„Amiben Freud hatása talán a leginkább tetten érhető ma is az irodalomban: ő mondta ki, hogy a tetteink mozgatórugói nagyon nagy mértékben tudattalanok, és különböző, akkoriban ösztönnek nevezett impulzusok irányítanak minket. Azt, hogy a tudatos gondolatok vagy a racionalitás helyett időnként sokkal inkább a szenvedélyek irányítják a viselkedést, már régóta ismerték. Az álmok, a szexualitás témái is erősen jelen voltak a romantika óta. De Freud ezeket annyira egzaktan és kézzelfoghatóan ragadta meg, ami nagyon illett a modernitáshoz és a kora változó gondolkodásához” – mondja Dr. Kőváry Zoltán, habilitált egyetemi docens, felnőtt klinikai és mentálhigiénés szakpszichológus, magyar nyelv és irodalom szakos bölcsész.
Ha kézenfekvő példát szeretnénk erre a változásra, mindjárt megvizsgálhatjuk a regények, novellák szereplőit. Kőváry szerint a személyes motivációk összetettsége, árnyaltsága Freud hatására elkezdte jóval meghaladni a 19. századi realista ábrázolást is. Szintén megtermékenyítően hatott az is, hogy Freud kimutatta az élettörténeti összefüggéseket: hogy mennyire egymásra épülnek az életkori szakaszokhoz kapcsolható, megoldatlan konfliktusok, hogy azok mennyire beépülnek a karakterbe, és később előtörhetnek. Így már az is kevés lett, ha a szerzők a jellemábrázolás vagy a cselekmény hátterét csupán egyetlen motívumra vezették vissza.
Ugyanakkor Freud nem tagadta, hogy már őt megelőzően voltak olyan írók, például Dosztojevszkij, akik hasonló komplexitást tudtak felmutatni a jellemábrázolásban.
Freud is nagyon sokat tanult ezektől a szerzőktől, így igazából kölcsönhatásról beszélhetünk” – mondja Kőváry.
Nem novella, esettanulmány
A korban persze nemcsak Freud hatott elemien az irodalomra, hanem olyan filozófusok is, mint Arthur Schopenhauer vagy Friedrich Nietzsche. Amiben Kőváry szerint Freud speciális eset, hogy ő a tudományra, a művészetekre és a filozófiára egyaránt hatott, és ezt úgy tette, hogy az megragadta az emberek képzeletét. A kulcs az volt, hogy ő maga is irodalmi eszközökhöz nyúlt:
„Freud rengeteg irodalmi metaforát használt, például ahogyan a tudományos felfedezéseit, elméleteit leírta. Elővette például Narcisszusz és Oidipusz mítoszát, ráadásul olyan jól írt, hogy 1931-ben megkapta a Frankfurti Goethe-díjat, amit szépíróknak adnak és nem tudósoknak” – mondja Kőváry.
Minderre már egészen korán találunk forrást. Freud 1895-ben atyai barátjával és orvos kollégájával, Josef Breuerrel közösen jelentette meg a Tanulmányok a hisztériáról című kötetet, amit az utókor az első pszichoanalitikus műként tart számon. Ebben Freud azt írta, hogy amikor visszaolvasta az esettanulmányait, őt is meglepte, hogy egészen olyannak tűntek, mintha novellák lennének.
És nem azért, mert direkt azokhoz hasonlóan írja meg őket, hanem mert maguk a terápiás esetek követelték meg, hogy az íróktól megszokott módszerekkel mutassa be az összefüggést a tünetképzés és az élettörténet, valamint az emberi kapcsolatok között.
Kőváry szerint ez is mutatja, hogy ugyan Freud munkássága mindenképpen paradigmatikus, de fontos látni az egymásra ható körforgást is. Nem az történt, hogy jött Freud és megtermékenyítette az irodalmat, hanem az írók hatottak Freudra, aztán Freud hatott az írókra.
Álmok és szörnyek
Hogy ezeknek az összefonódásoknak lássuk a komplexitását, érdemes kitekinteni egy pillanatra más művészeti ágak felé is. A pszichoanalízis természetesen a festészetre is hatott, a szürrealisták kifejezetten azt akarták elérni a műveikkel, amit Freud a pszichológiával. Ennek a törekvésnek az egyik triviális eszköze az álom volt.
Az álom ősidőktől fogva ábrázolási és ihletforrást jelentett a művészeteknek, de inkább profetikus vízióként vagy túlvilági, isteni üzenetként jelent meg. Ezt megtartotta még a romantika is, ami nem hozta szoros összefüggésbe az ember személyes belső tapasztalatait és az álmokat, magyarázza Kőváry. Freud viszont a mára ikonikussá vált Álomfejtés (1900) című könyvében kimutatta, mennyire rólunk, a legbelsőbb titkainkról szólnak az álmok.
