A boszorkányt mint popkulturális karaktert talán senkinek nem kell bemutatni, rengeteg film, sorozat és könyv állandó szereplője a természetfeletti erőkkel bíró, feketemacskás női alak. A boszorkányoknak viszont részletes és mély történelme van, nemcsak az európai, hanem a magyarországi történelem szempontjából is, hiszen már a 11. századtól jelen vannak a hazai kultúrában. Magyar Zoltán, aki korábban a magyar folklór mitikus lényeiről írt könyvet Bestiarium Hungaricum címen, most a boszorkányok nyomába eredt és korabeli feljegyzésekből, törvényekből és néprajzi adatokból állítja össze a magyar boszorkányok történetét Németh Gyulával és P. Szathmáry Istvánnal. Olvass bele!
Magyar Zoltán: Magyar boszorkánykönyv - Maleficiarium Hungaricum (részlet)
A boszorkány a magyar folklór központi jelentőségű hiedelem alakja, de mesei figuraként is viszonylag gyakori, számos tündérmese epizódszereplője. Ótörök eredetű neve (bastiryan, basyrian) alapján már a honfoglaló magyarság hiedelemvilágában is jelen lehetett egy hasonló nevű, szexuális konnotációjú nyomódémon, ugyanis eredeti jelentése „nyomó”, „aki nyom”, vagyis olyan természetfeletti, illetve természetfeletti erejű lény, amely/aki éjszaka ráül az alvó ember mellére, illetve szexuálisan bántalmazza. A hiedelemalak etnikai eredetére vonatkozóan több mint beszédes, hogy a vele egyazon fogalomkörbe tartózó bájol, bűvöl, igéz szavunk is ótörök eredetű, és hasonlóképpen valamilyen titkos, rontó erőre utal. Arra nézvést nem maradt fenn megbízható adat, hogy a boszorkány névvel illetett hiedelemlény jelen volt-e a 9–11. századi magyarság samanista jellegű vallási hagyományaiban, de a korabeli hiedelemvilágban biztosan elterjedt volt, hiszen királyi dekrétumok is szólnak róla. Igaz, még különféle latin névalakokban, ugyanis a boszorkány szó első feljegyzése magyarul csak 1551-ből adatolható, ám egyértelmű, hogy a szó az első előfordulásánál jóval régebbi. Közvetve erre utal, hogy a magyarsággal érintkező népek körében (szlovákok, ruszinok, szlovének, Avasvidéki románok) szintén megtalálható jövevényszóként.
A magyar boszorkányhitre a legkorábbi utalás a 11. század első felében, Szent István király második törvénykönyvében tűnik fel.
Mint azt a vonatkozó rendelkezés (a 33. törvénycikkely) rögzíti: „Ha valami boszorkány (striga) találtatik, vigyék a bírák törvénye szerint az egyház eleibe, és bízzák a papra, hogy böjtöltesse és oktassa a hitben, böjtölés után pedig menjen haza. Ha másodízben találtatik azon vétekben, alázza meg magát ismét böjtöléssel, azután a templom kulcsával keresztforma bélyeg süttetvén mellére, homlokára és válla közé, menjen haza. Ha pedig harmadízben esnék vissza, adják a bírák kezébe.”
A törvénykönyv egy másik pontja varázslókról (ördöngösökről, bűbájosokról) és jósokról, jövendőmondókról szól (de maleficis, veneficis et sortilegis), és szintén élő személyt értettek alatta: „Hogy Isten teremtménye minden gonosznak ártalmától ment maradjon, és senkitől kárvallást ne szenvedjen, hacsak nem Istentől, ki előmenetelét adja, tanácsi végzésből vetettünk nagy rettentő tilalmat az ördöngősöknek és bűbájosoknak, hogy senki bűbájjal vagy ördöngös tudománnyal egy embert is eszéből kiforgatni vagy elveszteni ne merjen. De ha mégis ember vagy asszony azután ilyen dologra vetemednék, adják annak kezébe, akit megrontott, avagy rokonai kezébe, hogy tegyenek törvényt rá az ő akaratuk szerint.
Ha pedig jövendőmondók találtatnának, akik hamuban és más effélékben mesterkednek, igazítsa meg őket a püspök ostorral.”
Komáromy Andor a magyar boszorkánypereket egybegyűjtő forráskiadványának kísérő tanulmányában (1910) úgy vélte, hogy a maleficus a bűbájos boszorkányoknak, varázslóknak volt a korabeli megnevezése, míg a striga elnevezés valójában a Szent István korában még létező pogány vallás papnőire/ jósnőire vonatkozhatott, ugyanis elsősorban így nyer értelmet a törvény ama kitétele, hogy az ilyen váddal illetett személy egyházi oktatásban részesüljön (míg a maleficusokat és veneficusokat a gyilkosokat sújtó büntetéssel illették). Hasonló álláspontra jutott Ipolyi Arnold is a Magyar mythologia lapjain. A 11. századi Magyarországon egy olyan törvénykönyvben, amelyet egyházi személyek állítottak össze, a forrás ilyen értelmezése is logikus lehet, hiszen a Képes Krónika még Vata fia János 1061. évi pogánylázadása kapcsán is említ egy Rasdi nevű pogány papnőt, akit „bűvölésebájolása miatt” I. Béla király börtönbe záratott és éhen veszejtett.
