Ali Smith különös összefüggéseket tár fel előttünk az új könyvében. Miközben az egész világ karanténban ül egy világjárvány miatt, Sandyt váratlanul felhívja egyetemi ismerőse, Martina, és feltesz neki egy különös kérdést. Egy nap Martina agresszív, maszkellenes, járványtagadó ikrei megjelennek nála, és őt okolják, amiért édesanyjuk a hívás óta furcsán viselkedik. Mindeközben Sandy apja az intenzíven fekszik a szívrohama után, és a korlátozások miatt lánya csak ritkán látogathatja, az egészségügyi rendszer pedig az összeomlás szélére kerül.
Ötszáz évvel korábban egy fiatal lány kitanulja a kovácsmesterséget, ám ezt környezete nem nézi jó szemmel, és elüldözik a szakmájából. Sandy és a kovácslány élete egy ponton egybefonódik, és elmosódnak a határok valóság és képzelet, múlt és jelen között.
És hogy mi köze ennek az egésznek a Boothby-zárhoz?
Ali Smith: Társdarab (részlet)
Fordította Mesterházi Mónika
Ann Shaklock férje, Jack Shaklock együtt dolgozott egy fiúval a kovácsműhelyben, és amikor a tűzhelyről egy szikra a fiú szemébe pattant, elvétette a szegecset a kalapáccsal, és helyette Jack Shaklock jobb kezét találta el, és úgy összezúzta, hogy nem gyógyult be.
Ann Shaklock vette át a műhelyt.
A helyi férfiak dühösek voltak.
De Ann Shaklock már ismerte az egészet, jól is értett hozzá, az apja is kovács volt, Ann nála tanonckodott, a pestis évei alatt, amikor nem mehetett iskolába, ő dolgozott a műhelyében, és aztán azért ment a kovács Jack Shaklockhoz feleségül, hogy megtarthassa az apja kovácsműhelyét.
Egy nap a lány az utcán állt, és élelemben reménykedett, de nem fennhangon, mert ha élelmet kérsz, és nincs, aki kezeskedjen érted, az tömlöcöt vagy bélyeget jelent, és a tengerre küldenek, hogy a dohányföldre kerülj.
Egy férfi meglátta.
Megkérte, hogy fogja meg a lovát, amíg Ann Shaklock megpatkolja. Egy garast kínált, ha megfogja.
Ez az ember félt a saját lovától.
Azért félt, mert a ló bokros volt, ezt mindenki tudta. Akinek volt pénze, fogadott rá, hogy a ló a holtak házából egyenest a túlvilágra rúgja a kislányt.
A lány, aki kicsi volt, a ló lábát sem érte fel, megállt a szép ló mellett, amikor a férfi odavezette hozzá, és a kezét olyan magasra emelte, amennyire csak tudta. Megérintette azt a részt, ahol a ló szügye találkozik a hasával.
A ló nem figyelt rá.
Aztán megállt mellette a felhágókő tetején, és felnyúlt a ló vállához. A ló odafordította az orrát, és megbökte a lány fejét, de szelíden, és fűillatú leheletét belefújta a hajába, édes szaga volt a leheletének, a szája és az orrcimpája puha.
A lány leszállt a kőről, és a ló farához lépett, és az emberek a piactéren hátrébb csoszogtak a hátsó lábaktól, amikor a lány odament, mert ágaskodás és rúgás volt várható.
A lány felnyúlt, és megpaskolta a ló horpaszát.
A ló egészen a kovácsműhelyig eljött vele, úgy követte, mint egy bárány, Ann Shaklock minden gond nélkül meg tudta patkolni, miközben a lány beszélt a lóhoz, az meg egyik fülét felé fordította, úgy hallgatta.
A távolból figyelő tömeg tele volt becsapott emberekkel. Akik arra fogadtak, hogy a lány megsérül, követelték a pénzüket. Akik semmire nem költöttek semmit, azok is úgy viselkedtek, mint akik pénzt követelnek.
A zajongásuk nem zavarta a lovat.