Azt itt tegyük hozzá, hogy szemben Freud számos elméletével, amelyet az utókor megcáfolt vagy jelentősen árnyalt, az, amit az álmok működéséről mondott, máig érvényes: „A későbbi álomkoncepciók is hozzá képest definiálják magukat. Nem az álom értelme kapcsán, hiszen azt már nem gondolja senki, hogy minden álomnak szexuális jelentése van vagy minden szexuális szimbólum. De amit az álom mechanizmusairól és ábrázolásmódjáról gondolt, a sűrítés, az eltolás – amiket elsődleges folyamatoknak nevezett –, ahogy a tudattalan átdolgozza az élményeinket, ezeknek a leírása a mai napig megállja a helyét és kiindulópontot jelent” – mondja Kőváry.
Az álom tudományos vizsgálata tehát ösztönözte a művészeket, hogy a jellem és a sors ábrázolásához az álmot is felhasználják. Már csak azért is, mert az rendkívül gazdag és komplex ötletekre és látványos képekre adott lehetőséget. A már említett szürrealisták tudatosan építettek az álom pszichoanalitikus magyarázatára, és ennek egyik folyománya az is, hogy Alfred Hitchcock az Elbűvölve című filmje forgatásán Salvador Dalit kérte fel a hipnózisban átélt álomjelenet megtervezésére:
Hitchcock egyik legnagyobb sikere, a Psycho alapjául egyébként egy könyv szolgált. A krimi, horror, fantasy és sci-fi író Robert Bloch azonos című regényében Norman Bates alakját egy valós wisconsini sorozatgyilkosról mintázta. A krimi, a thriller (különös tekintettel a sorozatgyilkosos történetekre) és főleg a horror nagyon sokat nyert a pszichoanalízisből, hiszen a psziché mélységeinek feltárulása gyakran szabályos cselekményszervező erővé növi ki magát ezekben a műfajokban. A legemblematikusabb példákat erre Stephen King olyan regényeiben találjuk, mint A ragyogás vagy az Az, amikben a természetfölötti rém tulajdonképpen szimbolikus kivetülése a sötétségnek és a borzalomnak, ami az „átlagember” szereplők tudattalanjában lakozik.
„Freud volt az, aki behozta a köztudatba a pszichopatológiát, ami a 20. század embere számára nagyon fontos látásmód lett. A neurotikusság, az elfojtás, a hisztéria jelensége beépült a mindennapi gondolkodásba, Freud pedig kimutatta az összefüggést az álom, a neurotikus tünetek, az elvétések (mint amilyen a híres freudi elszólás), a kreativitás között” – mondja Kőváry.
Amikor Kosztolányiék pszichoanalízist tanultak
József Attila, Kaffka Margit, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Szerb Antal, Vas István, Füst Milán, Márai Sándor – neves szerzőink, akikre erőteljesen hatottak Freud tanai. „Volt egy komoly összefonódás a Nyugat és a magyar pszichoanalitikus mozgalom között. Lehet tudni, hogy Kosztolányi, Karinthy és Füst rendszeresen feljártak pszichoanalitikus „továbbképzésre” Ferenczi Sándorhoz, aki Freud nagy magyar tanítványa volt. A Magyar Pszichoanalitikai Egyesület egyik első tagja pedig Ignotus, a Nyugat főszerkesztője lett. Ignotus rendszeresen teret adott Ferenczi írásainak a lapban, mert a korabeli magyar orvostársadalom nagyon konzervatív és antiszemita volt, elutasították a pszichoanalízist és annak képviselőit, akik között nagyon sok empancipálódott zsidó értelmiségit találunk” – mondja Kőváry.
Első sor bal szélén Sigmund Freud, jobb szélén Karl Jung, hátsó sor jobb szélén Ferenczi Sándor (Forrás: Wikipedia)
A magyar irodalom és a pszichoanalízis összefonódásának fontos állomása kötődik szintén Kosztolányihoz. Az Álomfejtést magyarra Hollós István pszichoanalitikus fordította, aki egy időben a lipótmezei Országos Elme- és Ideggyógyintézet főorvosa is volt. Amikor Hollós elkezdett kidolgozni egy pszichoanalitikus nyelvelméletet, a legfőbb konzulense Kosztolányi Dezső lett. Ennek az együttműködésnek köszönhető, hogy megszületett a magyar pszichoanalitikus terminológia egy jelentős része. „Freud Das Ich und das Es című írása magyarul úgy jelent meg, hogy Az ősvalami és az én. Ez az ‘ősvalami’ kifejezés Kosztolányi találmánya, később ebből lett az ösztön-én. Moviszter doktor alakját egyébként pont Hollósról mintázta Kosztolányi az Édes Annában” – mondja Kőváry.