Szent László király 1092-ben a szabolcsi zsinaton kelt 34. dekrétuma már csak strigákról szól, akiket együtt említ a házasságtörő asszonyokkal: „A lator asszonyok és boszorkányok úgy lakoljanak, amint a püspök jónak látja.” Minden jel szerint még a 11. század végén is létezhetett a boszorkány/varázsló/pogány papnő alakja körül némi fogalomzavar, de (alig egy évtizeddel később) Kálmán király első törvénykönyvének rendelkezéseiben már határozott különbséget tett a népi hiedelemvilágban egyaránt jelen lévő démonikus lény és a rontó varázslók között: „A boszorkányokról [strigákról] pedig, mivel nincsenek, semmi emlékezet ne legyen. A bűbájosokat a főesperes meg az ispán emberei keressék fel, és vigyék a törvény elé.” Hasonló hiedelemellenes kitételek már Nagy Károly frank uralkodó 775–790 között a szászok részére kiadott rendelkezései között is szerepelnek.
Mindazonáltal a jelzett középkori forrásokban említett strigák és maleficák nem tekinthetők a későbbi boszorkányhiedelmek egyértelmű előzményének: míg az előbbi fogalom madár alakot öltő, az emberek éjszakai álmát zaklató démont, az utóbbi valamilyen ártó szándékú mágiát folytató varázslót fedett.
Kálmán király törvénykönyvének vonatkozó passzusa is igazából ezzel a különbségtétellel élt, és ezt magyarázták félre a későbbi századokban, párhuzamot vonva a felvilágosodás korának rendelkezéseivel.
Lehetséges, hogy Kálmán király dekrétuma valamelyest egyértelműsítette az Árpád kori hiedelemvilág boszorkányképzeteinek korabeli értelmezését, ugyanis az időben következő (13. századi) forrásban már olyan emberekről esik szó, akik rendelkeznek mágikus erővel: az volt a vád ellenük, hogy varázserővel idéztek elő halált vagy betegséget. A Szent László nagyváradi sírjánál 1208– 1235 között lefolytatott istenítéletek (víz és tüzesvaspróbák) jegyzőkönyveiben, az ún. Váradi Regestrumban tizennégy olyan eset maradt fenn, amely kapcsán vádat emeltek ártó szándékú varázslás (maleficium és veneficium) miatt egy-egy környékbeli személy ellen. Kétszáz évvel később (1421), Buda város jogkönyvében szintén szó esik boszorkányokról és más rontással foglalkozó emberekről, akiknek megszégyenítés volt a büntetése.
A ma ismert magyar boszorkány-hiedelemkör kialakulása feltételezhetően fokozatosan, integráns módon a kora újkor századaiban (15–18. század) ment végbe, az idők folyamán magába olvasztva több más hiedelemlény (kísértet, ördög, lidérc, nora, vámpír, tündér) és természetfeletti erejű hiedelemalak (néző, jós, garabonciás, tudós bába) egyes vonásait is, valamint a németek és a szomszédos nyugati szláv népek egyes boszorkányhiedelmeit. Az eredendően is többnemzetiségű Magyar Királyság területén a boszorkányhoz fűződő képzetek feldúsulását a török időkben és azt követően a nagyarányú belső migráció is segítette, hozzájárulva ahhoz, hogy a boszorkány univerzális jellegű hiedelemalakká, a mágikus, rontó képesség legfőbb megtestesítőjévé váljon. A boszorkány egyértelműen negatív képzetkörének széles körű elterjedésében meghatározó szerepet töltöttek be a 16. század második felétől a magyar nyelvterületen is nagy számban lefolytatott boszorkányperek, azok társadalmi visszhangját és hátterét is beleértve.
A boszorkány mintegy ötszáz éve tehát már bizonyosan olyan negatív hiedelemalak, amely a néphitben sajátos, kettős lény: elsődlegesen egy a paraszti és mezővárosi társadalomban élő, ártó szándékú ember (aki rendelkezik bizonyos mágikus tudással és természetfeletti képességgel), esetenként azonban démonikus lényként is megjelenhet (vö. nyomódémon, az átváltozás képessége).
A kora újkorban Nyugat- és Közép- Európában újra és újra fellobbanó „boszorkánypánik és babonatéboly” következtében a legtöbb egyéni baj vagy közösségi szerencsétlenség okát a helyi társadalom egyegy – többnyire nőnemű – tagjában vélték felfedezni, a bűnbakot kirekesztéssel vagy olyan törvényszéki eljárással sújtva, amely akár nyilvános kivégzéssel is végződhetett (boszorkányégetés). A történeti néprajzi források alapján a boszorkányvád számos esetben bonyolult szociokulturális vonatkozásokkal is terhelt: többnyire a helyi társadalom perifériájára szorult emberek lettek a vád áldozatai, ám előfordult az is, hogy éppen a gyors társadalmi felemelkedés és meggazdagodás váltott ki hasonló vélelmeket.