Aztán a tömeg feloszlott, a ló és a gazdája is elment, a ló közben ágaskodott és rúgott, mert nem szerette az embert, aki megülte. A lány nem kapott pénzt. Az ígért garas hazugság volt. Aztán Ann Shaklock, aki az ajtóban állt és pipázott, odahívta, és azt mondta neki, munkája volna a számára. A lány azt hitte, Ann Shaklock szeretné, ha vigyázna a kisbabára. De Ann Shaklock azzal kezdte, hogy odavitte a kovácsműhely szívébe, a kezébe adta a piszkavasat és a tűzifogót, és odaállította a hőség kellős közepébe.
Tudod, mi az a salak? kérdezte. Nem? Az, ami ott van, és könnyebb, mint a szén, és összetapad alatta, és megakadályozza, hogy a tűz megtegye, amire kérted. A tűz utálja a salakot. A salak utálja a tüzet. Na. Tessék. Lássuk, megtalálod-e a gyűlöletet, és ki tudod-e nekem halászni, hogy félredobhassuk.
A lány megpiszkálta a tüzet, mélyen belenézett, tapogatózott az után, ami a salak lehet, és kihalászta előbb a nagy, aztán a kisebb darabkáit.
Nagyon jó, mondta Ann Shaklock. Az eszközök, amiket a kezedbe adtam, most már a tieid. Az új kezeid.
Ann Shaklock olyan erős volt, mint a fa a kovácsműhely mellett, és néha olyan magasnak is látszott. Szép volt a hátrakötött hajával, és a csomókban a homlokába tapadt tincsekkel, a bőre a karján, a kezein és az arcán keményre és szárazra pirult.
Kitanította a lányt.
Elment, megkereste az elöljárót, és aláírta a papírt.
Mi történt az apáddal? kérdezte. Az anyáddal?
A lány elmondta neki, hogy először betegek lettek, aztán együtt haltak meg az ágyban.
Te nem voltál beteg? kérdezte Ann Shaklock.
Megbetegedtem, de nem haltam meg, mondta a lány.
Az igaz, mondta Ann Shaklock. Nem bizony!
Ann Shaklock adott neki ceruzát, kést és egy darab fát, hogy tanulni kezdhessen.
A betűk és a számok előbb jönnek, mint a kalapács, különben tönkreteszed a kezed, és soha nem tudsz majd tanulni, mondta.
Aztán azt kérdezte, honnan ismered ilyen jól a számokat? Lehetnél tudós vagy muzsikus, olyan jól ismered őket. Ki tanított meg?
Nem tudom.
A számokban zene van, mondta neki Ann Shaklock. Kinyithatod a számokat, és zene van beléjük rejtve, ahogy abban is kalapácszene van, hogy hol és hogyan és mikor kell ütni egy tárgyat, amivel dolgozol, és mikor kell ütni az üllőt, amikor forgatod a tárgyat. Az ember füle mélyén is kalapácsok meg üllők vannak, mondta, mert a kovácsolás afféle fülelés, és mesélt a lánynak Püthagoraszról, aki először vette észre, hogy egy súlyos kalapács egyfajta hangot ad, és egy könnyebb egy másik hangot,
és talán minden zenének a könnyűséghez és a súlyossághoz van köze.
Távol tartanak minket a házaiktól a zenénk miatt, mondta Ann Shaklock, és mert félelmetes embereknek tartanak, hiszen a tűzzel dolgozunk, és megváltoztatjuk a dolgok állagát. Szeretnek a mágiánkért, és aztán amikor elfelejtik a jóérzéseiket, úgy gondolják, fekete mágiát űzünk, és megijednek és dühösek lesznek. De amikor apám játszott az üllőn, az volt olyan jó, hogy táncolni lehessen rá. Bennem nincs meg az a tehetség, mint benne, de tebenned hallom. Kitanítalak, ahogy ő is kitanított engem. Az emberek akár abba is hagyhatják a panaszkodást. Örülhetnek, hogy megremeg a házuk, és a levegőjük tele van a hangjainkkal. De vigyázz. Bármire és mindenre meg tudnak haragudni. Azt hiszik, olyan erők vannak bennünk, amilyenek nincsenek. Akkora szükségük van ránk a dolgaik elkészítéséhez és megjavításához, hogy már emiatt dühösek ránk. És kétszeresen is legyél óvatos, hiszen vagy, ami vagy. Állandóan azt kiabálják, hogy a kereszt szögeit egy nő csinálta, mert a férje, a kovács nem vállalta. Mintha egy történet bizonyíték lenne rá, hogy félelmetes teremtmények vagyunk, tele minden rosszal, és akár a saját kályhánkban is elégethetnének minket, ha akarnák. Vigyázz, mit készítesz. A szépség haragot kelthet, nem csak tetszést. Vigyázz, a dolgokat tartsd meg egyszerűnek. Hacsak nem fizet meg valaki az ellenkezőjéért.
