Péntek Orsolya festőművész és író szövegeivel mi is többször foglalkoztunk a Könyvesen. Az Andalúz lányai című első prózakötete 2015-ben Margó-díjért versengett. A Kádár-korban felnőtt ikerpár, Eszter és Theodóra történetét eredetileg nem trilógiának, hanem egyetlen különálló kötetnek szánta, de hamar kiderült, hogy Szterke után Dorka is saját regényt követel magának.
Így született meg 2017-ben a Dorka könyve, majd 2020-ban érkezett a családtörténeti trilógia utolsó darabja. A Hóesés Romában című regény nálunk a hét könyve is volt: kritikánkban azt írtuk róla, „generációk és egyéni élettörténetek tablója, pontos, mégis érzékeny, költői szöveg”.
Egy ideig felhagy az írással
Péntek Orsolya most fejezte be a hetedik könyvét, és Facebook-oldalán terjedelmes bejegyzésben indokolta meg, egy ideig miért hagy fel a prózaírással. Egy három éve írt levél szerkesztett változatával magyarázta el követőinek, miért ment el a kedve az írástól.
Döntésének köze van a kritikusokhoz, a szolidaritás hiányához, a politikai táborokhoz és általánosságban ahhoz, hogy milyen ma egy író megbecsültsége az országban.
„A bajok akkor kezdődtek, amikor egy kritikus gyakorlatilag a második regényem megjelenésének napjára időzítve írt egy kritikát a monarchiás családtörténetemről, amelynek kiindulópontja és következtetése is az volt, hogy ő unja a Kádár-korban játszódó gyerekszem-történeteket” – kezdte érvelését.
Címkéket aggattak rá, a „nőíró obligát” mellett az „abortuszos könyv” volt az egyik „leghányadékabb”, amit az első regénye miatt kapott. Kitért arra is, hogy elsőre hízelgő, de valójában nagyon korlátozó az az álláspont, amikor egy olvasótól azt a visszajelzést kapta, hogy rég várt egy olyan írónőt, mint Szabó Magda, és az ő személyében ez végre megérkezett.
Ez az olvasó jót akart mondani – és észre sem vette, hogy milyen megalázó. Mintha azt mondaná egy feketének, lehetsz most te a legjobb fekete bokszoló. Na de a fehérek közé – oda nem engedünk.”
Nem tudja elfogadni a játékszabályokat
Aztán azt kezdte érezni, hogy hol egyik, hol másik politikai oldalhoz próbálják besorolni, hogy nem hagyja ott „demonstrative a jobboldali sajtót”, holott szerinte soha nem rejtette véka alá a liberalizmusát, volt is belőle baja.
„Hiszterikus” reakciót kapott a fotótörténész szakmától, amiért megírta a magyar fotótörténetet, amire senki nem vállalkozott a rendszerváltás óta, majd amikor a Hóesés Rómában regényéről újabb kritikus írt cikket, „valami eltört”:
„Immár nemcsak azt kellett megértenem, hogy egyes emberekkel nem férek össze, soha nem fogják szeretni semmilyen munkámat, de azt is, hogy
egy olyan pályán játszom, amelynek nem tudom elfogadni a szabályait, mert ízlésem és az erkölcsi mércém szerint elfogadhatatlanok.”
Tűrhetetlennek nevezte, hogy nagy férfi íróknak elfogadják azt, amit neki nem, és hiányolta a szolidaritást is, hogy nyilvánosan sosem emeltek szót a kritikai hangvétel miatt azok, akik személyesen a támogatásukról biztosították őt.
Nehezményezte, hogy a kritikusok ma már nem érvényes értelmezési keretből mondtak véleményt a könyveiről. „Lehet ugyan vizsgálni egy 2020-as művet Márquez és Nádas meg a rendszerváltás kontextusában, csak épp a világirodalomban jelenleg a Paul Auster-, a Zadie Smith-, a Tóibín-, meg a Bolano-féle prózadekonstruálás és -rekonstruálás zajlik, meg a Cognetti- és Ali Smith-féle új érzékeny iskola nyomul”, fogalmazott.
Úgy folytatta: nem tud és nem akar az apja generációjához viszonyulni, még akkor sem
ha Nádas Pèter nekem a legfontosabb a magyar irodalomból.”
Egy utcaseprőt is kifizetnek hónap végén
Kitért a magyarok írók anyagi szempontból kiszolgáltatott helyzetére is.
„A végtelenségig nem lehet azt csinálni, hogy valakit dolgoztatok, és egy évig (vagy soha) nem fizetek ki. (...) De úgy meg nem lehet élni, hogy ha ezt az ember tudja, és próbál a NER-közeli helyekről fizetős munkát/ösztöndíjat etc. szerezni, akkor egyszerűen »náci«.
Az ELMŰ nem kérdezi meg, hogy libsi vagyok vagy náci, hanem lekapcsolja az órámat, ha nem fizetek.”
Méltatlannak tartja, hogy ha valahova lead egy szöveget, és 3 hónap után rákérdez a pénzre, akkor csodálkozó vagy rosszalló választ kap. „Egy utcaseprőt is kifizetnek a hónap végén. Egy alkalmi melóst is. Mindenkit. Csak az író várjon a sorára kb. hat hónapig, hogy kapjon egy összeget, amiből vehet egy fél pár cipőt” – részletezte.
Ugyanaz a 15 név pörög külföldön
Péntek Orsolya kitért a fordítások és külföldi megjelenések, könyvvásárok kérdésére is.
„Mindig ugyanazt a 15 nevet látom. Az elején nem gondoltam, hogy ez azonnal jàr. Úgy sejtettem, hogy ahhoz, hogy legalább a bécsi könyvvásár magyar standjára eljussak, vagy lefordítsák a könyvemet legalább csehre vagy szlovénra, azért pár évet dolgozni kell íróként, pár könyvet írni kell.
Most már megértettem, hogy hiába.”
Néha elcsodálkozik, hogy kiket fordítanak le, lát köztük gyenge terméseket is: szerinte nem a szövegek minősége dönt, hanem „a szerző személye, beágyazottsága, ismeretségi hálója, a könyv és a szerző politikai-ideológiai elkötelezettsége, trendi témákhoz való viszonya”. Arra jutott: mindegy, mit ír, akkor sem őt fogják hívni ezekre a helyekre.
Péntek Orsolya bejegyzését teljes terjedelemben itt olvashatjátok:
