincs civilizáció; azonban – ahogy minden civilizációs jelenség – ez is kétélű: az elképzelt dolgok hozadéka a vallásháború, a rasszizmus, a parazita intézményeink, az ártalmas bürokrácia, az áltudományok, a hatalom- és pénzsóvárság is.
Popov ebben a regényben felépítette a laboratóriumát, berendezte az elképzelt dolgok miatt frusztrált társadalom összes bútorával, megkomponált egy modellt az összes szükséges karakterrel. A nagy triász tagjai ezek: a hiteltelen politikus, aki újra választást akar nyerni, a „tudós”, aki inkább akarja a tekintélyt és a hatalmat, mint a valóságot, és a nagyvállalkozó, aki szintén ezeket akarja, meg még mindent, ami ezeken felül lehetséges.
Zsánerfigurák a kutató, aki a terepre megy, és szörnyen csetlik-botlik a középkori nomád viszonyok között, az ázsiai gengszter, aki hivatalosan elnök, egyébként kötelező őt atyuskának hívni – ő a testvérivé változtatott Bulgáriát akarja trójai falónak használni Európa meghódításához –,
a szép doktoranda, akibe az erőszakos gengszter-elnök beleszeret, a fiatal sámán, aki megszökteti a szép doktorandát,
meg még mindenféle udvaroncok és testőrök, akik a sztyeppén a szellemek hangját hallják, de inkább jelentenek az orosz titkosszolgálat tábornokának az elnökük és a bolgár elnök nagy egymásra találásáról.
Ez a képlet biztos recept, a narrátor megnyomta a gombot, az óramű kerregni kezdett, és lejárta a figurákba komponált lehetőségek programját: amint az ázsiai drogköztársaság lakói megkapják az Európába szóló bolgár útlevelüket, eszük ágában sincs azt csinálni, amit várnak tőlük, ehelyett – hogy mit csináltak ehelyett, azt az is kitalálja, aki nem olvasta a könyvet, csak itt él a jelen világunkban.
A kérdés. Mennyire kenheti össze magát egy regény a saját kora közéletével és politikájával, hogy még regény maradjon?
Mikortól sodródik ki abból a kategóriából, amit szépirodalomnak vagy autonóm művészetnek nevezünk? Nyilván nincs éles határvonal; a saját korunkban az olvasó éppúgy nem lát rá a saját korára, ahogy a szerző sem; és főleg nem lát rá sem a szerző, sem az olvasó arra, hogy ötven év múlva érvényes lesz-e még az a regény, amely korának közéletére, politikájára reagál, vagy amely saját kora emberének reflexeit, mentális beállítódásait teszi mérlegre.
Kockázatos vállalkozás az ilyesmi, nem olyan biztos az időtállósága, mint a szerelemről vagy a távoli múltról szóló regényé, a történeti kánont nézve mégis látunk esélyt az időtállóságra: Vergilius az egyeduralkodója isteni leszármazását bebizonyítandó írta meg a nagy meséjét Róma alapításáról, tehát úgy volt bértollnok propagandista, hogy mindeközben hatalmas, máig érvényes eposzt írt az Aeneisszel, Arthur Koestler Sötétség délben című regénye saját kora tapasztalata a sztálini terrorról, ugyanígy Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovicsa vagy Ajtmatovtól A versenyló halála.
Zola, Maupassant, Balzac, Lesage, Thackeray és Swift művei is érzékenyen reagálnak saját koruk közéletére, és máig jól tudjuk olvasni őket, értjük akár a kapzsi, intrikus, gátlastalan jellemeket, akár a jóindulatú, fantaszta élhetetleneket, felismerjük az elképzelt dolgok miatti pusztítás karaktereit, mindent értünk és mindenre ráismerünk, mert bár változott a technológia, az intézmények, az államberendezkedés, de nem változott a nemzedékről nemzedékre átörökített lélektani és kulturális mintázat, nem változtak a hazugságaink és a módszereink.
Alek Popov regényének sajnos jó esélye van az ötven-száz évvel későbbi sikerre – ne így legyen, az unokáink érdekében kívánjuk, hogy ezt a regényt ők már ne értsék, hanem az egyetemek kulturális antropológia és a tudományos akadémiák történettudományi intézeteinek csak a tudósok számára használható vizsgálati anyaga legyen.
Addig is dühöngünk – a düh ártalmas hatásait a művészet képes becsatornázni sírásba és nevetésbe,
ítélkezés nélkül felmutathatja a kelet-európai kisország kisnépének a mentalitását. Nem erőlködik helyzetkomikummal és nyelvi humorral – az elmesélt jelenség ormótlan képtelensége önmagában nagyon vicces. Ezt az abszurdot magunkon nem vehetjük észre, csak a szomszédon. Erre használta Alek Popov a magyarokat a bolgárok számára, és viszont: erre használhatjuk mi is ezt a bolgár regényt.
Krasztev Péter a bilingvis szakember biztonságával és pontosságával írta meg a magyar fordítást.
Horváth Viktor - fotó: kmtg.hu