Ann Shaklock minden évben átalakította a ruháit, hogy jók legyenek a növekedő lányra, és minden évszakban volt egy hibátlan bőrkötény.
Szabadon kell mozognod, különben megsérted magad. Gyorsnak kell lenned. A bőrben megizzadsz. A len jobb a mozgáshoz, csak drága.
Megtanította, hogyan olvassa, szítsa, csitítsa a tüzet, hogy épp ahhoz legyen jó, amit csinál, hogyan mérsékelje és növelje a lángot, mikor tegye vissza a forróságba, amin épp dolgozik, és mikor vegye ki onnan, hogyan kell növelni-csökkenteni a hőfokot a fújtatóval. Hogy kell kezelni a fújtatót a pedálon tartott lábbal, hogy a babát, aki a szoba hőségtől és a füsttől távolabbi végében lóg a kosárban, álomba ringassák a kötelek, amiket Ann Shaklock a tető alá kötözött, mint a hajóköteleket, vagy legalább nem sírásba ringassák,
és ne kelljen megszakítani a munkát.
Rosszabb dolgok is történnek a tengeren és Virginiában, mondta Ann Shaklock, amikor a lány megégette magát. Mondd utánam, mondta. Tartsd az égést víz alá, tartsd benne, locsold rá a vizet, öntsed folyamatosan. Mondd utánam lassan, miközben öntöd vagy százszor rálocsolod, rosszabb dolgok is történnek, rosszabb dolgok is történnek, rosszabb dolgok is történnek a tengeren és Virginiában.
Megtanította a vasérc kiolvasztására, hogy a salak kijöjjön a vasból. A szúrós szag a vas, az édesebb szag az acél. A legjobb acél flandriai. A Deani-erdő vas. Megtanította a lányt, hogy az óvatos ütögetés a díszítéshez való, az erős ütés a tiszta vágáshoz. Megtanította, hogyan kell a hajnali tüzet megrakni, és hogyan a tüzet betakarni.
Egy nap egy csavargót készültek megbélyegezni a piactéren. Ann Shaklockhoz jöttek, hogy csináljon új tüzes vasat. Ann Shaklock szólt a lánynak, hogy csinálja meg egyedül. Figyelte, hogy a fanyelet jól illessze a fémrúdra, és megmutatta neki, hogyan készítse és formálja a domború betűket, és megtanította, hogy a betűk szélét olyan tisztára formálja, ahogy tudja. Így kevésbé fáj később, mondta, és tisztábban gyógyul szegénynek, bárcsak a szégyen, amit ki kell állniuk, ugyanolyan tisztán gyógyulna.
Miközben a lány dolgozott, Ann Shaklock elmondott egy történetet arról, hogyan született a betű, amit épp készítenek. Madárnak indult. Egy egyiptomi írnok rajzolt egy madarat, a fejét, a szárnyát, a testét, a lábát, ahogy a madarat látod, ha oldalt áll neked. Aztán az a madárforma körré lágyult, és egy egyenes vonal állt ki belőle. Aztán egy olyan betűvé alakult, ami jobban hasonlít az Y-hoz, alul a test, és a karok az ég felé tárva. Aztán még letisztultabb lett, és nem volt már szüksége testre, csak az esedező karjaira.
Hogy két kettéválasztott dolog találkozzon, és egy dologgá váljon.
Hogy minden zárt dolog nyíljon meg az ég felé.
És, mondta Ann Shaklock, miközben a tüzes vasat utolsó simításként bemártotta az olajba, ezt jelenti a V betű, és bárkit éget meg ez a vas, mindenkitől meg fog különböztetni egy vándort, egy vagabundust, egy olyan embert, aki szabadabb ebben az életben, mint a legtöbben, és bár drágán megfizetnek a szabadságukért, Isten segítse őket, hogy szabadon éljenek mindannyiunk nevében, akik nem tehetjük.
Nyitókép: Flickr