Magyarországi boszorkányperekre vonatkozóan már a 16. század elejétől vannak szórványos adatok (1517-ben Kassán két asszonyt ítéltek vízpróbára; 1529-ben Sopronban egy pásztort égettek meg), az első, nagyszabású és körültekintően dokumentált boszorkányperek azonban csak 1565-től jelentek meg – jelentős fáziskéséssel a nyugateurópai előzményekhez képest A 17–18. században azonban a Magyar Királyság és Erdély területén is mind több helyről dokumentálhatók, és a törvényszéki iratok azt mutatják, hogy társadalmi státusztól és foglalkozástól függetlenül hittek a helyi társadalom részét képező, ám az ott élőkre veszélyt hordozó emberek ártó erejében. Egyes korabeli városokban (Sopron, Segesvár, Nagybánya, Debrecen, Kolozsvár, Dés, Máramarossziget, Szeged) különösen jól dokumentált a vádak és büntetőeljárások oka, folyamata és kimenetele.
Az okok között többnyire puszta irigység, féltékenység vagy rossz szomszédság, személyes ellenszenv játszott meghatározó szerepet, és a periratok szerint az előítéletesség széles skálája szökkent szárba egyegy kritikus helyzetben (járvány, éhínség idején, háborús időkben) is.
A település lakóinak szemében a boszorkányvád kiváltója lehetett egy-egy olyan testi vagy pszichés sajátosság, amely az előítéleteket fokozta, és az illetőt boszorkány hírébe keverhette. Valamilyen születési rendellenesség éppúgy, mint összenőtt szemöldök vagy szúrós szem, de akár még az átlagon felüli szépség is a gyanút növelhette. Különösen olyan társadalmi csoportok körében szedett gyakran áldozatot a boszorkányvád, akiknek szakértelme és tudása titokzatosnak tűnt az átlagemberek szemében (javasasszony, gyógyító, bába) Mint Pócs Éva fogalmaz:
„A 16–18. századi adatok szerint az esetek igen nagy százalékában azzal a személlyel történik valamilyen rontásnak tulajdonítható baj, az vádol valakit boszorkánysággal, aki az így vádolt személy felé valamilyen kötelezettséget elmulasztott, vagy legalábbis a közösség együttélésének normáit megsértette: kérését megtagadta, nem adott neki ételt, szállást, nem adott neki kölcsön bizonyos házieszközöket, nem hívta meg bábának, keresztszülőnek.” Ugyanakkor viszont a bekövetkezett kár elhárítására, visszafordítására is volt általánosnak mondható gyakorlat.
A rontással vádolt személy a neki tulajdonított bajt mágikus erejénél fogva visszacsinálhatta, és amennyiben erre nem került sor, a vád a helyi törvényszék elé került.
A vonatkozó folklorisztikai irodalomban általános megfigyelésként rögzült, hogy míg a 16–17. századi boszorkányperekben személyes helyi konfliktusok és rontásvádak dominálnak, a 18. századi törvényszéki eljárásokban mind gyakrabban jelenik meg a nyugateurópai boszorkányperek motívumkincse és a boszorkányüldözés hivatalos kézikönyvének (Malleus Maleficarum, azaz Boszorkánypöröly) számos eleme. Ennek eklatáns példája az 1728. évi szegedi monstre boszorkányper, amelynek összesen huszonegy halálos áldozata volt, és tizenkét vádlottat égettek meg egyszerre – köztük a város korábbi bíróját is. Az ellenük megfogalmazott vádakban a Malleus óta ismert démonhit számos eleme feltűnik: ördögszövetség, ördögimádás, az ördög elnökletével tartott boszorkányszombat és orgia, boszorkányjegy, katonai hierarchia szerint szerveződő boszorkánytársaság stb. A Kárpátmedencében a boszorkányvádak (és narratívumok) újabb kori rétegében tűnnek fel mindazok a motívumok is, melyek a fentiekkel ellentétben a népi hiedelemvilágba és a népköltészetbe is bekerültek, sőt széleskörűen elterjedtek (a repülés képessége, az ördög nélküli boszorkánymulatságok módja és helyszíne, termésrontás és az eső elkötése). A 18. századi periratok vallatókérdéseiből és a rájuk adott – többnyire tortúra által kicsikart – válaszokból egyértelműen kitűnik, hogy azok az élő néphitből javarészt nem mutathatók ki, az ítéletek visszhangja, szájhagyományozott utóélete azonban mégis lehetőséget adott arra, hogy bizonyos mértékig a társadalom alsóbb rétegeibe is leszivárogjanak.
Fotó: Wikipédia