Az Édes Anna Kosztolányi munkásságának pszichoanalitikus csúcspontja. Rengeteg elemzés született már a témában, Kőváry fontos motívumként emeli ki a traumaismétlést és a szimbolikus anyagyilkosságot, amikben a múlt fel nem dolgozott háttértraumái áttevődnek a jelenbe. „Mielőtt megtörténik a gyilkosság, van ott egy híres jelenet, hogy az esti mulatság után Anna nekiesik a süteménynek és behabzsolja.
A pszichoanalízis beszél az orális ösztönkésztetésekről, és ez a jelenet illusztrálja, hogy mielőtt Anna elköveti a gyilkosságot, visszaesik arra a kezdetleges érzelmi szintre, amit az oralitás szimbolizál.
Ez a korai anya-gyerek kapcsolat annak minden indulatával és szenvedélyével. Tehát a gyilkosság előtt megtörténik a regresszió, ami szintén nagyon fontos kifejezés, és azt jelöli, amikor a primitív, ösztönös, elfojtott gyermeki réteg átveszi az uralmat a felnőtti és racionális működés felett” – magyarázza Kőváry. (Az Édes Annáról podcastban is beszélgettünk, itt meghallgathatod.)
Csáth Géza pokoljárása
A pszichoanalízis persze néha egészen tételszerűen, már-már szájbarágósan is betört az irodalomba. Híres példa erre Arthur Schnitzler Álomnovellája, amiből Stanley Kubrick forgatta le utolsó filmjét Tágra zárt szemek címmel. Itthon Kosztolányi unokatestvérénél, Csáth Gézánál jelent meg erőteljesen ez az irány. Csáth abszolút úttörő volt a magyar irodalomban abban, hogy a pszichoanalízist beleszőtte az írásaiba, de nála is felfedezthető egyfajta kettősség.
„A pszichoanalízis irodalmi befogadása lehet progresszívebb, amikor valaki nem pszichoanalitikus tételeket ábrázol, hanem szofisztikált látásmódot tanul Freudtól és a pszichoanalízistől, de nem lesz tőle didaktikus. Ilyen például Kosztolányi. A másik eset, amikor a freudizmus kicsit tantételszerű” – mondja Kőváry.
Szerinte Csáth Géza azért nagyon érdekes, mert ő a progresszív iránnyal kezdi, A varázsló kertjében ez a jó értelemben vett freudizmus jelenik meg az álmok, az erotika, a gyermekkor témáiban, és ezeken keresztül nagyon összetetten és árnyaltan tudja ábrázolni a lelki folyamatokat. „Nála egy speciális helyzet miatt fordult át a progresszivitás didaktikusságba. Részben, hogy ő maga is pszichoanalízissel foglalkozó pszichiáter lett, és ez a látásmód egyre inkább meghatározta a gondolkodását. Másrészt az elhatalmasodó morfiumhasználata miatt sokkal szikárabbá és érzelemmentesebbé vált az írásmódja, megcsappant az ihlete, és ezért az orvosi tapasztalataihoz nyúlt, hogy kompenzáljon.”
Terápia és irodalom metszéspontjában: József Attila
József Attiláról és a terápiájáról szinte könyvtárnyi szakirodalom született már, és a viták visszatérő témája az szokott lenni, hogy vajon mi lehetett az ő valódi baja. Kőváry szerint viszont ennél sokkal érdekesebb, hogy a költőnek milyen specifikus érzéke volt a pszichoanalízishez:
Nagyon áthatóan tudta ábrázolni, hogyan hatnak a korai érzelmi sérülések a felnőtt ember lelkivilágára.
Sokat vizsgálták például az édesanyjával való viszonyát, és ha újraolvassuk a Mama című versét, az bizony nem egy pozitív és ideális kapcsolatot fest le, hiszen át van szőve ambivalenciával, rettenetes hiányokkal és haraggal. József Attila nemcsak olyan mélységeket tudott megmutatni a nyelv által, amik szinte a terápia mélységeit idézik, hanem reflektált kapcsolata volt magával a pszichoanalízissel is. Saját önterápiáját olvashatjuk a Szabad-ötletek jegyzékében, amiben a szabad asszociációs technikát próbálta írásban felhasználni. Átesett több terápián is, amik azért nem voltak sikeresek, mert a korabeli pszichoanalízis még nem volt azon a szinten, hogy meg tudta volna közelíteni az ő problematikájának az összetettségét. Akkor még csak az enyhébb, úgynevezett neurotikus eseteket tudták kezelni, és jó néhány évtized telt el, mire a neurózisnál mélyebb problémák is feldolgozhatóvá válhattak.”
A gyógyulás mellett József Attila sokkal elméletibb síkon is érdeklődött Freud tanai iránt. A marxizmushoz hasonlóan olyan társadalomelméleti, filozófiai, antropológiai megközelítésnek tartotta, ami segíthet jobban megérteni az embert magát is. Nemcsak a gyerekkori traumák, de ez is ott lüktetett a költészetében, mint az Eszmélet híres soraiban is:
„Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.”
